Nógrádi Népújság, 1961. szeptember (17. évfolyam, 70-79. szám)
1961-09-02 / 70-71. szám
százéves SALGO — ma A z évszázados Salgó vára alatt meg" húzódó kis telepen járok. Kíváncsian szemlélgetek be a nyitott ablakokon, nézegetem a pihenő bányászokat. Járok lassan, elmélyülten, s keresem a történelmet. Olvasni szeretnék a kis telep házaiból, mint egy történelemkönyvből, amelynek megelevenedő képei az itt élő, dolgozó emberek. Száz év történetét keresem, azt az időszakot, amely alatt vagonrengetegek teltek meg szénnel, hogy működésbe hozzák a gyárak gépeit... Azt a történelmet keresem, amelynek ma már alig van élő szemtanúja. S most meg kell elégednem azzal a félévszázaddal, amelynek tanúi ma is naponta végigsétálnak a telepen, s esetenként kiülnek a virággal övezett házikók elé. S ilyenkor bőven csorog a mese, a múltba való emlékezés fonala. Huszpán János, Hvizdos Károly, Nagyrőczei János, Kalakovszki József, Simon József, Simon Balázs, Galamb Antal, az élő szemtanúk. Az ő emlékezésük nyomán ölt előttem formát a múlt, a sanyarú fiatalságuk... Ügy mondják, hogy a második világháború gazdasági fellendülése viszonylagos jólétet eredményezett a kis telepen. S ebben az időben már olyan jól ment a sal- góiaknak, hogy a kerékpárok száma 12 volt. S ez nagy eredménynek számított. S az talán még nagyobbnak, hogy némely bányászgyerek eljutott Tatjánba, a polgári iskolába. Nem telt el hosszú idő és mégis ma 2 autótulajdonos s közel 30 motor- kerékpáros van a telepen. Az itt lakók 70 százaléka mosógéppel rendelkezik, s 5 házon nyúlik az ég felé a televízió antennája. Ezt látja a külső szemlélő. Ám arra csak az említett idős bányászok emlékeznek, hogy nyáron valamennyi gyerek mezítláb járt, míg most ilyet keresve sem találni. Igen, mert az elmúlt 16 év alatt gyorsabban forgott a történelem kereke, mint az előző 84 esztendőben. Ügy mondják, azelőtt kevesebb volt a polgárit végzettek száma, mint ma az érettségizetteké. Sőt, ami nem kevésbé mutatja a megváltozott életet, 12 bányászgyermek főiskolát, egyetemet végzett. A SZAKSZERVEZETI BIZOTTSÁGNÁL hallottam, hogy a területi bizottságtól arra kértek választ, mi történt az üzemegységnél, ugyanis az utóbbi időben nem merítik ki a szociális keret összegét. Nincs egyetlen dolgozó sem, akinek helyzete szükségessé tenné a pár száz forintos segélyt. Pedig a telep 130 bányászfeleségéből csak egyetlenegy dolgozik. A 129 családnál az apa keresetéből élnek meg, de nem akárhogy, mint az előbb említettek is igazolják ... Ügy mondták valamikor a kis telepen, hogy az ember a tisztviselőnél kezdődik. Ma már erre csak az idősebbek emlékeznek. Ma bányásznak lenni rangot jelent, s boldog az az anya, akinek leányát bányász kéri feleségül. Igen, mert nincs egyetlen bányász sem, akinek havonta ne kerülne a borítékba 2500—2800 forint. S hogy nem érdemtelenül kapják ezt a szép fizetést, arról a versenytábla tanúskodik. A legjobbak között emlegetik a Müllei, a Smida és a többi brigádot. S annak is már 3 éve múlott, hogy az utolsó telepivel fegyelmezetlenség történt... Igen, mert megváltoztak ezek az emberek. A kézi fúróval együtt eltűnt a múlt gúzsbakötöttsége, a holnantól való félelem. Ma nem az áll az emberek gondolkodásának középpontjában, hogy vajon lesz-e munkájuk nyáron, hanem az, hogyan dolgozhatnának eredményesebben. A salgóbányaiak nem felejtenek. Az ellenforradalom idején az elsők közt cserélték fel a szerszámot fegyverrel. S ott voltak az önkéntes karhatalmisták között, a néphatalom védelmének első soraiban. Fegyverrel védték megváltozott életüket. GOKAT BESZÉLNEK az idősebbek az ^ 1919-es Tanácsköztársaságról. Az elnyomatás 25- esztendejében az egykori vöröskatonák úgy vágyakoztak a szabadság után, mint szomjúzó egy korty vízért. S most mégis azt mondják: jó volt 19-ben — a szabadság néhány hónapjában —, de álmukban sem merték hinni, hogy annál jobb is lehet... Jegyezhetném hosszú oldalakon keresztül a történelmet. Azt a történelmet, amelyre az emlékezés indulatszókat vált ki az emberekből. Búcsúzkodom, amikor Szabó Gyula bácsi vissza invitál: — Azt el is felejtettük, hogy a telep „tartós divatjává” vált a kislányoknak bútort vásárolni. Még át sem lépik az iskola küszöbét,. amikor szüleik már bútort, kelengyét vesznek számukra... Igen, ezt is elfelejtették mondani, sok egyébbel együtt. De vajon felróható-e bűnül, hogy a keserves szenvedést a boldog jelen háttérbe szorítja? Ki emlékezne már ma a vizes munkahelyre, a 12 órás munkaidőre, a hosszú kézi szállításra, s Borbálára — a bányászok védőszentjére? Ma üdvözlégy nélkül szállnak a mélybe, nem fohászkodnak az égiekhez. S mégis erősebbek, mert van hitük s erejük, hogy a jelenlegi életet két kezük munkájával még jobbá tegyék. Erre gondolnak ma is, az ünnep hevében, arra, hogyan lépjenek előbbre holnap ... Hortobágyi András A rekkenő hőség beszorul a mizserfai völgybe. A med- dő-hányó gáza szennyezi a levegőt. Az új Ikarus autóbusz is port ver ezen a kis telepen. Mindez azonban cseppet sem zavarja Bulla Ignác, id. Bartha István és Tótok Mihály bácsiékat, ezeket a munkában kifáradt öreg bányászokat. ök ott ülnek padjukon a melegben, a hűvös időben egyaránt. Nékik ez a szórakozásuk. Csendes, néha vontatott hangon beszélnek. S hogy miről? A tegnapról, meg a máról. Szinte mindennap felidézik a múltat, beszélnek a jelenről — ki tudja hányadszor ismétlik ugyanazt, amit már tegnap és tegnapelőtt mondottak el egymásnak. De új —, legalábbis számukra mindig akc. ’ a beszédtémában. Ezt a -1 öreg bányászt hallgatt - • ( ■. is ki, amíg ott álltam a ‘ :: -.zmegállá. előtt. Es amit ott hallottam, érdemes leírni, most, amikor az elmúlt időkre emlékezünk. Hallgassuk csak. — Dehogy volt ilyen autóbusz még akkor — kardoskodik Bulla Ignác bácsi, aki bizony már túl van a nyolcvan esztendején. Nem ismertünk mi akkor — hiszen Ti is tudjátok — más közlekedési eszközt, mint a gyaloglást. Ha Terenyére, ha Tar- jánba kellett menni, gyalog vágtunk az útnak. Most meg? Némelyiknek az sem tetszik, ha egy-két percet késik ez a fránya masina — Ilyenek mán a mi fiaink, meg unokáink — veszi át a szót id. Bartha István, s szinte nyomatékot adva szavának, így folytatja: — Amikor idejöttünk, már megvolt a telep. ügy beszélik, hogy most nyolcvan éves Mizserfa. Hogyan is emlékezhetnének arra ezek a fiatalok, hogy mi, meg apáink még talicskával, furikkal szállítottuk a szenet. Már az is jó volt, amikor a lovat is bevihettük a bányába. Kis szünet állt be a beszélgetésben. A csendet Tótok Mihály bácsi törte meg. Mintha licitálni akarná az eddig elmondottakat, hozzáteszi: — No és a lakások? Emlékeztek még ti is, amikor egy kecskelábú asztal volt a közös konyhában. Most meg? En még ugyan nem számoltam meg, de azt mondják, hogy húsz darab az az új lakás, ami ott épült a telep szélén. Van ott már mindenkinek rádiója, televízió is akad. — Hej emberek, azért de sokat szenvedtünk mi ezért — szövi tovább gondolatát Tótok Mihály, ez a nagyszerű ember, aki sokat szenvedett Horthy fasizmusa alatt. Mi azt hittük, hogy akkor 1919-ben végképp megjön a nunkásnép szabadsága, örültünk ' is nagyon. Olyan boldogan emeltük fel azt a vörös zászlót — s kezét ökölbe szorítja, mintha most is annak a vörös zászlónak a nyelét szorítaná, amelyik örökre megmaradt a mizser- faiak szívében. De nem úgy történt... — Nem bizony — folytatja Bulla bácsi. Emlékszünk erre mi is. Te, aztán Pusztai Ernő, Havasi Ferenc, Kovács András, a vöröskatona Cseszt- vén János, a beteg Ballon Jóska meg a többiek. Ballon Jóska a betegágyán őrizte a vörös zászlót a csendőrök elől. Aztán ott a kaszinó padlásán sem volt biztonságban. De azért a szemfüles bányászt nem lehetett becsapni. Emlékeztek arra, amikor a csendőr ott ólálkodott a kaszinó mellett, a zászlót meg a lekaszált fű között mentették meg Pusztaiék a pribékek elől? Kis csend következik. Látszik, hogy az idős bányá,- szoknak már nehéz a beszéd is. Mélyeket lélegzenek, s aztán ismét belehevülnek. Tótok bácsi folytatja. •—' Micsoda érzés volt, le sem lehet írni, amikor 1945- ben a szovjet katonák előtt végérvényesen kibonthattuk a vörös zászlónkat, a miénket, mizserfaiakét... Erre bizony már mindenki emlékezik. — Arra a napra bizony emlékszik itt mindenki — veszi át a szót Bartha bácsi. Hej, de nagy változást hozott az magával. Azt, amit mi már 1919-ben vártuk. A csendes, halkszavú beszélgetést egy újabb Ikarusz autóbusz berregése szakította meg. Jókedvű, fiatalos mozgású bányászok ugrálnak le róla. A három idős, nyugdíjas ember mindannyiuknak ismerős. Integetve, mosolygós arccal köszönnek oda. — Jó szerencsét Miska bácsi. — Jó szerencsét fiúk — válaszolnak az öregek. Bartha bácsi nem állja szó nélkül. Kissé huncutul jegyzi meg a többieknek: — Látjátok. Ezek már nem ismerik a furikot, meg a lovat a bányában. De ismerik a széngyalut, a rakodó-, meg a fejtőgépeket. A Pál-hegy III. meg valóságos földalatti mwmmtf / Kevés embernek jutott az a szerencse, mint nekem, hogy egy bányaüzem történetét, az aknanyitástól egészen a frontfejtésig végigéljem. Azok közé a bányászok közé tartozom, akik láthatták a kányási bánya születését és láthatják ma ezt az üzemet, mint szénmedencénk egyik legkorszerűbb, de legfiatalabb bányáját is. S hogyan emlékszem vissza az elmúlt napokra? Álljon itt bizonyságul. Még az elmúlt rendszerben megállapítást nyert, hogy a jelenlegi bányaüzem környéke gazdag szénteleppel rendelkezik. A tőkések azonban nem tartották kifizetődőnek az üzem megvalósulását, mert a fúrásokból megállapították, hogy sok vízzel kell számolni. Nos, amikor a felszabadulás után népgazdaságunk kívánatosnak tartotta, hogy ezt a nagy szénvagyonnal rendelkező környéket feltárjuk, mi is ilyen gondolatokkal foglalkoztunk az aknamélyítés megkezdésekor. 1948-ban történt. Az akkor még dr. Nagy Ferenc tulajdonát képező birtokon a Heinrich—Fröhlich—Krüpfel- féle német aknamélyítő céggel megkezdtük a jelenlegi aknák mélyítését. A munka nem volt könnyű. Az aknamélyítésnél még alig értük el a 180 méter mélységet, amikor olyan vízoszlop tört fel, hogy a mélyszintről számítva mintegy 140 méter magasságig emelkedett a vízoszlop. E rengeteg vizet akkoriban len- gőpadról, szivattyúkkal távolítottak el. A további mélyítésnél nem is egyszer találkoztunk kisebb, sőt nagyobb vízmennyiséggel. Munkánk azonban sikerrel járt. 1951-ben már az Aknamélyítő Vállalat befejezte a függőaknák mélyítését. gyár. A fiam meséli, hogy én utánam, aki még lóvontató voltam, ő már a gépeket kezeli. Ott már egyetlen csille sincs. Ott mindent a gépek végeznek el. A robbantástól egészen a szállításig. Azt is mesélik, hogy a széngyalu már 800 csille szenet is termel naponta. De jó dolog az a Hidasi, meg a Kóta gép is. — Azt is mondják — szól közbe Bulla bácsi, hogy több mint 3 kilométer hosszú gumiszalag van a bányában. Hát még milyen jó lehet az az F—4-es, meg az Sz—153-as rakodógép. Ezek a bányászok már nem is bányászok. Inkább lehetnének gyárimunkások — mondja mosolyogva Bulla bácsi. — Szóval nagyot változott a világ — így Tótok Mihály. S mintha emlékei között kutatna így folytatja. Bizony ember lett a bányász is, mégpedig megbecsült ember. Ott van a Bartha Matyi fia. ö főmérnök itt valahol Tarján körül. Mecseki Aladár fia tanár. Soproni András meg őrnagy a néphadseregben. Aztán azok a főaknászok, banyamesterek, akik a bányászok közül kerültek ki. De az sem mindegy, hogy Kovács András, aki még vájár volt, a fia már az új bányagépeket javítja, tartja karba. Szóval nagyott változott itt minden... A három idős bányász már a beszélgetésbe is elfárad. Elég volt nékik az a néhány évtized, amit a föld alatt, vagy a külszínen nehéz fizikai munkával eltöltöttek. Fáradtak és mégis fiatalos hévvel, lelkesedéssel beszéltek a máról, amelynek megteremtésében nem kis részük volt. A mai beszélgetést befejezték. Műszakváltás van a bányában. De holnap, amikor a föld mélyében újra munkához látnak az emberek, a gépek, ismét megjelennek a nyugdíjas pádon, s újra es újra felidézik a múlt keservét, beszélnek a máról, ez ad nékik most is erőt... Somogyvári László Most is emlékszem rá. A sok ideiglenes célt szolgáló felvonulási épület, bódék és egyéb tákolmányok akkoriban igen rossz benyomást keltettek a szemlélőkre. Az üzem létszáma is „kevert” volt. A munkások túlnyomó része a környező falvakból járt be, részben kerékpárral, részben gyalog. Az viszont egyre buzdított, lelkesített bennünket, hogy elkészült a két egyenként 330 folyóméter mélységű függőakna. Gyors ütemben haladtak a sodronypálya építésével, ami azt jelentette, hogy rövidesen szenet ad a bánya, így is történt. 1951 júniusában megkezdődött a nyugati fővonal kihajtása. Ekkor már kisebb mennyiségű szenet lehetett a felszínre küldeni... Sokan, akik az akna mélyítésénél dolgoztunk, 1952 januárjának örvendtünk legjobban. Bányánkat, a kányási bányaüzemet széntermelő üzemmé nyilvánították. Megindult a széntermelés. De milyen kezdetleges eszközökkel. Csákány és fejtőkalapács volt az összes tudomány. Számunkra mindegy volt. Elértük a célt, szenet adhattunk népgazdaságunknak. És később, évről évre az üzem mindjobban gépesítve lett. Talán nem is túlzók, ha azt mondom, hogy a kaparók- kal gumi szalagokkal, rakodógépekkel rendelkező üzem ma már a legkorszerűbb — a százesztendős nógrádi szénmedencében. Pedig a bányanyitás után még nem ismertük a korszerű biztosítást sem. A legfontosabb vágatokat is fával biztosítottuk, amelyek ma már TH-gyűrű- vel, MOLL-ívvel és beton- idomkővel kerültek kiképzésre. A fejlődés folyamán ezek váltották fel a régi stílusú fabiztosítást. S milyen volt a szállítás? Kézierővel, később végtelen- kötelű kötélpályán további- tottak a kitermelt szenet. Ma Diesel-mozdony szállítja a fővágatokban a kányási fekete gyémántot. Felvetődik az a kérdés is, hogy milyen volt akkor a fejtési mód, a fejtési biztosítás? Legtöbb szenet elő- vájásokból, feltárásokból adtak, vagy legfeljebb kisebb kamrafejtésekből biztosítottuk. Ezek a fejtések — mondanom sem kell, fával voltak biztosítva. Ma már a bánya termelésének több mint a felét acéltámmal, pán- célkaparókkal ellátott frontfejtésekből jövesztjük. És ez igen jó hatást vált ki az emberekből. Nemcsak termelékenyebb a munkahelyünk, hanem biztonságosabb is a bányász munkája. És amiről még beszélni kell, visszaemlékezésem során. Kányás az aknamélyítés idején, de még a megindulás után is kevés létszámmal dolgozott. A munkaerőhiány következtében az ország több részéről, toborzott munkásokból kerültek ki a dolgozók akik túlnyomó részben nem tudtak meghonosodni Kányá- son és eltűntek a bányából. Sajnos, ezek között nagyon sok volt a fegyelmezetlen ma- gatartású is, és így nem válhatott komoly bányász belőlük. A nagy létszámvándorlás nehézségeket is jelentett a bánya vezetésében. Szerencsére ez a helyzet nem tartott sokáig. Ahogyan a bánya fejlődött, fejlődtek az emberek is. Ezt bizonyítja, hogy üzemünk az elmúlt tíz év alatt éppen a bányásznapi munkaversenyben negyedszer nyerhette el a kitüntető és büszke élüzem címet. S ha már Kányásnak, ennek az alig tíz esztendős bányának a fejlődését, történetét mondhatom el, nem hagyhatom ki a következőket sem. Nagyon örvendetes, hogy szénmedencénkben ilyen nagy létesítmény), mint Kányás bányaüzem, mellette, a szénmedence legkorszerűbb munkásfürdője is megépült. Uj, korszerű munkáslakások biztosítják az elfáradt dolgozók pihenését. Gyermekeink korszerű iskolában sajátíthatják el a tudományt. Míg az aknanyitás idején a bányászok gyalog, vagy kerékpárral jöttek munkahelyükre, a fronton és más beosztásban dolgozó bányászokat modern autóbuszok szállítják munkahelyükre és meghitt, családi környezetükbe. A százéves bányászkodás évfordulóján erre is emlé. kezni kell nékünk, akik itt voltunk az aknanyitásnál, akik itt dolgozunk most az alig tíz esztendős bánya frontfejtésein ... Elmondotta:’ Sándor János vájár Elsőnek jelentették a szorospataki bányászok, hogy a bányásznapi munkaversenyben határidő előtt teljesítették nyolchónapi mennyiség* tervüket. Természetesen nem mindenáron. Mert Szorospatakon ma a bányászok és műszaki vezetők a szénmedence legjobb eredményével készültek a XI. Magyar Bányásznap és a centenáriumi évforduló méltó ünneplésére. Hogyan érték el? Érdemes néhány mozzanatot ismét, ezen az ünnepen is felidézni. A szorospatakiak — mint azt már meg is írtuk — amikor a salgói bányászok centenáriumi munkaverseny-fel- hívásához csatlakoztak, egyetlen percig nem titkolták, hpgy ebben a versenyben az élüzem cím elnyerését tűzték maguk elé. Azt akarták, hogy a XI. bányásznap tiszteletére tizedszer nyerjék el a megtisztelő címet. így is lett. Az elmúlt héten megünnepelhették munkájuk gyümölcsét. Úgy mondják Szorospatakon, hogy hosszú volt az az út amíg idáig eljutottak. Sok nehézséggel kellett megküzdeniük. De a bányászok és műszakiak állták a sarat Ebben a versenyszakaszban már 10 szenelő és egy 10 főből álló gépműhelyi komplex-brigád harcolt a szocialista brigád cím elnyeréséért. A szenelők a termelékenység fokozását, a mennyiségi terv túlteljesítését, a minőség javítását, az önköltség csökkentését határozták el ■— s értek el e téren is kiváló eredményeket. A gépműhelyiek a bányabeli gépek karbantartását, a megrongálódott gépek gyors javítását vállalták — s teljesítették. De a legtöbb szenelő csapat is versenyben állt a tizedik élüzem cím elnyeréséért. A bányászok versenye mellett számos műszaki intézkedés is segítette a szenelők mind jobb munkáját. Ilyen például a Kossuth- lejtősi intézkedés: a jobb minőségű szenet adó Il-es telepi szén fejtésének meggyorsítása, vagy az, hogy ebben a versenyszakaszban már 5 százalékkal tudták csökkenteni a korábbi veszteségidő*- két. Ez is segített abban, hogy mintegy 80 kilogrammal nőtt az összüzemi, közel 190 kilogrammal pedig a produktív teljesítmény. A XI. Magyar Bányásznapon külön dicséret illeti a szorospataki bányászokat, műszaki vezetőket, akik valóra- váltották akaratukat, s megszerezték a tizedik élüzem büszke kitüntetést. A TIZEDIK ÉLEZEM CÍM