Nógrádi Népújság, 1961. április (17. évfolyam, 26-34. szám)
1961-04-29 / 34. szám
> Éljen és virágozzék szabad hazánk TAMÁS ISTVÁN: Ma újra itthon Ma újra itthon, a szárnyas jegenyék Sora közt ballagok, Hol a vonat a parttal birkózva Annyiszor ballag, s annyiszor ballagott. S a vén, szeszélyes gyerekkori barát — Apám mondta — a napokban kicsapott — S most megbékélve, csendesülve vár — Csak csendesen, hogy ne hallja senki ott. — S karon ragad a zagyvaparti nyár ... Kedves vidék: Zagyva, Mátra tája, Hol bor és nóta mellett annyiszor elcsörög — Mert ők őrzik — Vidróczkinak nyája. ... Őrzik — és új színnel színesül a világ. S új ízt kínál gyöngyözve a pohár. Őh. nótás-mókás falusi esték! Veletek újra. — Emlékek > húzzák Váltamat, hol egykor megsebezték Nagyapáim rongyos gyerek-korát — És még ők is a holdakat lesték... Lesték... de fekete-vásznas emlék. Ma már e régi. Tövises, szúrós, mezítlábas nyár — Hej, hányszor halljuk könnyezve Tőlük: „Nagy ember lett az én unokám!” Ti küldtetek, s most hozzátok jövök, Ti kérgeskezű, s szénporos emberek, Hogy kiáltsam a hatalmat, Mit Ti adtatok, S mit Tőletek ismerek S hogy elmondjam, mit tudtok. Hogy testvér testvérre vár — Oh, édes Palócföldem, Ezerszer szebb lesz a zagyvaparti nyár! TAMÁS ISTVÁN: Csóktalan mentem el Csóktalan mentem el Tőled tegnap, S megtagadta magát ajkamon a mosoly, Már köd lapult előttem a járdán, S a vároldali kőris fáról komoly Cseppekben hullt Hajamra a bánat — És én tudtam, hogy még akkor kitaláltad A rózsatők álmát a sóhajtó Téli kupac alatt, S az orgonákét is. És felragyogott fényes cikcakkja A súlyos cseppnek arcodon. Míg én lépéseimmel társalogtam A dunaparti síró kavicson; És elhagyott az este Csókod nélkül — Hajad hullámát hiába kereste Kezem. Csak pár röpke percért — elhiszed Édes? Hajtottam félre fejem. S helyetted rám hajolt a nagykeblű magány: Borzolt és próbált titokba hajszolni, — S nem engedtem,, hisz köztünk nincs talány! S feltűrt gallérral még akkor — így futtatja a Duna percéltű fodrát — Futottam volna vissza hozzád. Politechnikai oktatás a balassagyarmati gimnáziumban Balassagyarmaton a Balas- vei vesznek részt a gyakor- si Bálint Gimnáziumban a lati foglalkozásokon. Képein- tanulók ismerkednek a mun- ken a gimnázium fiú tanu- ka különböző fogásaival. A lói láthatók, amint a gyakor- politechnikai oktatásban lati foglalkozáson tevékenyrésztvevő fiatalok nagy kedv- kednek. Nem olyan könnyű egy-egy munkadarab elkészítése: tapasztalják a fiatalok. De azért jó irányítás, megfelelő vezetés mellett elsajátithatók a számukra szokatlan fogások Még nem a legszakszerűbben áll a fűrész a tanulók kezében, de ahogy múlnak a hetek egyre jobban megy a munka, s örömet találnak a fiúk a gyakorlati foglalkozásokban Az alkotó munka ünnepére Nagyon lelkesítő, mikor győzelmekről, dicsőséget hozó harcokról beszélünk, emlékezünk. Ügy érezzük, mintha felemelkednénk s erőnk megsokszorozódna; tenni akarunk valami nagyszerűt, a kiváló példához hasonlót. S akkor jöhet valami buta gondolat, valami disszonáns hangulati hullám, valami nem várt, s megtorpan a szárnyalás ... ? Akadnak még kicsinyhitűek, akik céltalanul, haszontalanul eltékozolják energiájukat és belésüppednek a közömbösség ingoványába. Nem veszik észre, hogy mennyi újat, jelentősét hoznak az egyszerű munkáshétköznapok, amelyeknek azok a hősei, akik alkotnak, tesznek. A minap egyik ismerősöm unott hangon válaszolt kérdezősködésemre, érdeklődésemre, hogy mi van náluk; hogyan dolgoznak, élnek? Szerinte semmi különös. Pedig a nap minden órájában, percében és másodpercében történik valami különös, valami említésre méltó. S hogy ő mit tesz? Elvégzi a munkáját, mert ezért fizetik... Vajon ez az ember közöttünk él-e? Beszélget-e másokkal, vagy olvas-e újságot? Mi az a lelket gúzsbakötö erő, amely ennyire hatalmába keríti őt és hasonló társait; szinte kikapcsolja a lüktető élet áramából? Alig néhány órája fiatalokkal beszélgettem. Tudományra, ismeretekre, újra szomjas fiatalokkal. Elleptek a kérdések, technikáról, gazdaságról, irodalomról, filmről; olyan kérdések, amelyek napjaink eseményeivel foglalkoznak. Figyelmüket nem kerülte el községük gondja, a világot ámulatba ejtő űrrepülés, vagy éppen az, hogyan lehetne tartalmilag gazdagítani a KISZ-szervezet életét. Milyen nagy a különbség; alig egy évtized korban, s mégis szinte egy század szemléletben. Ezeknek a fiataloknak a lelkesedését, mohó érdeklődését a munka növeli ily naggyá, s követi az alkotó munka. Nem csupán azért, mert fizetnek ezért a munkáért, hanem azért, mert ez ad értelmet a szenvedélyes alkotásnak, az újabb győzelmeknek. S mind többen lesznek alkotó munkások. Olyanok, akik őszinte hittel, akarással, szívós következetességgel jutnak egyre előbbre, a cél felé. S a cél? Milliók és tízmilliók ünnepük holnapután május elsejét. Azt a napot, amely a tavasz- szá újulás ősi jeles napja, a munkás nemzetköziség ünnepe. S az ujjongok, az ünneplők között ott lesznek ezek a fiatalok is, akik méltón ünnepük azt a munkát, amelynek ők is részesei. Ezen a napon bárhol a világon megdobbannak a munkásszivek, s egy hatalmas harmóniába olvad össze hangjuk, hogy körül repüljék a Földet, új galaktikákat hódítva az ember uralma alá. Győzelmi ünnep e nap, hiszen van mit ünnepelni. A munkásértelem egyre magasabbra törő diadalát, amely a mindennapok szorgalmas munkájában, az ifjak mohó érdeklődésében, a tettvágyban gyökerezik. S eljön majd az a május elseje, mikor a végső győzelmet ünnepli az új világ új munkássága, s megvalósul e nagyszerű jelszó: Világ proletárjai egyesüljetek! Pádár András 5OOG'OOOOOOOOOOOGOOOOGOOOOG0O0OOOOOOOOOOOO©OOOOO O0©OO000O0©000000©0O©O00©OO0( )0©G000O0©GO0000GC XDG <DO0©OOG0OO©GO©O0©OO0OOOGOOOOOG Helytállás H ÜVÖS ÉS CSÍPŐS volt a szél, mely a hegyek felől kerekedett. Amolyan vásott, korareggeli szél: beletúrt a isi- olvasóterem előtt álldogáló emberek hajába, végigborzolta a fák friss-zöld üstökét. A vasárnapi munkára berendelt bányászok közül csak néhányan ácsorogtak még az üzemtéren: az öreg Gerendás, aki a lejtáknai nagy szivattyút kezelte, Hegedűs, a 40-es kamrafejtési csapat vezetője, meg egy pirospozsgás telepi ember. Mire lámpáikat kivették, megjöttek az ácsok is, akiket a légajtók rendbehozására rendelt be a bányamester. Az öreg Hegedűs kötekedve kiáltott oda nekik: — No, mi az, vasárnap Se nyughattok? — Mi nyughatnánk — vágott vissza az egyik ács —, ha azok az ördöngős fickói fel nem vernek bennünket hajnalok hajnalán. — Kicsodák? — hörkent fel Hegedűs. — A Gyuri, meg a Józsi — jött közelebb kahácsolva Gerendás. — Egész éjszaka rúgták a port a kis Baracs lag- zijában. Nem hallottad? Ügy kurjongattak reggelfelé, hogy a holtak is felébredtek rá. Hegedűs dünnyögött valamit és a lámpáját csavargatta, de csak azért, hogy félszemmel az utat fürkészhesse. Hej, ha cserbenhagyják azok a taknyosok! Ha szégyent hoznák rá, ha nem jönnek be ... De jöttek. Még csak a fejük látszott a fatelepi farakások közül, de észrevette őket. Vigh Gyuri jött elől, mint mindig, Bene Józsi pedig nagy igyekezettel követte nyurga cimboráját. No, csakhogy jönnek... Hegedűs megkönnyebbülten nyúlt a dóznija után. Derék kölykök ezek... De ni- csak... Megbolondultak, vagy mi van velük? Hiszen ezek ünneplőbe vannak. Igen, már a csöves nadrágszárak, a csikós zoknik is jól látszanak. A lépteik — szemmel láthatóan bizonytalanok. Mikor észreveszik a csapatvezetőjüket, oda csetlenek-botlanak és Bene Józsi vígan rikkantja: — Megjöttünk, Feri bácsi. Hegedűs nagyot szív a cigarettájából és összeszűkült szemmel nézi őket. Szóval igaz, amit az ácsok fecsegtek. Ezek a gyalázatosak teljesen el vannak ázva. — Azt látom — mondja keserűen —, csak azt nem tudom, mi az ördögnek jöttetek. — Siktába, hát hová jöttünk volna? — kedélyeskedik Vigh Gyuri. — Becsületes, munkába siető dolgozók vagyunk mi, nem igaz? — Vagytok a... — Hegedűst elfogja a méreg. — Részek disznók vagytok ti, taknyosok, nem mások. De jól van ez nekem, kellett rátok bíznom magam. Azt hiszitek mindegy, hogy rendbe tudjuk-e tenni a fejtést holnapra, vagy sem? — Ejh — földhöz vágja a cigarettáját — bánjátok is ti, csak a zene szóljon, a poharatok tele legyen. Mai fiatalság! A múltkor ribüliót csináltatok a mulatságl lem nektek. Hogy an, elnéz- úgy öltöznektek. Lehorgad tök, mint a vagányok, elnéztem De, a teremtésieket, most már betelt a mérték! Nagysokára erre az orra a két fiatalnak. Vigh Gyuri kockáztatja meg a szót bűntudatos arccal: — Feri bácsi... Ha szólnánk a Sanyiéknak... Biztosan bejönnének helyettünk. — Biztosan bejönnének... — tódítja reménykedve Bene Józsi. Hegedűs felkapja a lámpáját és indulattal ránt egyet rajta. — Sose keressetek ti nekem segítséget! Találok én még, ha kell — s itt félreérthetetlenül megnyomja a szót — olyan munkaerőket, akikre építhet az ember! Azzal keményen bevágja a bőrsisakot a fejébe és olyan határozott léptekkel indul a bányabejárat felé, hogy a csillések nem tartják tanácsosnak a további beszédet. — x — D ÉL LÉHETETT, vagy már dél is elmúlt, amikor a zivatar lezúdult a bányatelepre. A fekete felhőkből ú(jy ömlött, zuhozott a víz, minha ítéletnapig sem akarná abbahagyni. A kis völgyben meghúzódó bányakolónia utcái hamarosan patakokká váltak a hegyekből lerohanó víztől. A munkásszálláson Vigh Gyuri ébredt fel elsőnek a nagy zenebonára. A mámorát kialvó ember tájékozatlanságával azt sem tudta első pillanatban, hogy hol van. Csak az ablakhoz sietve látta, mi történik. A telep utcáiról lenyargaló víz egyetlen szennyes áradatban hömpölygőit már az üzem területe felé. Ha ez a víz eléri a lejtösaknát... Homályosan emlékezett rá, hogy a régebbi bányászok emlegetnek valami hajdani felhőszakadást, amely betört a bányába is. Most melege lett erre a gondolatra. Hiszen ha a víz bezúdul a lejtősaknába, az összes közeli munkahelyek víz alá kerülhetnek! Egy szökelléssel a másik ágy mellett termett és felverte álmából a barátját. Bene Józsi egy pillanat alatt megértette miről van szó. — Az éjszakások! — kiáltotta, míg felrángatta nadrágját, meg a cipőjét. Az éjszakások itthon vannak! Sietségükben azt sem nézték, mit kapnák magukra. Kirohantak a folyosóra, ahonnan hamarosan felhangzott a vészkiáltás: — Ébresztő fiúk, víz fenyegeti a bányát! Az éjszakást műszákban dolgozó szálló-lakók egymásután ugráltak ki ágyaikból. Vigh Gyuri és Bene Józsi a lejtősakna felé trappőlták már akkor. A fatelepi kis deszka- hídat hiába keresték, elvitte az ár. Térden felül érő vízben gázoltak át, míg meg tudták közelíteni a lejtakna környékét. Az akna előtti, térré kiszélesülő szállítópálya egyetlen tó volt már. Síneket, talpfákat ellepett a csillék ütközőjén is felül érő áradat. Villámok fényénél, csuromvizesen törtettek az aknabejárathoz. Egy pillanat múlva megdöbbenve látták, hogy a víz szintje eléri a bejáratot és lustán hömpölyög lefelé a szállító- és járóosztályon. — A teremtésit! — Bene Józsi kétségbeesett méreggel káromkodta el magát. Későn érkeztek volna? Ha a vizet nem tudják megállítani... — Az üres csilléket! — kiáltotta. A szállítópálya üres oldalán egy vonatra való üres csille sorakozott. Együttes erővel ragadták meg a csilléket és döntögették az aknabejárat elé, a víz útjába. — Hagyjátok! — kiáltott valaki. — Deszka, meg föld kell ide! — A szállásiak egyik csoportja érkezett futva az akna elé. Az utánuk igyekvők meghallották a kiáltást és már deszkával a vállukon gázolták a vizet a fatelep felől. — Ide, ide! — sürgette őket Vigh Gyurka. Szerencsére, deszka akadt bőven. A gyorsbeszédű kis Kovács, aki lő- mester volt különben, szempillantás alatt lapátokat, csákányokat szerzett. Valakinek eszébe jutott, hogy a kőművesek az aknafalazat javításához készülődtek; téglának és homoknak is kell lennie valahol. Negyedórái megfeszített munkába került, míg elkészült az akna bejárata előtt a deszkából, téglából, földből összerótt védőgát. A gátat túloldalról üres csillék támasztották, s ha nem is volt a világ legszilárdabb építménye, Vigh Gyuriék e pillanatban nem tudtak volna tőle szebbet elképzelni. Lassan az eső is csendesedni kezdett. Bene Jóska kicsavarta a vizet nadrágja szárából és vígan hunyorított barátjára: — No, ezt elintéztük, komám! — El a fenét! — szólt közbe a kis Kovács, aki a közelben állott. — Ide csak mindnyájan csákánnyal, meg lapátokkal! Megpróbáljuk valami lefolyóval elvezetni a vizet. Á Z ÖREG HEGEDŰSNEK csak hosszas civakodásra sikerült az aknásztól két fenntartót kicsikarnia. A fenntartók lassan, piszmogva dolgoztak, kis híja, hogy el nem zavarta őket. Később azonban, amikor a sínt lefektették és a fordítólemezzel is készen voltak, megbékélt és enni küldte az embereket, ö maga nekifogott, hogy egy törött tartót kicseréljen, amikor jött az aknász. — No, készen vannak-e már? — Készen, ha készen, — morgott a csapatvezető lassúbb embereket már nem is adhatott volna! — Maga mindig sietni akar, — évődött az aknász —, hát miért nem az embereivel dolgoztat akkor? Tán pihenteti őket? Vagy megártott nekik a lakodalom? Hegedűs, látva, hogy az aknász ugratni akarja, legyintett.
