Nógrádi Népújság, 1961. április (17. évfolyam, 26-34. szám)

1961-04-29 / 34. szám

a Magyar Népköztársaság! A lópatkolástól az F.5-ös fejtőgépig NÓGRÁDI EMBEREK együtt Bérei Nándor is. Meg­tanult esztergályozni, vízveze­téket szerelni, hogy sokoldalú legyen, úgy könnyebb volt munkában maradni, vagy munkát vállalni... És ezek a csillogó szemek mit mondanak a máról? De sokat! Bérei Nándor, az egy­kori lópatkoló, csákányélező kovács és lakatos a bánya gépműhelyét vezeti. Nem a lovak és a csákányok okoz­zák a fejtörést, hanem a leg­korszerűbb. a legmodernebb bányagépek üzemeltetése, ja­vítása. Mert Bérei Nándor kezén ment először keresztül a S7énmédence első Donbasz- kombájnja, a Kóta- és Hidasi­féle felrakógépek. Az F—-4-es Egy falu öreg mindenesénél és a korszerűsített, kísérletre beállított, a szénmedencében ismét az első F—5-ös fejtő­gép. Itt működik a PLM—5-ös meddőrakodógép, páncélkapa- rók, szerit-számát alig tud­ható kaparóberendezések, vil­lamosmozdonyok, szivattyúk. Van miért dolgozni. Mert rajta, rajtuk múlik, hogy menyire tudják a bányászok nehéz munkáját megkönnyí­teni, a lovakat, csákányokat milyen ütemben váltja fel a bányában a gép. Bérei Nán­dor nagyon is jól tudja ezt. Eddigi munkája is ezt bi­zonyítja. Ezt bizonyítja. Mert elis­merték munkáját. 1949-ben éppen ezért a munkájáért kapta meg a művezetői ki­nevezését, s azóta is azon fá­radozik, hogy irányításával a gépesítés minél jobb és elő­nyösebb irányban haladjon. Mindezek elismeréséül 1951- ben a sztahanovista oklevelet, 1953-ban a Bányászat Érde­mes Dolgozója, 1958-ban a Bá­nyászat Kiváló Dolgozója ok­levelet kapta meg. És a bá­nya gépesítése terén kifejtett eddigi munkája elismeréséül ebben az évben a Munka Érdemérem kormánykitünte­tésben részesült Bérei Nándor, az aki a lovaktól egészen a korszerű gépekig szolgálta, szolgálja a bányászkodást. Ö, ez az őszülő hajú, de még most is fiatalos ember ... geztem a tanítóképzőt, alig kezdtem meg a pályát Vác- egresen, katonának vittek. Apám helyettesített, akár­csak én most a fiamat. Le­szerelés után kerültem Nóg- rádszakálba, hogy onnan kerüljek a mostani nyuga­lomba. Szegény volt a köz­ség nagyon, éppen ezért va­gyok büszke rá ma is, hogy a Hitelszövetkezetben végzett tevékenységem eredménye­ként építhetett Szakálon há­zat 1920-ban 42 család. A fa­lusi áruellátás érdekében részt vettem a Hangya szö­vetkezet szervezésében is. A Hitelszövetkezettől szerzett kölcsön segítségével 1929-ben az egyik középbirtok parcel­lázásakor telket vásároltunk, mintagyümölcsöst létesítet­tem, s néhány év múlva, 1937-ben már új almafajtát mutathattam be az országos kiállításon. JÓLESŐ TUDAT számomra, hogy kezdemé­nyező részese lehettem a nógrádszakáli gyümölcskul­túrának, amelynek nagy le­hetőségei csak most tárultak ki igazán, a termelőszövetke­zeti, nagyüzemi gazdálkodás idején. — Mindenese voltam én ennek a falunak. Ha kellett, orvos híján orvosa, ügy­védje, mérnöke, nevelője, mi­kor, mit kívánt a helytállás, de igaz megbecsülésre csak azoknál számíthattam, akik­nek szolgálatára szegődtem. Néptanítónak lenni felemelő tudat volt nekem és marad is mindig. S, hogy kiteljesült a hivatásunk a felszabadulás után!., ötvenháromban, első­nek a környéken óvodát lé­tesítettünk. S megható bol­dogság nekem, amikor meg­lett deresedő emberek ma is apámnak szólítanak. A ren­geteg tanítványból 13 pedagó­gus lett, van közöttük ország- gyűlési képviselő, pártvezető, tanácsi tisztségviselő, nagyon sok kiváló ipari munkás, akik közül 15 legény két ma­gáim vittem, jóformán a szü­lők ellenére felszabadulás után szakmát tanulni. mert láttam, hogy az ipar a jövő. Idős Havasi János 4 és fél­hold gyümölcsösével a mező- gazdasági nagyüzem szervezé­sekor is ELSŐKÉNT ÉRTETTE MEG az összefogás szükségszerűsé­gét. A szövetkezés oldalára állt. Elnöke lett a tsz ellenőr­ző bizottságának. felügyelő bizottsági tagja az FMSZ já­rási központjának s tevékeny titkára a községi Hazafias Népfrontnak. Egy esztendeje, hogy búcsút vett a falutól, de pártoló tagja ma is a kö­zös gazdaságnak, jó hasznát látjaK ott okos tanácsainak, kunvvelői ismeretének s szí­ves szeretet fogadja minden jöttét. A mai május 1 az ő négy évtizedes munkájának ünne­pe is. AZ OLVASZTÁR |||!||l!ll|||||||||!ll||||||||!ll!||jj|i|||!ll||||||||!lllll!lllllll|||||||||||||!llll!llll!ll^ í* _ • • •) ’) KIS VÖRÖSÖK46 avagy a szavak metamorfózisa Kaszás vette át a szót. AZ NDK SEGÍTSÉGE A KUBAI ANALFABETIZMUS LEKÜZDÉSÉHEZ A kubai néppel való szoli­daritás bizottsága a Német Demokratikus Köztársaságban felhívta a lakosságot, segítse taneszközökkel az analfabé­tizmus leküzdését Kubában, amely az Egyesült Államok gyarmatosító politikájának egyik következménye. Az NDK lakossága nagymennyi­ségű tanszert bocsátott ren­delkezésre a kubai iskolák részére. A Világos­ság Terme­lőszövetkezet agronómusa. — És mivel befejeztük ennek a 20 hold al­más kertnek a telepítését, engedjétek meg, hogy elmondjak egy negyed századdal ez­előtti történetetet. — Ti mindannyian fiatalok vagytok, nem emlékezhettek rá, hogy ezen a pusztán ak­kor Kotormány Simon volt a bérlő. Apám is s még rajta kívül 3—4 hozzá hasonló, kommenciós cselédje volt. Ami azt jelen­tette, hogy többet éheztünk, mint aludtunk. Minden cselédháznál a sok gyerek. Ennél csak anyánk átkozó veszekedése volt több, amiért soha nem tudott kielégíteni bennün­ket. — Kora tavasszal sóskát szedtünk a réten, azzal tömtük a bendőnket. Vagy a kert alatti pocsolyás patakban halásztunk fenék nélküli kosárral csíkra, amit • nyársra húzva aztán megsütöttünk. Vadak, piszkosak és erőszako­sak voltunk. — A kert, igen: egy holdnyi volt csupán, de nagyon szép almák teremtek benne. Ku­tyákkal őrizte Kotormány, mert különben mind leloptuk volna a termést. így azonban nem mertük megkísérelni. Beszélték, hogy egy csavargót, aki hajnalban belopakodott a kerítésen, félholtra martak a vérebek. — Hanem egyszer mégis tele zabáltuk ma­gunkat szép piros almával. Az első szedés­ből megraktak egy szekeret. Kosarakban tor­nyozták a derékba s mi messziről lestük, vagy tucatnyin. Nyolc-tizenkét éves suhan- cok lehettünk. — Maga Kotormány ült a bakra, hogy a városi piacra fuvarozza a kincset érő rako­mányt. Amint elindult, felvillant a szemünk, mert az egyik kosárból potyogni kezdett az alma. Egyenkint osontunk a szekér után, da­gadtra raktuk valamennyien a gelebünket, még alig poroszkáltak a lovak egy kilomé­tert. — De a kulák mégis észrevette csínyke- désünket. Mert amikor az utolsó alma is ki- rázódott a lyukas kosárból, az nagy ívben gurult a szekér tetejéről az árokba. Mi pe­dig nem messzire onnét ész nélkül habzsol­tuk a friss gyümölcsöt. — Ostorral közeledett felénk, de elszalad­tunk s csak gyűlöletes, sivító hangja szállt utánunk ijesztőn: „megálljatok, kis vörösök, ezt megkeserülitek!” — Másnap sorba járt hozzánk a csendőr s mindegyönk anyja két nap ingyen napszámot töltött büntetésből a kukoricakapálásnal. — Azok a fák, Kotorrrfány Simon, a csendőrök s az éhező cselédfattyúk már rég­óta nincsenek... A proletárdiktatúra első éveiben, úgy 51 táján jegyeztem fel: a mátrafüredi favágók gyerekeire panasz­kodott M. tisztelendő úr. Néhány asszony a férje elől titkolva hittanra íratta iskolába járó magzatját. A többi suhaneok, akik messze kerülték a templomot, gyakran sze- kírozták ájtatoskodó társaikat. A feltámadás­sal, a pendelynek becézett miseruhával, a megváltással, a szentelt vízzel, miegymással. S hiába volt türelem, jó szó, fenyegetés, úgy látszott, a néhány bárány is hamarosan ki-j tör az akolból. Mint ahogy lett is. Egyszer csali üres sekrestyébe lépett a tisztelendő úr, mikor hittanóra lett volna. A gyerekek, meg a többiek között az út szélén rúgták a lab­dát. S hiába ment közéjük kérlelő szóval, nem álltak többé kötélnek. A kis hetedikes Kerek Pista indokolta meg: — Nagyanyámnak vittem egy üv^g szen­telt vizet a lábára. Én azt hittem, az valami finom ital s mikor megkóstoltam, poshadt, sós ízét éreztem csak. Hogy lehet ilyesmitől meggyógyulni? Apám meg mindig azt be­széli az erdőn munka köziben, hogy ő, meg a többi munkások váltották meg a világot. Azelőtt koplaltak és szenvedtek, pusztultak az emberek. Hát hol volt Krisztus, amikor szükség lett volna rá? Különben is megver­ne, ha tudná, hogy hittant tanulok. Most már mind a nyolcán így határoztunk. A tisztelendő úr még próbálkozott néhány kenetteljes szóval, de már Zsuzsi, a kis szende sem hallgatott rá, tartott a többiektől. Erre jegyezte meg az én pap barátom, némi elismeréssel, de inkább valami távoli féle­lemmel, saját bizonytalan jövőjének kilátás- talanságával: „kis vörösök ezek.” Azóta ő is levetette a fekete reverendát s mintha „vörösödne”: munkás dalkör karmes­tere a fővárosban. S VPflÜI személyes élményem. A legfris- iCyUi sebb. Pár nappal ezelőtt az egyik vidéki iskolában jártam. Este hétkor. Teli zsivajgó gyermekekkel a klubszoba. Vö­rös nyakkendős, fehér inges úttörő leányok­kal és fiúkkal. Egyetlen tanár se a közelben. Én észrevétlenül húzódtam meg az egyik sa­rokban. Fiaim, az enyémek s a mieink, ked­vük, vidámságuk, csupa szív lelkesedésük ju­tott az eszembe. Mert íme egyszerre csak megszűnt a lárma, az össze-visszaság. Nyolc leány karéjba állt s csípőre tett kézzel várta a „zenekar” első taktusát. A kis „zenészek” — némelyiknek a nyakában nagyobb a tan­góharmonika, mint ő maga —, mintha in­tésre tennék, belevágtak: „Már minálunk baiwn, már minálunk babám ” Utána a többi, pattogós, dobbantós, kurjongatós magyar nó­ták sora. S a dobogón már nemcsak a nyolc pirosarcú leány, de hetykén integető, tüske hajú legénykék is verték a port s olyan volt az egész, mint egy féktelen, erőtől duzzadó kedvű falusi lakodalom. A maillé plcoioi felvonulás műsorát limjUd GídGJGl próbálták. Magam meg szemembe húzott kalapom mögé rejtve mosolygásomat, büszkeségemet, becsuktam mögöttem a klubszoba ajtaját. Hangtalanul mondtam, mégis olyan volt, mintha boldo­gan kiáltanám: „kedves kis vörösök...” Kondorost János —• Ha jól meggondolom, én sem voltam különb fiatal koromban. De sokszor jöttem munkába egyenesen a mulat­ságból! Hanem azért az is igaz, hogy hiányzót nekem még nem írt aknász az életben. No, csak kerüljön az a két ha­szontalan a szemem elé ... Hirtelen világosság közeledett a munkahely felé és az aknászért kiáltottak. Gerendás volt az, a nagy szivattyú- telep kezelője. — Valami furcsa dolog történt, — jelentette —, a lejtős- aknán víz folyik lefelé. Az akna alatt már majdnem bokáig ér. Felugrottak és mindannyian kisiettek a fővonalra. A lejtősakna alján valóban nagy tócsákban állt a víz. — Emberek, futás a külszínre! — ijedt meg az aknász. — Alighanem zivatar lehetett odakinn. Ha nem tudjuk el­gátolni az árat, még a fővonal is víz alá kerül! Szó nélkül rohantak a lejtősaknán. Elől az aknász, utána Hegedűs, majd Gerendás és a fenntartók. A járóosz­tály sáros, csúszós volt, itt-ott bokáig jártak a vízben. Az utolsó száz méteren azonban csodálatosképpen már alig szi­várgott a víz. mintha az imént csak tréfát művelt volna valaki odakintről. Mire a napvilágra értek, százágra sütött a nap és az aknabejáratot mellig érő deszkagát zárta el a külvilágtól, Hegedűs majd nekiszaladt siettében. — Nono, öreg, lassabban! — nevetett a gáton túlról Vigh Gyurka. — Nem olyan egyszerű most onnan kijönni! Kinn az üzemtéren az eg :sz szálló ott sürgölődött. A kis Kovácsék éppen akkor dobták ki az árokból az utolsó lapát földet s a szennyes, szürke ár lassan megindult a patak medre felé. Hegedűs csak nézte, nézte a szorgoskodó fiatalokat, köztük két csőnadrágos csillését, akik az ázott ürgéknél is csapzottabbak, iszaposak és sárosak voltak. Va­lami elmondhatatlan melegség járta át a szívét. — Még azt mondja, — dünnyögte az aknásznak halkan '—, még azt mondja, hogy az én embereim... Hát nézze meg, hogy dolgoznak az én embereim... Hirtelen hangosan és dühösen elordította magát: — Hé! Ide gazfickók: engedjetek ki innen! Mi is segí­teni akarunk! Bene Jóska csufondárosan intett az öreg felé. — Azt már nem. Ez itt a mi munkaterületünk! Már engedje meg, hogy mi válasszuk ki az embereinket... Csakhogy az öreg se hagyta magát. Felugrott a gátra, de aztán bátortalanul torpant meg, majd nehézkesen, hup­panva ugrott a sárba. — Mit gondoltok ti! — állt meg két csillése előtt. — Talán már ti is parancsoltok, azt hiszitek? Egy-kettő, taka­rodjatok innen! Értitek? Takarodjatok a szemem elöl! — majd hirtelen szokatlanul lágyan és szelíden tette hozzá: — Menjetek a lámpaházba és száritkozzatok meg, mert még valami nyavalyát szedtek össze nekem ... VARSZEGI GYÖRGY Az öreg, nyugalmazott is­kolaigazgatót már hiába ke­resni Nógrádszakálban. Negyvenegyévi becsületes .szolgálat után, — amiből 39 esztendőt a községben vég­zett, — Balassagyarmatra költözött. Nyugalomba vonult, — tanítani. Mert idős Havasi János, aki NEGYVEN GENERÁCIÓ növekedését figyelte, egyen­gette gonddal, féltéssel, sze­retettel, úgy piheni az évti­zedek fáradalmát, hogy óra- adást vállalt a gyarmati ipar­iskolában, s felügyelője az intézeti klubnak, s most. mellékesen még testnevelő fiát is helyettesíti. Éidekes család az idős Havasi Jánosé. Nagyapjának, apjának is a tanítói pálya volt a hivatása, vele három fiútestvére sem választott más pályát. S ha számbave- szi a családot, feleségeket, gyermekeket, éppen tizenhá­rom foglalkozik belőle neve­léssel. Mai csendes, meghitt -kis otthonában érdemes végigkí­sérni az ősz tanítót az em­lékek közötti barangolásban. — Amikor 1915-ben elvé­DO0Ö< DGGOOOOGOOOOOOO Bérei Nándor ma mar Mun­ka Érdeméremmel kitüntetett üzemvezető a mátranováki bányaüzem műhelyében, őszülő haja, kissé megtört arca sok mindent elárul. Mé­lyen barázdált, de mégis csillogó szeméből a múlt és jelen olvasható le. Mit le­het leolvasni a múltból? Fiatal ember, egészen gye­rek volt még 1919 júniusában. A munkáért járó kevés pénz Bérciéknél is kellett. Bérei Nándorból bányakovács lett Nemtiben, a bányánál. Mi volt az akkori teendőjük. Szinte ma már nevetséges. Több mint 30 ló volt a bányában. A villanyt csak világításra is­merték. A műhelyben még lábbal fújtatott kovácstűz­helyen dolgoztak. Az akkori munkához ez is elég volt. És Bérei Nándor hosszú éve­ken át mást sem csinált, mint patkolta a bányabeli lova­kat, 'élezte a csákányokat, ja­vította a facsilléket, legfel­jebb a siklóberendezéseket. János-aknán? Ott sem volt sokkal különb a helyzet. Annyiban változott a helyzet, hogy ennél az üzemnél már gőzgépek segítségével hajtot­ták a gépeket. Milyen nagy öröm volt Bérei Nándor éle­tében is a 20-as évek dere­kán megkezdhették a gépek villamosítását, amikor a mát­ranováki kis. alig 3000 wattos erőmű biztosította az ener­giát. Mint kovácsnak és la­katosnak sokat jelentett, hogy villamosmeghajtású szivaty- tyúkat, végtelenkötelű szál­lítógépeket szerelhetett. És fejlődött a bánya, a bányával

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents