Nógrádi Népújság, 1960. december (16. évfolyam, 97-104-1. szám)
1960-12-28 / 104. szám
11 ' ILÉPEK ÉS PUNKTUM! próbálja lezárni a vitát Balogh Mihály. Mérges. De hogyne lenne, amikor az embernek a feleségével kell vitatkozni ilyen kérdésben. Nem érti az asz- szonyt. Eddig rendesen éltek, de pár nap óta mintha megháborodott volna. Ha ő úgy döntött, hogy otthagyja a szövetkezetét, akkor az asz- szonynak kötelessége, hogy ezt tudomásul vegye. Ezt mpg eszi a fene, nem lehet vele bírni. — Ne ilyen mérgesen, Mihály. Mérges embernek nincs igaza — csitítja az asz- szony. — Micsoda? — pattan fel Balogh. Nekem nincs igazam? Belevörösödik és az izgalom mélyebbre húzza azt a ráncot, amely az orrától a szája felé tart. Szemben állanak egymással. Most nem egy pár, nem élettársak, hanem ellenfelek. Balogh ki akar lépni, az asz- szony a bentmaradás mellett kardoskodik. Az ember fél fejjel magasabb a feleségénél. Ökölbe szorul a keze, de csak nagyot fúj, az indulatát próbálja kifújni. Mi tagadás, Baloghné fél egy kicsit, de azért az ura szemébe néz. Nem árulja el magát, összeszorítja a száját, még a fogát is. Sápadt. Nem szokta a civakodást, most azonban nincs igaza .az embernek. — Nincs igazad — mondja egyenesen. Tóth Gáspárék telebeszélték a fejedet, és most az ő nótájukat fújod, kuláknótát. t — Fújja az öregapád! — pattog még jobban Balogh. — Nem is beszéltem vele hetek óta. De térj már észhez! Az asszony csinálja azt, amit az ura mond. Ez törvény, Nem bír egy helyben állni, le-fel- jánkál a konyhában. Amikor eddig ér, éppen a felesége — Nem hagyom a szövetkezetei — tart ki az asszony és éppen olyan elszánt, mint az ura. — Meggondoltad? — Meg. — Akkor pusztulj innen! — ordítja magából kikelve. Megkapja az asszonyt és az ajtó felé löki. — Mihály! — áll meg az asszony az ajtóban. — Pusztulj a szemem elől, mert!... A felesége felé lép, de az kiugrik előle az ajtón. Balogh magára marad. All az üres konyhában. Hirtelen leül, megmártja a tollat, és odaírja a nevét a kilépési nyilatkozat alá. Ügy megnyomja a pennát, hogy egy paca is került a neve végére. — Nem baj, így is megértik — gondolja magában. Most mihez kezdjen? Gondolkozik, azután veszi a kalapját, a zsebébe teszi a papirost és indul. Taitiékhoz tart. Már sötét Pierre de Ronsard, a XVI. század francia költészetének legragyogóbb alakja. Pályája a reneszánsz antik szépséggel, reménykedő derűvel tündöklő korában indul, az ember és a gondolat frissen íz— Kezdjed! — hangzik a háta mögött a sértegető felhívás. Megmozdítja a lábát, s a cipője sarkával érzi, tapintja, hogy az anyja már a háta mögött áll. Tehát már vége a végtelenbe nyúló vitatkozásnak, s a tettek következnek. így húzódik a ragadozó farkas is az áldozat közelébe, puhán, lábujjhegyen, hogy ráugorhasson. Nagyon jellemző árnyoldala ez a felnőtteknek... Sajnos ... Egyenként végignyálazza a lapokat és forgatja szertartásos lassúsággal hol előre, hol hátra, mintha nem találná amit keres. Végre megáll. Az anyja hátulról látja, hogy már ötször is ellapozta az olvasandó oldalt. De nem tör ki. Türtőzteti magát. Tudja, hogy a gyerek szándékosan nem találja meg, csupán bosszantásként húzza az időt. Makacs fajta. Persze, a gyümölcs nem esik messze a fájától. Miért lenne más, mint az apja? Nyakas és kemény, s már előre sajnálja azt a szerencsétlen lányt, aki valamikor a felesége lesz. Hor- váthné, a Pistike mamája, viszont már régen megállapította, (természetesen ellentmondást nem tűrő határozottsággal), hogy ami rossz tulajdonság fellelhető a gyerekben azt mind az aniától örökölte, s minden előnyös vonás tőle, a mamától származik. — Ez a gyerek olyan érzékeny, mint én — mondogatja néha, s Horváth, már mint a férje, csak hunyorít rá. Mindegy. Lehetséges. lelt szabadságának nagy mámorában. Csodálatos verseiben az élet-halál nagy kérdéseivel vívódó, vagy az emberért, a hazáért aggódó költeményeiben egy megdöbbentően modern ember szelleme izzik. — Siessünk, mert ki tudja, hogy meddig lehet szántani — biztatja a többit is. Baloghék valahogy nagyon lassúak most. Nem tudják, hogy ikezdjék. Tajti azonban nem tétovázik. Kifogja a lovat és az egyik hajlatban levő akácoshoz vezeti. — Legeljetek! Most már könnyű. Öt pár ló az akácosban legel, ők pedig a pipát tömik, vagy cigarettát sodornak. A brigádvezetőnek azonban nyitva van a szeme. Leállítja a lovakat és rohan feléjük. — Mit csináltok? — kérdezi csodálkozva. — Láthatod, pipázunk — válaszol Balogh. — És a szántás? — Mi már nem szántunk közösbe. Majd a magunkéba! — Ki akartok lépni? — Nem akarunk, hanem ki is lépünk! Majd megmutatjuk, hogy mi a munka, csak kapjuik meg a földet. A brigádvezető körül megfordul a világ. Ezt jelenteni kell. — Ahogy csak tudtok! — kiáltja a szántogató embereknek. — Hátba támadnak — mutat az akácos felé. Jelentem és visszajövök. Közben az asszonyok is kiérnek a mezőre. Kukorica-* szárat vágnak. Julinak vörös a szeme, alig aludt valamit éjszaka. Most csendes. Veszi a kapát és beáll a sorba. Mellette Tajtiné. Pár sorral hátrább, mert ezzel az asz- szonnyal nem lehet most tartani az iramot. Berzenkedik, bele szeretne szúrni, csak azt nem tudja, hogyan. Azért mégis csak elkezdi. — Hova sietsz úgy, Juli? — Csak előre — válaszol, de fel se néz. — Iparkodj is, mert úgyse sokáig kapálhatsz itt. — Hogy-hogy? — emelkedik fel erre Juli is. — Ügy, hogy most az én földemen kapálsz! — A szövetkezetében — helyesbít Baloghné. Tajtiné kacag. — A szövetkezeté? Az enyém! Az volt és az is marad! — Lehet, de akkor máshol kapálok. Ott, ahova az elnök küld. — Ha lesz elnök! — veti oda gúnyosan Tajtiné. — Nyugodt lehetsz, megmarad a szövetkezet. ÁR MINDENKI őket figyeli. — Kivel marad meg? Minden valamirevaló ember kilép. — Ki az a sok valamirevaló ember. — Az urad is. Ha ugyan még az — csíp egyet Tajtiné. Csak a szemetje marad. — Az hull el, a szemétje, meg az, akiket megszédítettek. — Én vagyok talán a szemét, te cafat, akit az ura is elkergetett! — pattant fel Tajtiné. — Ti vagytok azok. Befurakodtatok a szövetkezetbe, most meg beülről rágjátok, mint a féreg. — Féreg? — kiált Tajtiné és emeli a kapát. — Ne neked féreg! — ordít és üt. Juli megtántorodik és eldől. Az asszonyok összeszaladnak. Jajgatnak, sopánkodnak. Tajtiné eldobja a kapát. Kezét a mellére szorítja, megijedt. Nem így gondolta. De azért nem bánja, leszámolt ezzel a nyomorulttal. Juli nyög, az asszonyok vizet hoznak, azután eszükbe jut az orvos. Baloghék ezalatt az akácos szélén ülnek. Nézik a négy fogatot. A brigádvezető még nem tért vissza. Kíváncsiak, hogy mit hoz. Helyette azonban Tóth tűnik fel. — Nem jönnél el hozzám Mihály egy-két napra? kezdi egyenesen. — Mire? — áll fel Balogh. — Segítenél nekem. Együtt vetnénk. — Balogh csodálkozik. Tóth észbe kap. — Aztán majd én megyek hozzád, ha kikapod a földet. — Ez már más — gondolja Balogh. Megy a lovakért. Visszaviszi az istállóba, azután isten áldjon. Tóth Gáspár mosolyog. Int a vejének, az is indul. A többi csodálkozik. — Ti várjatok még egy napot, ne egyszerre. Balogh befog, a lovak közé csap. Az út patkóformájú, egy dombot kerül meg. Már a túlsó oldalon jár. — Balogh Mihály! —hallja a kukoricaföld felől. Megáll. Valakit hoznak. Leugrik a szekérről, eléjük megy. Szemével a feleségét keresi, de nem látja. Aztán hirtelen felismeri. Nem érez már haragot, csak a véres fejet látja. — Juli! — kiált rémülten. Két ugrás és a felségénél van. — Juli — szólítja féltőn, de nem kap választ. Juli eszméletlenül fekszik két asszony karjában. Fejét kendővel kötötték be, de a vér már átverte. Arca, nyaka véres, a haját is összefogta az alvadt vér. Csak a szája széle mozdul, meg a melle emelkedik. — Adjátok gyosan ide — mondja az asszonyoknak és már nyúl is érte. Viszi a szekérre. Közben kérdez. — Mi történt? — Tajtiné — mondja az egyik. — Mit csinált? — Leütötte kapával. E rre meg kell állni, olyan váratlanul éri. De csak egy pillanatra, utána nagyobbakat lép, sietni kell! — Dobja le valaki az ekét — szól az asszonyoknak a szekérnél. Többen is ugranak és az árokba kerül az eke. — A szénát — dirigál Balogh. Gyorsan szétterítik. Erre felteszi az asszonyt. Először csak ülőhelyzetbe, az egyik asszony tartja, de felugrik maga is a szekérre, igazít a szénán és ráfekteti a feleségét. Már indítja is a lovakat. Juhászné mellette van a bakon. Az asszony beszél. — A szövetkezet miatt vesztek össze. Tajtiné odavágott'. Balogh egy szót sem szól az úton. Csak az orvosi rendelőben jön meg a hangja, amikor sokallja már az orvos tüzetes vizsgálatát, a seb kezelését. — Mi van az asszonnyal? Az orvos már a pólyát csavarja, csak int a fejével, hogy várjon. Kézmosás közben már beszél. — Jókora ütés. Hat kapocs van benne. — Veszélyes? — vág közbe Balogh. — Nem gyerekjáték, de legyen nyugodt, kibírja a felesége. Nyugalom kell, fekvés. Délután még megnézem. Nincs kizárva, hogy kórházba küldöm. Juli közben magához tér. Felnyitja a szemét és néz mélyről, megtörtén. Az urát látja, amint föléje- hajol. Érzi, hogy felemeli és viszi. — Julikám — hallja nagyon messziről. Már alszik. Balogh pedig megy, viszi az asszonyt. Képek ugrálnak előtte. Az esti veszekedés, a pálinka. — Jól csimáltam-e ugyan? — Féreg — jut eszébe Juhászné szájából Juli szava. ÁGÁTÓL GONDOLT a kilépésre? Érdekes, Tóth már munkára hívja. Vissza adja-e majd neki a munkát? Ismeri Tóthot, megjárta már vele... És ő mozgat mindent. Tajti csak szajkó. Vagy féreg? Egy pillanatra megtorpan, még a gyeplőt is megrántja. A hídnál van. Ezen túl ágazik el az út. Az egyik a Szegénysorra visz, ahol Jub‘ szülei laknak, a másik a Fő utca, itt az ő háza. Ma reggel a Szegénysorról jött el Juli. Hová vigye? Tegnap elzavarta. De messze van már ez! Juli akkor is Tajtit, meg Tóthot emlegette. Ma is. Féreg. Hátranéz. Lehunyt szemmel fekszik a felesége. Ügy érzi, mintha köd szállna fel a szeme előtt. Kiegyenesedik, megsuhogtatja az ostort, és megenyhült arccal irányítja a lovakat a Fő utcára, hazafelé. .. „Napok és munkák” van. Kutyák ugatnak az udvarokon. Jól kilép, hűvös a november elei este. — Azt hittük már, hogy elmaradsz fogadja a házigazda. Többen vannak már itt. Kilépők. — összefogunk mi is. Nem a szövetkezetben, akaratban. Megnézhetik majd, hogy mire mennek! Csak úgy kenegeti a hiúságukat. Baloghnak jólesik hallani. — Nélkületek nincs szövetkezet — szónokol most már Tóth. Akár fel is oszolhatnak mindjárt! Most már a mi szavunk dönt! Tajti gyűjti a kilépési nyilatkozatokat. — Ez csak egy — mondja meglepődve Baloghnak. — Az asszonyé? Meglepődik mindenki, rájuk figyelnek. — Nem lép ki — válaszol kurtán. Csodálkoznak. — Kétfelé fogtok dolgozni? — Nem. — Hogy-hogy? — Elzavartam. A HANGJA NYUGODT, de fészkeiődik a székén. A társaság ezt nem figyeli. Tetszik neki Balogh. Pusztuljon, aki útjukba áll. Tajti beszél most is, de a gondolat Tóth Gáspáré: nem szabad a közösben dolgozni. Amíg meg nem kapják a földet, eljárnak a szövetkezetbe, de egy kapavágást se csinálnak. Szilvórium fűti a hangulatot, könnyű az egyezség. Az asszonyok mehetnek még, a szár jó lesz nekik is. Másnap reggel szokatlan Baloghnak a csend. Rideg a konyha, nincs reggeli. — Akad még asszony! — próbálja hetvenkedéssel elűzni a magányosságot. A kamrában zörög. Szalonnát vág, meg kenyeret és mindjárt fel is derül. Azután megy. Már többen vannak az iroda előtt. A felesége is. Néhányan összedugják a fejüket, alighanem tudnak már valamit. Tetteti a jókedvet. Nevetgél. Még jó, hogy nem tart sokáig: befognak és in- lulnak. Gödrös domboldalon kellene szántani, ahol nem boldogul a traktor. Tíz fogat megy, köztük az övék is, a kilépőké. Megérkeznek. A brigádvezető kifogja a lovakat, leszedi 37 cvlrót óc in rí ni io mellett van. Rákiált az asz- szonyra: — Érted-e? Tovább akar menni, de az asszony szava megállítja. — Nem értem. Ütni kellene erre, legalább is Balogh úgy érzi. Ezzel legalább helyrebillentené az asz- szony agyát. De nem teszi, csak kiabál. — Mit nem értesz? Megzavarodtál tán? Baloghné megrezzen. Ilyent még nem mondott neki az ura. összezörrentek máskor is, ez azonban más. Ez már vihar. Szeme kitágul, majd kiesik szép kéksége. Szája szélébe harap. Ösztönszerűen hátrább lép, már a vizespad előtt áll, keze a vödör fogójába ütődik. A fogó zörren egyet és ez a megszokott hang kis nyugodtságot ad. — Semmit se értek — mondja csendesen. — Volt itt valami bajod? Nem becsültek meg eléggé? Még folytatná, de az ura közbeszól: — Nem kell a megbecsülésük. A magam gazdája akarok lenni! — Vigyázz Mihály, jó lenne még ez a megbecsülés. Meg még tán a parancsolgatás is, amit annyit emlegetsz. Ez hiányzik az embernek. — Azt hiszed, 'hogy én is cseléd voltam? Nektek való ez, nem nekem! A megbecsülés is, meg a parancs is. Én magamtól dolgozom és magamnak akarok dolgozni! Most már az asszony is vörös. Cseléd volt az apja. Akkor jutottak két holdhoz, amikor a bátyja a bányába kezdett járni. Most ezt hányja a szemére az ura, a cselédséget. All, nem tudja, hogy mit is mondj 03. Nem szabad engedni, nem lehet engedni! B alogh i^em figyeli az szonyt. Járkál. A csend tetszik néki, érzi, hogy elevenére tapintott a feleségének. A zsebébe nyúl, papírt vesz elő. — Gyere, írd alá — szól enyhültebben. — Nem írom — válaszol Juli. — Hangja kemény. Maga is ilyen lett. Kihúzza magát. Áll egyenesen, szemben az urával. Baloghnál már toll van. Le akar ülni, de félbe marad a mozdulat. Ledobja a tollat. Most leszámol az asszonynyal! — Eszednél vagy te? — Én igen. — Akkor itt van a nyilatkozat, írd alá! — Nem írom, nem lépek ki. — Ne... e... m í... r ... o... d? — hitetlenkedik az ember. Megmarkolja az aszPIERRE DE RONSARD VÁLOGATOTT VERSEI A gyerek bámulja a nyitott könyvet, de a szája nem akar kinyílni sehogy sem. Mintha görcs fogná össze mindkét ajkát. A két fogsora összeszorul. A szeme tükre észrevétlen lassúsággal párosodik el, mint amikor az ablakra lehelnek. A készülő sírás könnyei gyülekeznek a pillák árnyékában. A torkát láthatatlan kéz fojtogatja ... Még le tudja nyelni a szorongató fájdalmat. — Na . . .?! Mögötte kardoskodik az anyja. Ilyen kurtán, sürgető- leg és halálos komolysággal. A hangja már nem kérő, simogató. hanem keményen fenyegető. — Fű. fa, fej, fúj . . . Itt megáll. Mint a kötődő ló. — Tovább. Hiába erőlködik, már képtelen folytatni. Nem azért, mintha hiányoznék belőle a jóakarat, hanem, mert elöntötte szemét a könny, a felgyülemlett keserűség. Zenét is bugyborékolt hozzá, mintha megrendezték volna, s végül is nem csituló bömbölés hasogatta a konyhai levegőt, az elnyomás, az önkény visz- szahatásaként, s érezte, hogy beteg . . . Nagyon beteg . . . Talán láza is lehet . . . S így kell neki olvasni betegen ... Halálos betegen . . . — Jaj, jaj — sóhajt zokogás közben oly mélyet, amit kiengesztelni és begyógyítani többé már nem is lehet. — Mi bajod kis fiam? S az is jellemző a felmőthogy a mama mosolyogva áll j mögötte. Érzi, hogy ez csak j műsírás. Olyan megrendelés-1 re időzített szívpuhítás. Nemi az első eset. j A gyerek zokog, szinte da-1 rabokban szakadozik a mellei s alig bírja sűrű csuklásai j közé beiktatni a néhány ma- < gyarázó szót. — Nagyon fáj a torkom! 1 — Szegény gyerek! — simo-; gat ja meg a fejét az anyja. ] És a felnőttek sunyiságával i játssza a maga szerepét. Na-] hát, ilyenre is csak a nagyok ] képesek. Kigúnyolni és sem- i mibevenni egy kicsi gyerek fájdalmát. Ez is jellemző. — Gyere kis fiam, elmegyünk Kircsi doktor bácsihoz, ő majd meggyógyít. És vonja is magával az ölébe, veszi a sapkát, kis kabátot, sálat. A gyerek meg ráborul a könyvre és rázza le a válláról az anyja segítő kezét. — Gyerek, — szólítja ápoló, halk szavakkal. Ez komoly baj! A doktor bácsi majd meggyógyítja a torkod. Fejébe nyomja a sapkát, s emeli karját a kabátujjba. Pisti huzakodik. Eldugja mindkét kezét, s torkaszakad- tából, a méregtől kivörösödve kiáltja: — De nem úgy fáj! Mondom, hogy nem úgy fáj! Az anyja belül nevet, de az arcán komolyság feszül. — Hát, hogy fáj? — Hát . . . hát . , . Mert olvasni kell! Nógrádi Népújság pályázatára érkezett 'Vr \ ____ sz ony karját, hogy sziszegni szeretne, de állja a szorítást. Felesége arcához hajol, és úgy mondja: — Te is ellenem vagy? — A javadat akarom. Tele- beszélték a fejedet. — De okos lettél egyszerre. Hol tanultad meg? Melyik uraságnál? — Ha cselédek voltunk is, nem üresfejűek — válaszol az asszony. Talán jobban meglátjuk a jót, mint te a nyolcholdas eszeddel, meg a kulá- kokkal. Addig gondold meg, amíg nem késő! — A magam ura akarok lenni és neked mellettem a helyed! Nem kiabál. Kemény, parancsol.
