Nógrádi Népújság, 1960. december (16. évfolyam, 97-104-1. szám)

1960-12-28 / 104. szám

12

>••••••••••••••••••••'»••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••• •»••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••«•••••«•••••••••••••••••••••a

n adics János, vagy aho- gyan munkatársai nevezték: Apóka — egyszerű bányászember volt. 42 évet dolgozott föld alatt, szerette munkáját. Csendes, de jóhumorú, beszédét mindenki szívesen hallgatta. De ne vágjunk a dolgok elébe...

Huszonegy éves voltam, életerős, vidám fiatalember és — katona. Mégpedig, ahogy a katonák egymásközt nevezik „úri katona”. Budapesten voltam gépkocsivezető. Már egy éve katonáskodtam, nagyon jól éreztem magam. Mozi, színház, válogatott labdarúgó-mérkőzések és persze csinos leányismerősök, egyszóval mindenben volt részem, amit egy huszonegy éves katona kívánhat. Ekkor 1956. szeptemberét írtak. És ekkor jött egy váratlan esemény. Apám beteg lett, rokkantsági nyugdíjba helyezték. Volt otthon még egy húgom is, akit iskoláztatni akartunk és már a stafírungra is kellett gondolni. Anyám nem mehetett dolgozni, a szíve volt gyenge. Egyszóval szükség lett volna az én keresetemre is.

Jelentkeztem az alakulatunk politikai tisztjénél és elmondtam a nehéz helyzetünket. Ö jelentette feletteseinknek és rövid időn belül segítettek rajtam. Egy hét múlva kezemben volt az áthelyezés, amelyre ez volt írva: Magyar János őrvezetőt 1956. október 2-án állományunkból áthelyezzük a Dúvadasi Műszaki bányászalakulathoz. Jelentkezési idő: október 4., aláírások stb

___stb....

É s két nap múlva ott

“ voltam, ebben a kis eldugott faluban. Itt a katonai kiképzés mellett dolgozni is lehetett. Jelentkeztem az alakulat parancsnokságánál és másnap már szürke munkaruhában, gumicsizmában, fejemen kobak, mentem a bányába. Még nem voltam bányában, civilben tervezőirodán dolgoztam, mint szerkesztő.

Amikor először lementem a föld alá, nyomasztó, furcsa érzés szállt meg. Nagyon kicsinek éreztem magam, ebben a labirintusban. A csoportvezető egy vékonyka, kis embert szólított meg.

— Apóka, mától kezdve ezzel a fiatalemberrel fog dolgozni, mutasson meg néki mindent, magyarázza meg, hogy s mint kell dolgozni, mozogni.

Ezzel a párszóval bekerültem egy új kollektívába, és egy új munkakörbe — csillés lettem.

Körülöttem félmeztelen, szénporos emberek kapcsolták és tolták a csilléket. Világosság csak a lámpák közvetlen közelében volt, távolabb már csak elmosódott árnyak. És ekkor arra gondoltam, hogy ezelőtt egy héttel minden mennyire más volt. Autót vezetni benn Pest napsütötte utcáin, izgulni egy izgalmas mérkőzésen a Népstadionban — ahogy ezek az emlékek eszembe jutottak keserű lett a szám íze. Közben valaki megfogta a karomat, felrezzentem és ott állt mellettem az új munkatársam. Alacsony ember, kezében szépen kifényesített lámpa — rámhunyorított és halk, rekedtes hangján megszólalt:

— Az ábrándozás az élet megrontója, mely kanosaiul festett egekbe néz — nos, jöjjön, megmutatom mit kell csinálnunk, máskülönben Radies János vagyok.

Zavarba jöttem, 300 méterre a föld alatt egy öreg bányász Vörösmarty-t idéz, nagyon furcsa volt. Zavartan én is elmotyogtam a nevem és követtem az öreget.

A szénfaltól érkezett csilléket összekapcsoltuk kb. 15 —18 darabot és ezeket egy kötél a végén egy bilincs segítségével a vonókötélre akasztottuk. Amikor elindultunk a szerelvénnyel Apóka elől ment én pedig hátul. Az utunk emelkedőkkel, lejtőkkel, meg egy nagy kanyarral volt tarkítva. Amikor emelkedőn mentünk elől kapcsoltuk fel a kötelet, lejtőnél hátul, hogy el ne szaladjanak a csillék. A legnehezebb a kanyarnál volt, itt a vonókötél nagy kerekeken kanyarodott el. A kanyar után lejtő következett. Amikor a kerekekhez érkeztünk Apóka elől leütötte a bilincset a vonó- kötélről, mert máskülönben a kerekeken nem ment át a bilincs, ekkor a szerelvény a lejtő kezdetén meggyorsult és amikor az utolsó csille is elment a kerék alatt, akkor én a szerelvény végén ráakasztottam a bilincset a kötélre és egypár jóirányzott csapással ráékeltem. Nagyon kellett vigyázni, nehogy elszaladjon a szerelvény, mert ebből nagy baj származhatott volna. Amikor a szerelvénnyel beértünk a fordítótérre, átadtuk a csilléket, és a bejött ürescsilléket hoztuk vissza.

E

leinte nehezen ment a munka, de Apóka megmutatta hogyan lehet jól, gyorsan és a körülményekhez képest kényelmesen dolgozni. Egy hét múlva már öreg csillésnek számítottam. Visz- szafelé jövet, amikor ürescsillékkel jöttünk, előre mentem Apókához, és beszélgettünk. Egy hét alatt nemcsak belejöttem a munkába, de megismertem és megszerettem egy öreg bányászembert — és csodáltam. Elmondta, hogy özvegyember, a háború alatt halt meg a felesége és maradt egy 9 éves kislánya.

— De azért nem estem kétségbe — meséli az öreg — Ilonka délelőtt iskolában volt, a napköziben ebédelt és amikor én hazamentem a munkából (nehéz helyzetemre való tekintettel csak délelőtt dolgoztam), akkor megfőztük a vacsorát, kitakarítottuk a lakást, mostunk és tanultunk. Amikor a gyerek leült tanulni én is mellé ültem. Néztem hogyan számol, mint olvas és igyekeztem megjegyezni mindezt. Tudja Jancsi én csak négy elemit jártam, — még csak nem is hatot. Kilencen voltunk testvérek. Apám fiatalon meghalt a bányában és nekem is munkába kellett állni. Először csak palát válogattunk a szénosztályozón fillérekért, majd amikor megerősödtem lekerültem a szénfalhoz. Egyszóval igyekeztem én is megtanulni, amit Ilonka tanult. Számolni nagyon keveset tudtam. Összeadni még csak valahogy, de osztás, szorzás, pláne tizedesekkel, azt se tudtam eszik-e vagy isszák. De aztán nem szégyenlettem, ha kellett meg is kérdeztem Ilonkától, hogy s mint kell csinálni A gyerek, amikor lefeküdt, én még olvastam a könyveit. Arany János, Petőfi, Vörösmarty nagyon szép verseket írtak. Az egyik este a Toldit kezdtem olvasni és késő éjjel volt amikor lefeküdtem. Közben telt múlt az idő. Ilonka elvégezte a nyolc elemit és úgy a magam módjára én is. A különbség az volt köztünk, hogy Ilonka kapott egy kitűnő bizonyítványt, én pedig csak úgy megdicsértem magam, hogy jól van János, még 50 éves fejjel is jobb későn, mint soha.

Aztán Ilonkát felvették a gimnáziumba, jó feje van a gyereknek, hadd tanuljon — gondoltam — én pedig vettem magamnak egy használt motorkerékpárt, egy NSU-t, a „Lidit”. A szomszédok kinevettek, azt mondták: „Kell is egy bányásznak motor.- Csak nehogy aztán fordítva üljön rá”. Valóban először nem értettem hozzá, de később megtanultam a kezelését és ez az én kocsmám, kártyám, én ezzel szórakozom munka után. Tisztogatom, javítgatom, nem mai masina, de mi jól megértjük egymást. Persze, azért az olvasáshoz sem maradtam hűtlen. Amikor Ilonka leérettségizett a járási könyvtárba került könyvtárosnak, én is bejáro- gattam és néztem magamnak való könyveket, és esténként továbbra is olvasgattam. Volt, amikor átjöttek a szomszédok és akkor hangosan olvastam nékik. Rab Rábi, Erdély aranykora, Aranyember — Jókait szerettem a legjobban, nagyon-nagyon szépen mesél, de a mese mögött ott az igazság és a tanulság.

Közben felértünk a rakodóhelyre, felpakoltunk, s indultunk vissza... Így ment ez az egész munkaidő alatt. De nem volt unalmas, mert beszélgettünk. Főleg Apóka.

c 4fi&ka

Megismertem egész életét; Mesélt a gyermekkoráról, a régi időkről, és a jelenről. Mesélt a lányáról, aki már férjhezment és a kis unokáról a Pistikéről a „szeme- fényéről”. Beszéltünk újítani- valókról és később nagyrészét meg is valósítottuk.

Sokat beszéltünk a motoráról, a „Lidiről”. A „Lidiről” mindig humoros történeteket mondott.

— Egyszer — meséli — elhatároztuk Ilonával, hogy lemegyünk Siófokra. Jó idő volt, meleg volt és én nagyon szomjas lettem. Székesfehérvár előtt megálltunk egy út- széli kis vendéglőnél. Bemegyünk, rendelek Ilonkának egy nagymálnát, nekem egy korsó sört. Megittam egy hajtásra. Rendeltem még egyet —, közben odajött egy ember, motorosnak néztem, ő is rendelt. Aztán elkezdtünk beszélgetni a motorokról. Egészen belemelegedtünk a beszélgetésbe, csak aztán Ilonka figyelmeztetett — jó volna már indulni. Hát fogom magam, elköszönök az új ismerősömtől és indulok kifelé, de amint kiérünk, az ismerősöm megállít és előveszi az igazolványát: Közlekedési Rendészet. Aztán kérdőre von, hogy „az elvtárs hogyan lehet ilyen könnyelmű, másodmagával motorra ülne italos fővel.”

Nem mondom, először kicsit meglepődtem, de aztán csak annyit mondtam:

— Ugyan elvtárs, a látszat sokszor csal...

— Hogy érti ezt az elvtárs?

— kérdi a rendőr.

— Hát csak így és felültem a hátsó ülésre, Ilonka pedig felmutatta a vezetői jogosítványt, berúgta a motort és lassan elpöfögtünk. Ahogy visszanéztem, elmosolyodtam. Az új ismerősöm úgy állt ott, • és olyan arcot vágott, mint az az ember, akinek 12 találata volt a totón, és csak másnap derült ki, hogy 75 forintot nyert.

És az öreg mesélt; Elmondta azoknak az embereknek az életét, jó és rossz oldalait, akik között dolgoztunk. Ha egy emberről beszélt, mindig kihangsúlyozta a jótulajdonságait, a hibáiról úgy beszélt, mint egy olyan dologról, amit majd egy kis kollektív neveléssel meg lehet szüntetni. Nagyon emberszerető volt. Sokszor kimentem hozzá délutánonként, elbeszélgettünk. Elvitt és bemutatott a lányának, vejé- nek meg a kis unokának. Sokat motoroztunk. Egyszóval nagyon összebarátkoztunk és közel kerültünk egymáshoz. Aztán kitört az ellenforradalom.

A z egyik nap, leszállás

" előtt gyűlést tartottak. Ott álltam apóka mellett. Egy közeli városból jött ellenforradalmár felhívást olvasott fel. „Sztrájkoljatok — csak így nyerhetünk csatát”

— üvöltötte többek között. A körülötte álló emberek helyeselték. „Nem megyünk le, amíg követelésünket nem teljesítik” — ordították. „Aki lemegy az hazaáruló — és azzal majd leszámolunk” — kiáltotta egy másik.

Érdekes, mindjárt feltűnt, hogy azok az emberek kiabáltak és uszítottak, akik ne mszeretteik dolgozni, azokkal volt a legtöbb baj mindig. Iszákosak, verekedősek és hangoskodók voltak. „Nem dolgozunk, de a pénzt majd fizetik!” — kiabált közbe egy másik — a többiek meg éljenezték. És a többi bányász állt megzavarodva, megfélemlítve — tétován.

Meglökte Apóka a karomat, hunyorított egyet és megszólalt halkan. „Aztán miből fizetik ki a béreket, ha nem termelünk szenet.” Egy pillanatra mindenki elhallgatott és meghökkent, aztán egy borízű hang felkiáltott ,,Had beszéljen a vén okos — úgyse hallgat rá senki”. Erre az öreg megrándult. Négy évtized alatt meggörnyedt hátát kiegyenesítette, szeme csillogott és hangja rekedten, de határozottan csengett. „Lám,

lám Kovács Pista te azt mondod — vén okos — legyen, csak gúnyolódj. De mond meg nékem, mi lesz akkor, ha a villamoserőmű leáll, mert nem kap szenet — a te feleséged úgy tudom éppen most van a kórházban — szülni fog. Mi lesz vele, ha műtét közben kialszik a villany?! Hát te Kónya Guszti! Van két kisfiad, a feleséged is dolgozik, a gyermekek az óvodában vannak, ha ti csak zajongtok és nem dolgoztok mivel fognak fűteni?! És te Gyurka! Te minden szombaton utazol haza, mit gondolsz, ha a vasúti forgalom megbé- núl, akkor majd talán kerékpáron utazol?!”

Néztem az arcokat láttam rajtuk a meghökkenést és a zavartságot.

„Én csak annyit mondok”

— ha ti úgy látjátok, hogy sérelmeitek vannak, jó! Vitassátok meg, de dolgozni kell! Ha mindenki úgy gondolkozna mint ti, tönkre menne az ország. Elmennétek kenyérért, vagy orvosért és azt a választ kapnátok, hogy most sztrájkolúnk, mert sérelmeink vannak — majd jöjjenek vissza, ha orvosolták a bajainkat! Nos. Akkor mit szólnátok- Különben is nem dolgozni és azért pénzt követelni gazemberség! Én lemegyek dolgozni, talán olyan ember is lesz majd, aki ezért leszámol velem, de azért én lemegyek és aki akar, majd az is lejön ”. A teremben néma csend. Apóka felvette a lámpáját és elindult a kijárat felé. Kilépett az ajtón és szép lassan ment a bánya felé. A teremben még mindig csend volt és nem mozdult senki. Fojtóvá vált a feszültség. Aztán egy bányász fogta a lámpáját és elindult a kijárat felé, majd követte a második, harmadik

— sokan. Lassan ürülni kezdett a terem. Maradtak még benne, de a nagy többség az leszállt és dolgozott. A napok és az események gyorsan követték egymást, lassacskán visszatért az élet a nyugodt kerékvágásba.

Az egyik délutáni műszak

** közben — szombati nap volt — elkéredzkedett, a kis unokáját akarta meglátogatni a kórházban, a manduláját vették ki. Volt egy félnap porjatkája és ez pont jól jött neki. Elköszönt tőlük és még nekem visszaszólt, hogy „Jancsi, ha ráér holnap jöjjön el hozzám és kimegyünk egy kicsit motorozni”, — aztán eltűnt a sötétben.

Én a csilléket kapcsoltam össze a rakodóhelyen, a másik csillés pedig elindult a szerelvénnyel. Alig telt el egy perc és rohan vissza a fiú, hogy a korongnál a kanyar után megszaladtak a csillék és nem tudta ráütni a bilincset a kötélre, az egész szerelvény rohan lefelé a fordító felé. Mindnyájan egy pillanatra megdermedtünk. Arra gondoltam,! ho-gy ha ez a 15 rakott csille a kanyar utáni lejtőn megszalad és nem siklik ki, ha ez a száguldó szerelvény bejut a fordító térre, az úgy összetör ott mindent, hogy legalább egy műszakig szünetelni fog a munka. Ez pedig óriási kiesés lenne. Leáll a szénszállítás, leállnak a vájárok, mert nem jöhet be üres csille —és aztán az ott dolgozó emberek! Mi lesz velük!? De ez lehetetlen. Azoknak észre kell venni azt a nagy robajt, amivel rohannak a csillék és lesz idejük félrehúzódni. Arra még gondolni is borzasztó, hogy ne vennék észre. Egymásra pillantottunk, mindenki fogta a lámpáját és megindultunk sietve a fordító felé. És ekkor eszembe villant valami. És Apóka!? ö még nem érhetett el a fordítóig. Amikor a csillék elszaladtak, talán nem is vette észre, hogy a csillék vezetőnélkül jönnek, vagy talán nem volt ideje félrehúzódni, vagy mit tudom én! Csak nem történt valami baja!

Egy pillanat alatt kivert a hidegveríték. Megálltam és csak annyit tudtam kinyögni „És Apóka? — ő még nem érhetett le”! A lámpafénynél láttam a megdöbbent arcokat, aztán elkezdtünk rohanni.

Rohantam elöl, a lámpám gyengén világított, jóformán semmit sem láttam. Az egyik helyen sáros, agyagos volt a talaj, elestem, a kobakom is elgurult, nagyon megütöttem a vállamat a sínbe — csupa sár lettem. A többiek felsegítettek ég szaladtunk tovább. Nem szólt senki egy szót sem, csak a lihegésünket és a csizmák dobogását hallottam. A kanyar után 300 méterre hirtelen megtorpantunk. Előttünk ott állt az utolsó két csille. Ez a kettő nem siklott ki, de a többi! — mintha hatalmaserejű óriás gyűrte volna a vájatba. Egymás he- gyén-hátán leszakadt csillekerekek és kiömlött szén, szétfogácsolt ácsozat és összehorpadt csillék.

Az tűnt furcsának előttem, hogy pont itt siklott ki a szerelvény, ahol egyenes és jó állapotban van a pálya. De nem volt idő elmélkedni, felakasztottuk a lámpákat és hozzákezdtünk az eltakarításhoz. A még használható csillékbe visszahánytuk a szenet, ezeket hátratoltuk az éppen maradt kettőhöz és közben az egyik idős bányász egy lámpát emelt elő a kiömlött szén közül. Szép sárgaréz lámpa volt, az oldala összenyomódva.

A mikor megláttam rögtön " ráismertem, meg a többiek is — Apóé volt. „Akkor ő is itt van!” — mondta az öreg de ez olyan tompán hangzott, mintha messziről kiáltották volna felém. Megfeszültek az izmok, az emberek lihegtek, az arcok torz vigyorokba húzódtak az emberfeletti erőlködéstől, ahogy egy-egy beékelődött csillét kiemeltünk az ácsozat közül. Mindenki tudta, hogy nincs egy pillanat vesztenivaló időnk sem, mert itt a kiömlött szén, összeroncsolt csillék, lezuhant ácsolatok alatt egy ember fekszik. Aztán az egyik felfordult csille alól kilátszott egy gumicsizmás láb. Óvatosan leemeltük a csillét és ott feküdt Apóka, sápadt fénytelen arccal. A szája szélén vékony vércsík. Óvatosan kiemeltük a roncsok közül és egy síma helyre fektettük, egy kabátot tettek a feje alá. Ekkor kinyitotta a szemét. Ott álltunk körülötte, körül járatta rajtunk a szemét, majd rámnézett és hunyorított. Odahajoltam hozzá alig hallottam a hangját, vizet kért. Szájához emeltem a kulacsot, ivott egy pár kortyot és elfordította a fejét. Majd hunyorított egyet, mint annak idején, amikor egy jó viccet mesélt és egész halk alig hallható hangon megszólalt:

— Meghallottam, hogy rohannak a csillék, tudtam baj van, nem volt ‘más a kezem ügyében, mint egy rövid stomp, az ácsozat mellett találtam — beszorítottam a

sín közé. Nem udtam mást csinálni, ha a szerelvény le megy nagy baj lett volna. A vontatókötélen a bilincseket ki kell cserélni, vagy valami jobbat kitalálni, ez itt már veszélyes.

A többiek rászóltak, ne beszéljen, mert ez most árt neki. Már elszaladtak a hordágyért, a mentőautóért is telefonáltak. Egy kicsit befekszik a kórházba és majd ki- generálozzák, aztán megnyer- gelheti a „Lidit”. Mindenki megpróbált vidám lenni, tréfálkoztak Apóval, hogy úgyis kórházba készült menni; most még autó is jön elébe. De Apót nem lehetett megtéveszteni. Talán már nem is érzett fájdalmat, de látta az arcokon a tettetett mosoly és a jókedv mögött a szorongást és félelmet.

Amikor feltették a hordágyra még egy pár szót suttogott:

— Jancsi motorozni mi mér nem megyünk, de mondja meg a lányomnak, hogy ne legyenek megijedve — tudja bányászéletben — előfordul. A „Lidit” ne adják el, jó lesz majd Pistikének... csókolom őket, legyenek nagyon boldogok. .. maga is Jancsi... Isten veletek!

Aztán felfogtam a két lámpát és mentem elől, utánam jöttek a hordággyal. Mire kiértünk, már ott várt a mentőautó. Áttették a másik hordágyra, becsúsztatták a kocsiba, becsapódtak az ajtók és a kocsi szirénázva elszáguldott.

Ott álltunk, néztünk az autó után, már csak a felkavart port láttuk az esti szürkületben, de néztünk némán, üresen amerre a kocsi eltűnt. Ók ketten felemelték a hord- ágyat és lassan szótlanul elindultak befelé. Éreztem, hogy már sohsem látom viszont ezt a nagyszerű embert.

Ezt a bányában megöregedett, de sajátmagát mindig képző, tanuló, sokat olvasott embert. Ezt a kis Apókát, aki feláldozta magát a közösségért, akitől tanulhatott a csillésgyerektől a bányamesterig mindenki. Éreztem, nem fogom már hallani a rekedtes hangját, vidám történeteit, nem fogunk többet vitatkozni a motorokról és azokról a problémákról, amiket itt lenn még meg kell oldani. Nem látom többé ráncos arcát, értelmes huncut- kás szemét, amivel hunyorítva meséli, hogy „mikor Lidivel benn voltunk a400-ban”. Nem — Apóka te már nem fogsz többé motorozni, nem fogod többet az embereket szeretette, jóságra tanítani. Komoly volt a te búcsúzkodásod.

C s ahogy mentem, ke^ zemben lóbálva a két lámpát, úgy éreztem mintha egy láthatatlan kéz összeszorította volna a tonkomat, számban éreztem a szénpor és a könny keserű ízét.

Nickel Géza

(A Népújság pályázatára érkezett.)

ANDERSEN: MESÉK ÉS TÖRTÉNETEK

A nagy dán meseköltő legszebb meséit és történeteit gyűjti egybe a kötet. Ezeknek a meséknek megható, vagy mulatságos cselekményét, tarka színeit, meseszövését a gyermekolvasó érti és élvezi. Ami a mesében megbújik, a bölcs és mély

gondolat már a felnőtteknek szól. Megtaláljuk a kötetben „Életem meséi” című önéletírását és világhíres meséi közül olyanokat, mint a „Borsószem hercegkisasszony”, „A császár új ruhája”, „A rút kiskacsa”, stb. A kötetet Viktor János bevezető tanulmánya egészíti kiCSEHOV MÜVEI NÉGY KÖTETBEN

Világszerte 1960. januárjában ünnepelik Csehov születésének századik évfordulóját. Ebből az alkalomból a magyar nyelven eddig legteljesebb Csehov kiadás négy kötetben bibliapapíron jelent meg. Ez a négy kötet bemutatja Csehov egész munkásságát. Megtalálható benne valamennyi elbeszélés, minden kisregénye, színműve, jelenete, „Szahalin” című írása és gazdag válogatás levelezéséből. Ebből a hatalmas anyagból új, az eddiginél teljesebb Csehov portrét ismerünk meg. A régi neves Csehov fordítók mellett új, tehetséges fordítógárda tolmácsolja Csehov szellemes és tömör stílusát.