Nógrádi Népújság, 1960. június (16. évfolyam, 44-52. szám)
1960-06-29 / 52. szám
4 NOSRADI NlPÜJBÄ« 1960. június 29. POTHORNIK JÓZSEF: „Zúgjon dalunk, miként" a fergeteg!" 42 ÉVES A SALGÓTARJÁNNI BÁNYÁSZ DALKÖR J úlius 3-án ünnepli a Salgótarjáni Bányász Dalkör fennállásának. 42. évfordulóját. Ebből a 42. éviből 27 arra az időre esik, amikor a kapitalista rendszer minden erejével a dolgozó nép elnyomására törekedett. Ez az elnyomás az élet minden formájában, így a kultúrmunka területén is érvényesült. Az uralkodó osztály nagyon is tisztában volt azzal, hogy a kultúra veszedelmes fegyver a munkásság kezében: kitűnő eszköz, amelynek segítségével felvilágosíthatja, nevelheti és a ki- zsákmányolók elleni harcra mozgósíthatja a dolgozókat. De ugyanolyan jól tudták ezt a munkásmozgalom vezetői is és éppen ezért nagy gondot fordítottak arra, hogy a mindennapi politikai harc mellett a kultúrmozgalmat is fejlesszék és erősítsék. A bányász szakszervezet 1918. január 1-én kapott törvényes engedélyt a működésre. Ekkor alakultak meg a szakszervezeti helyi csoportok, közöttük a salgótarjáni szakszervezet kerületi vezetősége is. A vezetősén , / legfontosabb célkitűzése az volt, hogy megfelelő helyiséget biztosítson magának, ahol a megalakítandó kultúrcso- portok is majd otthonra találnak. Az akkori bányaigazgatóságtól sikerült kiharcolniuk a volt Vigadó épületét (jelenleg a tűzhelygyár kul- túrotbhona) és ebben az épületben kaptak helyet a területi vezetőség mellett a for- gácsi helyicsoport és a kul- tűrcsoportok is. 1918. tavaszán ugyanis sorra megalakult a dalkör, a színjátszó csoport, majd a zenekar. Ezeknek a csoportoknak egyik fontos feladatuk az volt. hogy a dolgozókat neveljék. felvilágosítsák és harcra mozgósítsák. A csoportok e feladatoknak meg is felelteik, de kiváltképpen a dalkör végzett nagyszerű mozgósító munkát. A csoportok fenntartási költségeit a szakszervezetnek saját erejéből kellett fedezni, mert állami, vagy bányai támogatásra gondolni sem lehetett. A Budapesti Vasas Szak- szervezet kultúrcsoportjától kaptunk kottákat és előadásra szánt színdarabokat, amelyek abban az időben jelentős mértékben segítették kul- túrmunkánkat. A dalkör az első között tanulta be a II. In- ternacionálé him*- nuszát, a „Nem lesz a tőke ur mi rajtunk” kezdetű dalt, és amikor kitört az őszirózsás farradalom, már egészen jól énekelte, 1918. októberében a piactéren tartott nagygyűlésen elő is adták. Ez a fellépésük jelentős mértékben járult hozzá a gyűlésen résztvevők lelkesedésé- sének fokozásához. 1919. március 21-én a Tanácsiköztársaság kikiáltásának idején is komoly szerepet játszott a dalkör. Elsőnek tanulták be a III. Internacionálé himnuszát, a „Fel. fel ti rabjai a földnek!” című dalt, amit azután szinte órák alatt tanítottak meg a város dolgozóival. A Tanácsköztársaság rövid fennállása alatt a dalkör igen megerősödött. A dalosok egyenruhát kaptak, hangversenyeket adtak, amelyeken nyíltan felléphették forradalmi indulókkal és más haladó munkásmozgalmi dalokkal. A Tanácsköztársaság bukása után a fehérterror elsőrendű feladatának tekintette a dalkör szétzüllesztését. A dalosok a terror elől visszavonultak ugyan, de amikor az egv kissé alábbhagyott, újból együtt voltak, igaz ugyan, hogy most már csendőri fel ügyelet -alatt. Életbelépett a cenzúra és csak a rendőrség által engedélyezett dalokat volt szabad énekelni. De minél nagyobb volt az elnyomás és az ellenőrzés, annál szilárdabbá vált a dalkör egysége. A dalkörben akkor már z reve A' nemcsak énekesek voltak, hanem a kommunisták is itt találkoztak illegálisan. Itt szervezte Lovász József a fiatalokat a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségébe, azokat, akik a dalkörön kívül, mint kommunisták dolgoztak és végezték pártmunkájukat. A dalosok többsége asztályhar- cos, áldozatkész, a munkás- osztályhoz hű elvtársakból állott. akik a KMP illegális szervezetének irányítása mellett tevékenykedtek. z elnyomás idejében a dalkör tagjainak éberen kellett ügyelniük arra, hogy soraik egységét az ellenség meg ne bonthassa. így verték vissza a munkásáruló Csóka mesterkedéseit, hogy a dalkör tagjait a kormány által nyújtott anyagi támogatás Ígérgetésével magához édesgesse; így leplezték le és távolították el maguk közül azokat a besúgókat, akiket a Horthy-rendőrség akart a dalkörbe beépíteni. A dolgozók mindig érezték, hogy ez a dalkör az ő dalkörük, ha burkoltan is. de a munkás- osztály eszméit hirdetik és ezért különösképpen jóleső és erőtadó érzés volt számunkra az, ha egy-egy gyűlés alkalmával a dalkör tagjainak ajkán felcsendült az ének: „Nem örök az éj, hajnal pírja kél. felragyog a mi napunk”, vagy „Zúgjon dalunk, miként a fergeteg”. És hány jó elvtársat kísért dalkörünk utolsó útjára, amikor a dolgozók nevében a munkás gyászinduló hangjaival búcsúzott el tőlük. Ha dalkörünk 42 éves múltjára röviden visszapillantunk, nem hagyhatjuk szó nélkül a munkás szolidaritásnak azt a példáját, ami a budapesti Vasas Kultúrcsoport segítő munkájában nyilvánult meg. Ha kellett, dalkörünk rendezvényeire lehozták még a labdarúgó csapatukat is, csakhogy minél nagyobb tömegeket mozgathassunk meg. És ez így volt helyes, hiszen a Vasas Kultúrcsoportnak is ugyanaz volt a célja, mint nekünk. azt is ugyanaz a párt irányította, mint bennünket és így testvéri összefogásban küzdhettünk céljaink megvalósításáért. Ez a cél ma már megvalósult. Ez a bizonyítéka annak, hogy nem volt hiábavaló az a sok nehézség, anyagi és politikai üldöztetés, az a következetes harc, amellyel dalkörünk tagjai harcoltak a munkásosztály felemelkedéséért és kulturális fejlődéséért. eewenkét éves működése alatt dalkörünk sok jó kommunistát nevelt az osztályharc számára. Az ő életük és tevékenységük legyen példa fiatalságunk számára, hogyan kell harcolni és győzni a dolgozó népért. Köszönet azoknak az öreg dalosoknak, akiknek fáradhatatlan munkássága tette lehetővé számunkra, hogy dalkörünk 42 éves fennállásáról most megemlékezhessünk. Érdemjegyük: kitűnő ért. N 1 Kulturális csereegyezmény a mizserfai és a kékkői bányászok között JÚLIUSBAN CSEHSZLOVÁKIÁBA UTAZIK A MIZSERFAI KULTÚRCSOPORT A ' mizserfai bányaüzem kultúrcsoportjának tagjai most elhatározták, hogy nemcsak a termelés, hanem a kultúra területén is versenyre hívják a kékkőieket. Ez az elhatározás most testet ölt és 1960 június 16-án Somoskőújfalun a két kultúrcsoport vezetősége közös kulturális csereegyezményt kötött. A csereegyezmény értelmében július 16-án a mizserfai bányász kultúrcsoport mintegy 50 fővel Csehszlovákiába, Kékkőre utazik, hogy ott négy napot eltöltsön. A mi- zserfaiak két művelődési otthonban, két ízben lépnek fel és adnak műsort a kékkői bányászok tiszteletére. A kékkői' bányászok a mizserfai- ak látogatását augusztus 13- án viszonozzák Magyarországon és ugyancsak négy napot kétszeri szerepléssel töltenek el Mizserfán. Mizserfán már megkezdődött az erőteljes készülődés. A kultúrcsoport valamennyi tagja lelkismeretesen készül erre a találkozóra és Művelődési otthon épül llinyben Az alig három és félszáz lakosú kis Iliny községben szép terv megvalósításán fáradozik a tanács. A lakossággal egyetértésben elhatározta, hogy 365 ezer forintos fejlesztési összegből, helyi építési anyagok biztosításával 100 férőhelyes művelődési otthont épít. A tanácsnak ebben az esztendőben 120 ezer forint áll rendelkezésére, amiből, ha cementet lehet szerezni az építkezéshez, év végéig már tető alá is lehetne tenni az épületet. A község távlati tervei között egy idényjellegű napközi otthon létesítése is szerepel. azokkal a számokkal lépnek a csehszlovák közönség elé, amelyekkel nálunk nemcsak megyei, de országos szinten is elismerést, oklevelet szereztek. A mizserfaiak abban a reményben készülnek, hogy megnyerik a csehszlovák bányász dolgozók tetszését, ugyanakkor máris készülnek arra, hogy hogyan fogadják majd augusztusban a kékkői bányász művelődési otthon aktíváit, szereplőit, mint kedves vendégeket. Az iskola megszokott zaja helyett ünnepélyes csend fogad. S az ünnepélyes csendben a magasföldszint jobboldali első szobájából most kivételesen nem iskoláslányok csoportja rohan ki, hanem két elmélyült arcú asszony, nesztelen léptekkel, karjukon nylon szatyorral, a szatyorban friss kenyér és sok-sok zöldségféle. Az üzletből és a piacról jövet egyenesen a salgótarjáni Sztahanov úti általános leányiskola poli-technikai, szaktárgyi és alsótagozati munkáiból rendezett kiállításra jöttek. Ha a látogatókat sorra számolták volna, talán ők lennének az ezredik és az ezeregyedik látogatói a kiállításnak. Halkan, lábujjhegyen, ünnepélyesen lépkedtek az iskola folyosóján és szerénységükhöz híven a kiállításról alkotott kritikájuk is szerény és rövid volt. — Nem akarom dicsérni ezt a kiállítást, de... Így mondta egyikük. S a másik derült arccal bólintott rá. Az újabb véleményt már a kiállítás birodalmában hallottam, a kézimunkák ezernyi színképeiben gyönyörködve. Az előttem haladó asszonylátogató közelebb hajolt a hímzések és horgolások „tengeréhez” és meggondoltan így mondta ki a különösen hangsúlyozott szót: — Hát ezek a gyerekek?... Nem akarom dicsérni... — mondta és aztán ő is megtoldotta még egy de szóval a véleményét. öt perc múlva az iskola igazgatójától hallottam megismételni ugyanezeket a szavakat. Szóval itt senki sem akar dicsérni. Kihez forduljak hát, akik szavakban is kimondanák e nagyszerű kiállítás benyomásairól alkotott véleményüket, akik elmondanák ennek eredményeit és csorbítatlan értékét, saját benyomásuk alapján? így együttesen a kiállítás összképe, a kiállítás komp- lekszuma, önmagától és önmagáért beszél. S ha mások nem is mondják ki véleményüket, csettintésük és arckifejezésük igen-igen sokat elárul gondolatviláguk által megszerkesztett véleményükből. Hiszen a kiállítás hangulata minden szemlélőjében, tanulmányozójában önkéntelenül is elismerő érzéseket kelt. A leánygyermekek kiállítá- sán közszemlére kitett gyönyörű hímzések, kézimunkák komoly felkészültség, szakavatott művészi kezek tevékenységére engednek következtetni. Kovács Hedvig, Bogácsi Ildikó, Balázs Mária és társai alkották őket. De az a színeiben is különös harmóniát egységesítő fonottüveg, amely Kimer Judit kézügyességét, művészi színérzékét dicséri, szintén értékes színképe a kiállításnak. A fonottszékek, fémlapátok, agyagminták, rajzok és művészi kivitelezésű könyvborítók mind-mind arról tanúskodnak, hogy az itt tanuló leányok ízlésbeli, művészi és önálló alkotás terén igen helyes irányban fejlődnek. És ez a kiállítás nemcsak az „alkotók” munkáját dicséri, de azokat is, akik mind erre megtanították ezeket a leányokat. A kiállítás egy egész sor grafikonja mutatja a leányiskola egyéves munkáját, fej lődését. Az egyik ilyen értékes grafikon a megrajzolt világatlaszon arról ad képet, hogy az iskola tanulói milyen jelentős baráti kapcsolatot építettek ki a világ különböző tájain élő és lakó fiatalokkal. A Sztahanov úti leányiskola orosz levelező szakkörének tagjai Berlintől Krasznojarszkig és Bukaresttől Arhangelszkig sűrűn váltják a leveleket orosz nyelven a különböző nemzetiségű és kultúrájú fiatalokkal. Ezek azok a tények, amelyek önmagukért beszélnek és amelyek hangos dicséretet érdemelnek! S hogy ne legyek egyoldalú, kiegészítésül, még a sok elismerő véleményt magába záró vendégkönyvhöz is fordultam. A kecskeméti pedagógusok például így vélekedtek a kiállításról: „Művészeti szempontból a kézimunka-anyag motívumai eredetiek, színösz- szeállításuk jó és az egész kiállítás megrendezése elisme- résreméltó”. Aztán egy másik bejegyzés: „A pedagógusok és tanulók rendkívüli teljesítményt nyújtottak”. S ezek után visszafordítom a kiállítás megtekintőitől hallott véleményt is, amely úgy kezdődött, hogy: Nem akarom dicsérni ezt a kiállítást, de... igazán minden, minden dicséretet megérdemel! OROSZ BÉLA A VILÁGTÖRTÉNELEM LEGRÉGIBB DÄTUMA Eduard Mayer német történésznek sikerült meghatároznia a világtörténelem legrégibb pontos dátumát. Az egyiptomi naptár hatezer évvel ezelőtt történt bevezetésének időpontját kutatta ki és sikerült megállapítania, hogy az i. e. 4241 július 19-én történt. Aki nem hiszi, járjon utána. Okile ttüizAy án... Kedves ünnepség színhelye volt szombaton este a Salgótarjáni Acélárugyár művelődési otthona: közel 100 városi és környéki balettiskolai növendék adott ízelítőt egyéves munkájáról. Négytől tízéves korig ismerkednek a város két művelődési otthonában - a városiban és az acélárugyáriban — a munkások gyermekei a magasabb táncművészettel. A több hétig tartó fáradságos előkészület után a vizsgadélután szinte minden száma élményt jelentett, nem lehetett meghatódás nélkül nézni. Nehéz volna kiemelni a mintegy 12 számból és sok jelenetből álló műsorból akár egyet is, amelynek ked- vessegben és gyermeki bájban párja ne akadt volna. A tavasz ébredése, a Játék a szabadban, a Karneváli jelvonulás, a tiroli jelenet és mind a többi számok kellemes estét szereztek a művelődési otthon nagytermét teljesen megtöltő szülők és vendégek számára. Ha valakiről szükséges külön megemlékezni, akkor az: Kovácsné Juhász Irén tánctanárnő, aki megismertette es megtanította a kisebbeket és nagyobbakat a táncművészet szépségére, a gyermek szellemi és fizikai fejlődését kedvezően befolyásoló hatására. A vizsga- előadás jelei szerint pedig a balettművészet néhány ígérete is megmutatta már kivételes tehetségét, rátermettségét és szorgalmát. És még egyet: a szülők egy része, a nagyszülők túlnyomó többsége gyermekkorában ilyen művészi élményre, mint az előadáson fellépő gyermekek — nem igen gondolhattak. A kis apróságok kedves táncszámait nézve, nem lehetett — s joggal nem lehetett — elkerülni ezt a gondolatot. .. — hg — Drégely vára alján ... Mintegy két héttel ezelőtt rövid híradás jelent meg az egyik budapesti napilapban, ami arról ad számot, hogy nemzeti történelmünk egyik legszomorúbb és legtragikusabb helyén, amelyről annyi költőnk énekelt, — Drégely várának omladozó falán ke- gyeletes táblát helyeznek el az erősség hős kapitányának, Szondy Györgynek emlékére. Az emléktáblát emeltető fővárosi szervek a készülő ünnepi eseményről már jóelőre értesítették a községi tanácsot, s kérték, legyen segítségükre a szervezés munkájában. Drégelypalánk község mindig lelkes ápolója volt a hős várkapitány emlékének, az új művelődési otthon is Szondy nevét hordozza, hát örömmel vállalta a megtiszteltető feladatot. Mozgósították a község ifjait, hogy a vendégként érkező KISZ fiataloknak sátortábort verjenek a vár tövében. Lázas volt o készülődés már az ünnepséget előző szombati napon. Vácról kőműves mesterember is érkezett, hogy az emléktáblát a vár falába helyezze, de a Pestről jelzett kocsi sehol nem várt rá, hát nehéz felszerelésével gyalog tette meg a hegyfokig vezető hosz- szú és meredek utat. Igenám, de a mestert itt újabb kellemetlen meglepetés fogadta: íz emléktáblának híre-nyoma sem volt, hát jókora várakozás után dolgavégezetlenül térült vissza a községbe s írást kért a tanácstól, igazolást, hogy ő eleget tett a vállalásának s nem rajta múlott, hogy a munkát nem tudta elvégezni. A drégelypalánkiak ekkor már aggodalmaskodni kezdtek s az aggodalom vasárnap, az ünnepségre jelzett napon méginkább erősödött, hiába vártak a drégelypalánkiak, nem jött senki, hogy igénybe vegye segítségadásukat. így aztán az a helyzet, hogy a községi vezetők közül néhány napig senki nem tudta, volt-e ünnepség a távoli és komoly magaslaton lévő várban, pedig sokan szerették volna kivenni részüket a Szondy Györgyre való emlékezésből. Bizony a hivatalos rendezőszervnek több figyelmességet kellett volna tanúsítania a község iránt, amely szép mondákban, öregapák történeteiben ma is őrzi a nagy idők emlékét, ápolja, melengeti, s amelynek idézésére most is egész szívvel készülődött. Mert a legendák örök- életűek... Él a legenda Szondy emléke mellett a lo- vagias Ali basáról, aki a várhoz vezető utat eláruló nagyr oroszi várnának annul araxyat ígért az árulásért, amennyi a bőrébe fér. A iarga meg is kapta bérét: a lyőzelem után a basa meg- lyúzatta a vargát, bőrét iránnyal tómette meg s azt nondta: ilyen jutalmat érdénél az áruló. Hős ellenségét, izondy Györgyöt azonban a zomszédos hegyen katonai lompávai temette el, sírjára zászlós kopját tűzetett, a hős védelmező két apródját pe- iig, Szondy ajánlására, kegyelmébe fogadta. Egy szűk riport keretében ácsit elkalandoztunk a történelem régmúltjában, de talán éppen azért, mert azt kívánnánk mondani vele, hogy íz emlékeket híven őrző község kulturális téren a jövőben többet akar tenni hős elődeink emlékének ápolásában, az ifjú nemzedék hazafias nevelésében. A drégelypalánkiak, a tanács dolgozói, a KlSZ-fiata- lok, s úgy tudom, — a művelődési otthon tagjai most is mindent megtettek volna, hogy történelmi hősünk emlékéhez való ragaszkodásukat minél szebb köntösben ünnepeljék. Kár, hogy nem lehettek ott, a hősödre emlékezők között a szomorú csaták hegyén, s ezért titokban abban reménykedtek, hogy későbbi időt jelöltek az alkalomra? De nem így történt, volt ünnepség a várban, még a tábla is felkerült az ódon romokra, csak azokról feledkeztek meg, akiknek szépapái talán éppen ott vívták eletük utolsó percét is a rommá lőtt bástyákon a nagyszámú török áradattal. A drégelypalánki emberek és Muzsik Ilona, a Szondy György művelődési otthon vezetője ma már biztosan hirdethetik a költő ellenére is, hogy nem hanyatlik napfénybe a drégelyi rom. Az ádáz tusák napjai a csatavesztés után is győzelmet hirdetnek a mának. A régi harcok helyén virágzik a község. Nő a szellem világa s az erős fegyver, talán a legerősebb minden liódítő szándék ellen. Nem nagy események azok, amikről beszámol, mégis hatalmas erő a község életében. Hogy a földművesszövetkezet kultúrcsoportja augusztus közepén műsoros előadásra készül, a KISZ-fiatalok egri kiránduláson ismerkednek a város történelmével, s hogy a művelődési otthonban nyáron is zsúfolt nézőtér figyeli a szórakoztató és tanulságos közvetítéseket a televízióban, az a ma nemzedékének újabb erős vértezetet ad azok ellen, akik a jelen idők janicsárjait akarták ellenünk küldeni még 1956-ban is. A drégelypalánkiak a méltatlan mellőzés ellenére sem hűtlenek a várvédők emlékéhez, ha ez alkalommal el is feledkeztek róluk, ők azért történelmi hőseink emlékének ápolói maradnak. (barna)
