Nógrádi Népújság. 1959. május (15. évfolyam. 35-43. szám)

1959-05-02 / 35. szám

1959. május 1

NOSRADI NÍPÜJSÁG

9

9*n

iToUÁy'

A% összefogás ünnepe

A munka ünnepe... a népek ünnepe...

Felemelő tudat tölt el mindannyiunkat ezen a napon. A létjogosultságot nyert emberi eszmét ünnepeljük. Az alkotó embert s a munkát, amelyet régen elnyomóink megvetettek, de kapzsi módra élveztek.

Mennyi kín, szenvedés volt az ember osztályrésze ezelőtt. Szfinksz arcú járnák, őrült Nérók, vaskalapos magyar arisztokraták, eszeveszett diktátorok élvezték a munka nagyszerű gyümölcseit. S mi jutott nekik, azoknak, akik keservesen, verejtékezve teremtették elő a mindennapi kenyeret, s még mi mindent? Az övék volt — mert ezt kegyesen átengedték — a nyomor, a kiszolgáltatottság, hiszen csak ezáltal tarthatták meg hiéna-hatalmukat.

Tudták, hogy egyszer tudatára ébred az ember az egyszerű, aki hegyekből kovácsol ekét, vizek iszonyú hatalmát kényszeríti országot hálózó huzalokba, hogy fényes legyen minden ...

Tudták, s félték,

Jól tudták ...

A könyörtelen élet ellen felkelt a megtiport, meghajszolt munkás.

Beharsogta a világot egy kiáltás:

Világ proletárjai egyesüljetek!

S az orkánszerű hang körüldübörgött a sárgolyón, nyomában milliók és milliók emelték fel tekintetüket, majd gigászi erővel röppent fel a hang, szétszórva a sötét felhőket az égen, s rettenetes erővel szárnyalt tova az űrben. Visszhangzott a világ.

Tépte már láncait az ember ...

Megszületett egy új korszak reményteljes ígérete. Harcok következtek küzdelmekre. Diadalmámoros győzelmek és újabb és újabb küzdelemre indító kudarcok. Nem hátráltak, kudarc nem törhette meg az ember nagyszerű alkotó akaratát.

Erősek lettek. Felröppent a vörös zászló a keleti égre, s rubintcsillag szórta biztató, bátorító sugarát. Az eszme, a népszabadság eszméje megvalósult a földkerekség hatodán.

Mi is megpróbáltuk; rút ármány és cselszövés vette meg ifjú ügyünket. Mámo- rító volt az az első szabad május elseje. De a zsenge virágot eltaposta az önkény villogó lakkcsizmája.

Jöttek új harcok a harcokra. A nép, munkásmil- liárdok nem felejtettek. Sok millió munkásszív dobbanása erősítette az akaratot, s újra jött győzelem.

Létjogosultságot nyertünk mi, egyszerű emberek ...

Nagyszerű tettek kísérik felszabadult utunkat, Emberhez méltó sorsot teremtettünk, megalkottuk és alkotjuk a békés jövőt, ösz- szefogásunk, s a világ dolgozóinak szolidaritása acélozza életakaratunkat; ez adja az erőt új harcokra, békés napokra, a tettre- készséget.

Idézzük a május elsejéket. Idézzük és emlékezzünk kegyelettel és örömmel elmúlt évek hőseire, a ma alkotóira. Ez a nap mindig több volt mint ünnep. A jövőt idéző program volt.

Ezen az ünnepnapon idézzük a béke aranykorát, amelyet a népek összefogása, a proletárinternacionalizmus bizton kivív.

Pádár András

A pogánykori népek azt hitték, hogy a Tavasz, mely megszünteti a hideget, virágba borítja a mezőt, valamilyen természetfölötti lény ajándéka. Ennek az ismeretlen hatalomnak a tiszteletére, továbbá a természet új- raébredésének jelképezésére, zöld ágakat tűztek az ajtó bejárata fölé, vagy kisebb zöld fákat ültettek a kapu elé.

A kereszténység elterjedésével ezek a pogánykori szokások nem szűntek meg, hanem új tartalommal szinte napjainkig fennmaradlak. Még néhány évvel ezelőtt is eléggé általános volt megyénk községeiben a májusfa (májfa) állításának szokása.

A legények kedvesük háza előtt május elsején májusfát állítottak. Már előtte lévő nap reggelén kimentek az erdőbe, hogy kinézzék maguknak azt a fát, melyet kedvesük háza elé akarnak felállítani. A kiszemelt fát azonban csak este lehetett kivágni és elhozni, mert az többnyire tiltott erdőből való volt. Különben is, tekintélye csak annak a legénynek volt, aki a májusfát lopással szerezte meg. Ezt fejezi ki egy sós- hartyáni dal is:

„Ki hallotta annak hírét. Gácsi Pista legénységét? Fűrésszel vágta a mályfát, Hogy ne hallják kopogását”

A legény este, sötétedés után társaival együtt kiment az erdőbe, hogy kivágják a megjelölt 10—15 méter magas nyír-, vagy jegenyefát. Minél egyenesebb és magasabb fát vitt kedvesének a legény, annál nagyobb becsülete volt a leány előtt. A hazavitt fának a tetejére — melynek csak a végén hagytak néhány ágat — a legény egy szép zsebkendőt tűzött. A többi díszítést a leány az anyjával együtt végezte. Színes szalagokat, piros papírt, fehér kendőt továbbá üvegben, vagy kisebb hordóban bort, sört, vagy pálinkát akasztottak a fára. Ha szépen díszítette fel a leány a májusfát, az azt jelentette, hogy kedves számára a májfázó és szívesen fogadja közeledését. A kicifrázott fát a legények a kapu, vagy a ház bejárata elé állították, mely pünkösdig maradt ott. A májusfa felállítása után a legényeket megvendégelték; bort, pálinkát és pénzt kaptak. Pünkösdkor, amikor a májusfát kidöntöt- ték, a legények a fán lévő bort, pálinkát vagy sört kapták. A leány a fára feltűzött színes zsebkendőért, szépen kihímezett inget adott cserébe a legénynek.

Honton, a májusfára tett borért versengés indult. Aki fel tudott mászni érte, az megihatta. Itt a fára akasztott kendőt is a legény kapta meg.

Azok a gazdasági és társadalmi tényezők, amelyek ezt a szokást ebben a formában létrehozták és fenntartották, megszűntek. Ezzel megszűnt a májusfa állításának szokása is. A ma élő fiatalabb nemzedék azonban gondoskodik az évszázadok alatt kialakult népszokás megőrzéséről. Az a nagy mennyiségű virág az ünnep előtt a virágüzletekből elfogyott, — mert májusfa helyett ma már virágot kap- nap a lányok — arról tanúskodik, hogy fiataljaink a népi kultúra hagyományait helyesen használják fel, a mai kultúrális igényeik kielégítésében.

BERTALAN ISTVÁN:

Májusi felvonulás

Hang hévül, fény feszül, szél szisszent, levél lebben, lobogók lángja lobban.

Miként az utca, házsor kőpartú medrében hömpölygő emberfolyam, mely daltól, örömtől duzzadó, áradnak bennem a gondolatok tavasz-piroslón, frissen, derűsen.

Megy diadallal e felvonulás, minden zászlaja egy-egy győzelem.

A legszebbet egy munkás tartja az élen, mellette rögökkel markában ballag egy paraszt. Jönnek feszülő mellű szép anyák ringó léptekkel.

Kerek karjukon erős csecsemőkkel.

Jönnek izmos férfiak.

Kezükben jó szerszámok, éles fegyverek. Gyermekek jönnek! Frissvizű patak daltól csobogó hullámzó soruk.

Amott meg ifjak: lányok, fiúk szálfákat, köveket görgető sodra.

Odább mosolygó, szelíd öregek ballagnak lassan, mint békés folyam,

Nézem a vonuló áradatot, s mint a villanyáram, bizsereg szerte bennem az érzés:

„Most fűtjük a jövő ízes kenyerét pirossá sütő kemencéket, s kelesztünk tésztát ért kovásszal.

Balgák lennénk, ha nem ütnénk kupán, ki jeget dob kemencénk parazsára, beleköp kovászunkba, mérget hint jövő kenyerünk tésztájába!! Leromboltuk már a múlt alagsorát, s most minden évünk egy-egy emelet az épülő, széptornyú jövőn, melynek tetején ott ragyog majd a kommunizmus fényes csillaga!”

Hang hévül, fény feszül, szél szisszent, levél lebben, lobogók lángja lobban . . .

SZÜDI GYÖRGY:

CJlj május, faié

fii

m

%

a?

•jéfP

&

Ki

Tavasz van, rezgő nesszel táncol a tűnő, játszó végtelen, zenél a tájnak ringó ágon dús illatot a friss jelen.

Viszi a gondot súlyos zsákban, a lepkekönnyű pillanat, elcseni tőlünk könnyeinket erdők mélyén a fürge vad. Ilyenkor mégis néha-néha csendes estéknek tenyerén: múltam, jövendőm titkos fénye, bús sejtelmeket szór felém. Gyötrelmeket sok éjszakáról, amikor bánat, gond gyötört, hiába rezzent boldog percet házam körül a drága föld.

Tavasz van, május, béke, élet. gömbölyűi, serdül a vetés, csókokat hintő sugárkévén a csorda lomhán heverész.

Tördelt az eke mély barázdát... a fáknak lombja úgy ölel, mint édesanyánk ringó teste, mikor még szánkra hullt a tej.

$

$

*

*2*

&

$

A völgy peremén nem rothad már oszló emberek teteme.

Lám, nem lángol a növő fáknak hajlongó, sudár termete. Agyacskáján a gyermekember végigálmodja álmait.

Dús, forró pernye nem kavarja szétdúlt városok roncsait.

Ki földet ásott éjjel, nappal, magának vermet aratott; s miként a fegyház vénült rabja, szuronynak vélte a napot.

A bosszú őrlő méreg bennünk, — ej, állat volt az ember itt, míg labanc horda tépte, dúlta, hazánkban drága földjeit.

Tavasz van, május, újra béke. Nyílik a sárga kankalin; érzem, remélem, hiszem, látom: lepereg lassan, fogy a kín.

Durva ujjaink verejtéke, alkoss számunkra új hazát: hadd nézzünk úgy a gyárkéményre, mint, aki vak volt, s újra lát.

vi

Ki

&

$

*

Ki

ífe

$

Üt

*

m

Fass Sanyi májusfái

M, DÉLI NAP éltető melege öleli a tájat és gyengéden simogatta az egy csoportba gyűlt legények barna arcát. Az ebédszüneti sugdo- lózás, félrevonulás még az öreg Szabó János bácsinak :s feltűnt.

— Ezek a legények valamire készülnek — morfondírozott magában az öreg. Feléjük fordította borostás arcát, még a száját is lassabban mozgatta evés közben, minden erejével figyelt, de még így sem hallott egyebet, elmosódott hangfoszlányoknál. Pedig mennyire szerette volna tudni a legények félre- vonulásának okát, mert biztos van valami oka — gondolta.

— Nem szoktak ezek külön csoportba ülni — dünnyögte szinte magának az öreg. No, de hát ilyen a fiatalság, ha valami titka van, nem köti az idősebbek orrára, s ezzel meg is nyugodott, s újra mindé* figyelmét az evés kötötte le.

Távolabb, a patak partján a legények csoportja üldögélt, ők is falatoztak, s evés közben szenvedélyesen vitatkoztak.

— így nem megyünk semmire — próbálta a vitát félbeszakítani Ács Pista. — Legjobb lesz, ha egyszerre csak agjriktiak beszél.

— Igazad van, Pista! —

csatlakozik hozzá Kovács Laci.

Végül lecsendesül a kis legénycsapat, amelynek tagjai között olyanok is vannak, mint a tizenöt éves Sáros Zoli,a tizenhat éves Pék Sanyi, de a legidősebb sincs több tizenkilenc évesnél. A nyolctagú csapatban a tizennyolc éves Vass Sanyi a legtekintélyesebb, elvégre ő az egyedüli a legények közül, aki már komolyan udvarol, jobban mondva udvarolna, ha tudná, a két leány közül igazán melyiket szeresse.

— Az egyik — Szegedi Julis — gyönyörű kékszemű barna leány, a volt községi bíró leánya. A másik az öreg Szabó János bácsi szőke hajú, huncutszemű unokája — Szabó Erzsi —, aki szintén itt dolgozik, a Béke Termelőszövetkezetben. \

Szegedi Juliska tagadhatatlanul szebb, mint a Szabó Erzsi. Gyönyörű hosszú barna haja, finom ívű szemöldökei, komoly, nagy kék szemei rabul ejtették Vass Sanyit. Mi mindent feláldozna ez a fiú a kedves szép leány egykét mosolyáért. Sajnos, Vass Sanyinak ritkán jut Szegedi Juliska tündérmosolyából.

Nemrégen, húsvétkor történt, hogy a mulatságon együtt táncoltak. Sanyi olvadt a boldogságtól, hogy elmerülhetett Juliska tengerkék szemeinek végtelen óceánjában. A leány egy szót sem

szólt tánc közben, de annál jobban beszélt az anyja villámló tekintete. Mondta is a mellette ülő komaasszonyának:

— Mit akarhat ez a tetves Vass Sanyi az én Juliskámmal? Csak nem képzeli, hogy azért neveltem, azért veszem neki a staférungot, a bútorokat, hogy a Vass Sanyi-félék vegyék el és vigyék a tsz-be!

MULATSÁG utáni napon Vass Sanyi a Szegediház körül bolyongott, várta, hátha kijön Juliska valamiért az utcára és válthat vele néhány szót. Hosszú sétálgatás után leült az egyik padra. Nem ült még félóráig sem a pádon, amikor szemben nyílt a kisajtó, s megjelent Juliska. Mintha észre sem vette volna a legényt, elindult a bolt felé, Sanyi nyomban utána eredt, s még a bolt előtt utolérte. A leány közömbösen, szinte megvető pillantással nézett a csinos barna legényre. Sanyinak csak úgy foghegyről, kelletlenül felel- getett. Amikor hazafelé indult a boltból Juliska, Sanyi újra csatlakozott hozzá, de a leánynak ez nem tetszett.

— Nincs jobb dolgod, mint engem kísérgetni? Kísérgesd a téeszcsés leányokat, azok valók hozzád! — mondta.

Sanyit mintha pofon vágták volna, majd elsüllyedt szégyenében. összeszorította a fogát és köszönés nélkül

befordult a termelőszövetkezet utcájába. A termelőszövetkezet udvarán összetalálkozott a tsz leányok csoportjával, köztük Szabó Erzsivel, aki meglátva a legényt, nevetve kiáltotta:

— Mi van Sanyi, miért lógatod az orrodat?

Sanyi a kedves, ismerős hangra hirtelen felkapta a fejét és mosolyogva nézett a leányokra, főleg a kis szele- burdi Erzsire. Új, piros fehérpettyes szoknyájában, és rövidujjú fehér blúzában olyan volt Erzsiké, mint egy nyíló virág. Ekkor vette észre Sanyi, hogy milyen szép leány lett ebből a Szabó leányból. Rajta is felejtette a szemét. Aznap este már haza is kísérte a KISZ taggyűlés után. Erzsiké kedves csilingelő hangja ott csengett az ábrándozó legény fülében, viszont Szegedi Juliska képét meg a szívében hordta. Az esze azt mondta, tépje ki könyörtelenül Juliskát a szívéből, de a szíve mást mondott.

— Nem, nem lehet! S most, hogy a kis munkacsapat együtt van, ismerve Vass Sanyi szerelmeinek történetét, nagy dolgokon töri a fejét. Újra Ács Pista hangja hallatszik, s a szavakat úgy ejti ki, mint egy komoly bíró a tárgyaláson.

— Ezen nincs mit gondolkoznod Sanyi! A Szegedi Jul- csát, — azt a gőgös békát — észhez kell téríteni!

— Észhez ám — tört ki a lelkesedés a fiúkból. — Nem vagyunk mi alábbvalóak, mint ezek a felvágó gazdafiúk.

ÁR-MAR úgy látszott, újra teljes lesz a hangzavar, amikor Ács Pista vette át megint a szót.

— Azért befoghatnátok már a szátokat! - így nem megyünk semmire! Ma este cselekednünk kell. Meg kell leckéztetnünk azt a Szegedi leányt úgy, hogy vénasszony korára is megemlegesse.

Vass Sanyi olyan fásultan ült barátai körében, mintha nem is az ő ügyeiről volna szó.

— Holnap május elseje, ma este két májusfát fogunk felállítani, az egyiket Szegedi Julcsának, a másikat a Szabó Erzsinek — zárta le a vitát Ács Pista. Ma korábban megyünk haza, veszünk ajándékokat a májusfára, este pedig kimegyünk az erdőre a két májusfáért.

Ezután szinte repült az idő. Három órára az aznapra előírt kapálást elvégezték, s Szabó János bácsi hallgatólagos beleegyezésével hazamentek. Mindent megvettek a boltban, ami kellett. Alig várták, hogy sötétedjen. Amikor beesteledett, elindultak a hegy felé. Kovács Laci vezette a kis csapatot. Beértek a fiatal erdőbe és egy gyönyörű, hosszú gyertyánfát kivágtak.

— Ez lesz az Erzsié — mondta határozottan Ács Pista. A fiúk, no meg Sanyi is örültek a gyönyörű fának.

— Keressünk annak a gőgös békának is! — indítványozta Pék Sanyi.

— Azt nem cipeljük ilyen messziről. Neki való fa van a falu végén, a juhhodály mellett is, az a tavaly kiszáradt fiatal topolyafa — mondta Acs Pista — s elindultak a nagy fával hazafelé.

Vass Sanyi szíve erősen dobogott. örült a szép fának. Tudta, ezzel végleg belopja magát a szorgalmas kis Erzsiké szívébe, a száraz topolyafával pedig végleg elszakítja magát Juliskától, akinek csak a szépségét csodálta.

Este tíz óra után a zsebkendőkkel és a piros, zöld, fehér szalagokkal díszített májusfát olyan hangtalanul állította fel a nyolc fiú Szabó Erzsikéék kapujában, hogy a szomszédok közül, meg a háziak közül se vette észre senki. A kutyákat Sáros Zoli békítgette meg egy-egy szelet kenyérrel.

Jóval több munkába került a száraz lim-lommal, ócska rongyokkal, lyukas fazekakkal feldíszített topolyafa felállítása a Szegediék háza előtt. A szomszédban a Lukácsék kutyája, míg a kenyérből volt, addig hallgatott, de mihelyt elfogyott a kenyér, vonítani kezdett. Azért mégiscsak sikerült a hosszú, nagy topolyafát felállítani. A legények elégedetten váltak el egymástól.

ÁSNAP REGGEL mire Szegediék észrevették az elszáradt májusfát a kapu előtt csaknem az egész falu látta már és azon nevetett. A lány apja haragtól vörös arccal döntötte le és húzta be az udvarra, Juliska pedig veresre sírta a szemét.

A másik májusfa a Szabó Erzsikéék kapujában még egy hét múlva is állt, hirdetve két ifjú szív egymásra találását.

Kata János