Nógrádi Népújság. 1959. április (15. évfolyam. 26-34. szám)
1959-04-04 / 27. szám
A Szovjetunió nagyszerű hétéves népgazdaságfejlesztési tervének születését a naprendszer első mesterséges bolygójának megalkotása előzte meg. A támadás előtt a ,parancsnak rendszerint levegőibe röpít egy rákétát — ezzel jelzi a csata megkezdését. Ez alkalommal űrrakéta röppent a magasba — ez jelezte a világűr meghódításának kezdetét. Ezzel egyidőben a szovjet társadalom belépett a hétéves terv időszakba. Nehezen tudnánk lenyűgözőbb, nagyszerűbb kezdetet elképzelni! Ez az indulás elragadtatást és határtalan lelkesedést ébresztett az egész haladó emberiségben, s ugyanakkor páratlan 'mértékben megszilárdította béke diadaléba vetett hitüket. És 'az, hogy a szovjet tudósok, mérnökök és munkásak az SZKP XXI. kongresszusának tiszteletére bocsátották fel az űrrakétát, tudomására hozta az emberiségnek: a hétéves terv sikeres teljesítéséhez megvan minden előfeltétel, megvan a szükséges erő — a történelem és a szocialista forradalom által kipróbált erő — a kommunisták pártja, amelynek küldöttei most tartották történelmi jelentőségű kongresszusukat. A Szovjetunió hétéves terve nemzetközi szempontból is óriási jelentőségű. Üjra és újra iagzolja, hogy a békének — az emberiség legdrágább kincsének — megőrzése érdekében mélyíteni kell a kölcsönös megértést, valóra kell váltani a békés A sztálingrádi nyersolajfinomító gyárban újabb nyersolajfino- mító részleg kezdte meg munkájú t. Ez az új üzemrész is segíti majd a sztálingrádi olajfinomító munkásoknak azt a törekvését, bogy újabb 300 ezer tonnává! növekedjen a termelésük. egymás mellett élést, valamint a szocialista és kapitalista rendszer békés versenyét. Az 1965-ös év — akárcsak az előző esztendők — azt fogja eredményezni, hogy a mérleg serpenyője, — amely mór most is egyre inkább a szocializmus javára billen — olyan helyzetbe jut, amikor a szocialista világ utoléri; majd túlszárnyalja a kapitalista világot az anyagi javak tremelésében. És itt az a legfontosabb, hogy nem egyszerűen számokról, a termelés növekedéséről van szó. Itt az a lényeg, hogy a szocialista világban, elsősorban pedig a Szovjetunióban a termelés növekedésével megvalósul a világon a legmagasabb életszínvonal. Ez a szocialista rendszer ragyogó győzelmét ‘jelenti majd a Nyugattal folytatott békés gazdasági versenyben. A Szovjetunióban a kommunista társadalom anyagi Az azovi tender partján kiemelkedő Kamis-buruni ércdúsító kombinát a keresi lelőhelyről kapja a vasércet. A keresi lelőhely óriási esz- kavátorai a hétéves terv igényeinek megfelelően évi toll millió tonna vasércet termelnek majd az ércdúsító kombinát részére. bázisa olyan erőssé válik, hogy valamennyi állampolgár számára biztosítja az igazi anyagi jólétet és a sokoldalú szellemi fejlődést. Szárnyaink most annyira megerősödtek, hogy fel tudunk repülni a kommunizmus csúcsaira ás. A régi világ — amelynek tehetetlensége évről évre nyilvánvalóbbá válik — gyűlölettel tekint az új világra. Az imperialisták meg akarják fojtani a béke galambját, hogy a háború sötét árnyai feketíthessék be a ragyogó égboltot. Ez a megállapításunk teljesen jogos. Az Egyesült Államok költségvetésének oroszlánrésze ugyanis fegyverkezési célokat szolgál. Csaknem 46 milliárd dollárt fordítanak katonai kiadásokra, tömegpusztító fegyverek gyártására. Ugyanez a helyzet Angliában és más kapitalista államokban isA háborúra készülő kapitalista világ minden tőle telhetőt elkövet, hogy rettegésbe, reménytelenségbe és elkeseredésbe hajszolja az embereket. De a szocialista világ, élén a Szovjetunióval — páratlan lendülettel erősödik. A szovjet hétéves terv százszorosára növelte az alkotó lendületet, az építő munkát minden szocialista országiban, — a kínai partoktól egészen Albániáig. A Szovjetunió nagyszerű hétéves terve nemcsak fellelkesíti népünket, hanem megszilárdítja hitét is, hogy építőmunkáját siker koronázza. A Szovjetunió eredményei — az egész szocialista tábor győzelmének zálogai. A szovjet néppel való együttműködés és barátság tapasztalata arra tanít bennünket, hogy minél eredményesebben halad előre a kommunizmus útján a Szovjetunió, annál nagyobb mértékű testvéri segítséget tud nyújtani a szocialista országoknak építőmunkájukban. A Szovjetunió ötágú csillaga, amely az új bolygó testén kering a Nap körül, ezt hirdeti a világnak: minden feltétellel rendelkezünk ahhoz, hogy szárnyaink tovább erősödjenek, s hogy megszilárduljon az emberiségben a ragyogó jövőbe vetett hit és reménység. /GARAI GABOR: W Uj kor nyitánya Kapuk nyíltak, csukódtak országos léghuzatban. Ön-vérében merült el a megbocsáthatatlan. A had düledékén meg egy utolsó akna kivirágzott . . Temesd el azt a szét züllött világot! Nézd: csupa bűn, csupa rom. Míg jobb napod ígérete serken április-ápolta rügyekben, fsak néhány döbbent szempár mereng a beomló partokon. Építsd fel házad bár a megmaradt kövekből, mégsem lesz az a régi. Verj bár a híd-roncsból új hidat, egy szögét se cseréld ki de többé az sem a régi. Más vállak tartják, más habarcsok kötik e kort, nincs út visszatérni. Múltad csak úgy lesz hagyaték s tanulság, ha ki tudsz belőle lépni. Tavasz, tavasz. Napkelet fiai hozták kormosán, véresen. Nem volt bűvös királylány, de mint álomi húgod, ifjú, s szeplőtelen. Még hörgött a fegyver. Bűntudat s szorongás képében álltái az új elébe; fsak remélni merted, hogy fölfelé mélyül jövőd meredélye. — De tavasz, tavasz volt, fölszállt a füst és oszlott a gyötrelem. Üj kor nyitánya volt — tudod, — ma már történelem Határ, mint Herakles oszlopa és törvény, akár a gravitáció. Szabálya szétfolyt a hajszálerekben, — már meg nem másítható. Töprengtél olykor: véletlen ajándék, vagy görögtűz, tapsvihar, térzene? De ünneped mélyén izzik a dúsabb igazság: muszáj-sors alkonya; magad-gyarapító tetteid kezdete. Üzérek, merénylők, önös kis basák után vedd végleg birtokodba egyetlen léted talapzataként. — Belőle magasodva emelt fővel állhatsz e viharvert földön — jöjjön akármi. Gerinced: Közös Rend erkölcse segítsen emberül megállni. ÓREGEK... A falu túlsó végén, ahol a sekélyke patak fut, a dombon tágas, fehér ház áll. Valamikor az uradalmi intéző lakott benne, s most innen indul reggelenként megszokott útjára Juhász bácsi. Kimért, öreges lépteivel csak átballag a patakot átszelő hídon és máris ott van a hatalmas portán, a közös gazdaságban. Mert juhász bácsi a karancssági Alkotmány Termelőszövetkezet tagja. Kilenc esztendeje már annak, hogy októberben ősz- összeálltak és elkezdték a közös munkát: vetettek. Juhász bácsi azóta is itt van. Nehezebb munkát most már nem bíznak rá, mert a zsákolást nem bírja már az ilyen öreg ember válla, dereka. Hiába, eljár az idő. Pedig míg fiatalabb volt, nagyon tudott dolgozni. Hogy elkezdték itt a közösben is, csak nézték, mit végez. Talán nincs is olyan tagja a szövetkezetnek, aki annyi gabonával telt zsákot vitt fel a megkopott lépcsőkön, mint Juhász bácsi. Tizenkét vagonnal egyedül. Mondogatták is neki: — Ne erőltesse magát Juhász bácsi... megvárja az a zsák, ne féljen. De ő nem hallgatott az ilyenekre. Tudta, ha előbbre akarnak haladni, a szövetkezet, meg a család is, dolgozniok kell. Most azért szólt az elnöknek: — Nehéz munkára már ne szólítsatok. Nem bírom én már azt... De itt benn a portán még eldolgozgat, mert érzi, szükség van munkájára. A hozzá hasonló öregek délutánonként a takarmányt készítik elő másnapra az állatoknak. Meg aztán a téglát hordják — ki mennyit bír —, mert a lóistállót alakítják át, hogy valamennyi állatnak legyen férőhelye. Itt segédkezik most Juhász bácsi is. Juhász bácsi 31 esztendeig cseléd volt. Olyan elesett, kisemmizett, mint amilyen Kenyeres András is. Ö maga nem él már, de története annál elevenebben cselédtársai emlékében. Az egyiktől hallottam én is és megpróbálom visszaadni, mert nagyon régen történt már. * Kenyeres András nem Karancsságon, hanem itt, a közeli uradalomban volt cseléd. Tizennégy esztendős volt, hogy elszegődött. Kapált cukorrépát hét krajcárért, de amikor a nap kiemelkedett a hegyek mögül, ő már ott guggolt a tábla szélén. Azért is tartotta meg az úr, hogy régen szolgál, mert különben ilyen vén embernek nem igen veszi már hasznát. Reggelenként még befogta a két vén zörgő csonté gebét és vitte a városba a tejet. A reggel most is olyan volt, mint a többi kora tavaszi reggelek. Kenyeres András már fordult egyet a városban, s hogy a fáradt állatoknak egy nyaláb szénát vetett, haza indult, mert az asszony már elkészítette sovány reggelijét. A tej — kommeneióba kapott naponta egy fél litert — hideg volt. Nem is állta meg szó nélkül: — Nem érkeztél megmelegíteni? — fordult az asszonyhoz. — Megmelegítení, mivel? Nincs a háznál egy darabka fa, még azt a kis löttyöt sem tudom megfőzni délre, — mondta keserűen az asszony, akit pedig mindig arra tanítottak, a szegénységet alázatosan tűrni kell. Aztán még hozzátette: — Mi lesz a kom- menció fával? — Ha nem adja, mit csináljak? — Mert biztos nem is szólt érte! — kesergett tovább az asszony s aztán már nem is emberét, hanem ezt az egész keserű életet szidta, mert a szegény ember már csak arra jó, hogy dolgozzon, amíg két kezét emelni tudja, de hogy van-e otthon fa, meg főzni- való, azzal már nem törődik senki. Az ember nem szólt semmit. Ahogy végzett az evéssel, csendben felállt és kilépett az ajtón, egyenesen oda tartott, ahol a mindenes a konyhára készítette be a fát. Először a fűrésszel kisebb rönköket vágott, aztán el is hasogatta még, hogy könnyebb dolga legyen a szakácsnénak. — Adj Isten — köszönt rá Kenyeres András. — Magának is — felelte a másik, fel sem nézett, csak dolgozott tovább. Kenyeres András meg csak állt egy darabig, nézte, hogyan szaporodnak halomban a hasábok, aztán megszólalt: — Fa kellene. Tudja, az asz- szonynak főzni. — Innen nem lehet... — Aztán meg hozzátette figyelmeztetően: — Azt mondom, jobb ha el is megy, míg meg nem látja itt valaki. — Már pedig én innen viszek — mondotta az öreg Kenyeres —, mert a kommenciós fával még most is tartozik az úr, — lehajolt, két karját megrakta fával és vitte az asz- szonynak. Kétszer fordult még így és nem látta, hogy az úr minden mozdulatát figyeli a szélesre tárt ajtóból. El sem fogyasztották még az ebédet, amikor az udvarból bekiáltott az ispán: — Jöjjön csak ki Kenyeres, beszédem van magával. Kenyeres András kifelé indult. Még jóformán át sem lépte a küszöböt, amikor az ispán már nekitapadt: — Hol van az a fa, amit az elébb hozott — pattogott. — Mutassa csak gyorsan! — Kenyeres András az apró cselédház sarkára mutatott, ahová a fát rakta. — Na, most ezt szépen visz- szaviszi — parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon az ispán. De ahogy látta, hogy Kenyeresnek nincs szándékában mozdulni, hangja újra reccsent: — Nem érti, vissza! De Kenyeres András most sem mozdult. — Hej, azt a... — káromkodott egy cifrát az ispán — nem érti maga a szép szót — ordította magából kikelve, lekapta a vállán lévő puskát- csövét egyenesen nekiszögezte Kenyeres András mellének. Az egy pillanatra meghökkent. Arra gondolt, hogy ez menten agyonlövi. Ettől megijedt. Aztán hirtelen átfutott agyán a gondolat, talán jobb is lenne, mert nem ér ez az élet egy rézgarast sem, s farkasszemet nézett a dühöngő ispánnal. Aztán megszólalt: — Nem! — mondta csendesen — nem kaptam meg a kommeneióba, ami jár.. . nem! — Mi? — üvöltött most már az ispán — mi? Ezért még lakolni fog — fenyegette meg az öreget, majd, mint aki meggondolta magát, hirtelen sarkonfprdult és dühöngő léptekkel haladt át az udvaron, de még visszaszólt: — Majd lesz gondom magára! Két nap múlva Kenyeres Andrást csendőrök kísérték el, mert akkoriban még igazsága is csak a gazdagnak volt. * így történt. Milyen jó, hogy most már más az élet, a hajdani cselédek élete is. Juhász bácsi már hetven esztendős. A napokban kapta meg, éppen a szövetkezetben eltöltött dolgos évek után, a megérdemelt nyugdíját. Vincze Istvánná
