Nógrádi Népújság, 1958. június (3. évfolyam, 43-49. szám)

1958-06-18 / 47. szám

4 NÖGRÄDI NßPÜJSÄG 1958. június 18. Védjük, mint sajátunkat a társadalmi tulajdont! — Levél az Acélárugyárból — Új tervek az MHS életében Megtűrni a társadalmi tu­lajdon lopását, rongálását és fosztogatását akár állami, akár szövetkezeti tulajdon­ról van szó és szó nélkül menni el ilyen jelenségek mellett annyit jelent, mint elősegíteni rendszerünk alá­ás ását. Pedig a mi vállalatunknál, a Salgótarjáni Acélárugyárban ilyen jelenséggel még min­dig lehet találkozni. Az el­lenforradalmi idők MEGLAZÍTOTTAK A FEGYELMET <és sok volt azok száma, akik az alkalmat kihasznál­va, amit megfoghattak el­lopták. Olyanok is voltak, akik egyébként becsülettel voltpk rendszerünkhöz, de látva a közös vagyon prédá- lását hajlottak a jogtalan szerzésihez. Ma már a gyógyulás felé haladunk, amit a következő statisztikai kimutatás is bi­zonyít: Amíg 1957 első ne­gyedévben a felderített lo­pás az Acélárugyárban 57 volt, addig 1958 év első ne­gyedévében csak 26. Az eredmény nem a fel­derítés hiányosságából adó­dott, hanem az egy év alatt folytatott felvilágosító mun­ka hozta. A helyzet az utób­bi időben tovább javult. 1957 IV—V. hónapokban 28 lopást derítettünk fel. 1958 IV—V. hónapjában már csak 4 lopásban kellett eljárnunk Ehhez hozzájárult az üzemi tanács azon döntése, hogy az 1957. évi nyereségrészesedés­ből kizárták azokat a dolgo­zókat, akik a közös vállalati vagyont megkárosították. De nem lehet dicsekedni A vagyonrongAlAs elkövetésének javulásával. Ugyanis amíg 1957 első ne­gyedében 3 esetben fordult elő, addig 1958 év első ne­gyedében már 9 esetben. Hol kell keresnünk ezen emelkedés okát? Az ellen- forradalom leverése után an­nak volt szervezői és vezetői nem nyugodtak meg és cél­juk a vagyonrongálás volt. Elszaporodott a villanyégők, ablakok összetörése, ajtók, deszka alkotású épületek zúzása. De volt ezektől ki­emelkedőbb eset is, amit már tervszerűen követtek el. Ismerős a gyár dolgozói előtt a huzalleadó (konveor) épí­tése. Egy fillér hasznot nem hozott, de 1957 szeptember hóig több mint 200 000 forin­tot fizettek ki beruházási összegként. Ugyanezt a le- adöt 1958 év első negyed­évében 22 490 forintos rezsi költséggel széjjel verték. Mit eredményezett ez a vál­lalatnak? Az a kevés pár ezer forintot kitevő összeg, amit a farészekért a kis­lakás építők befizettek. S lehet sorolni tovább azo­kat az eseteket, amelyek gondos munkával ELKERÜLHETŐK LETTEK VOLNA. Például a vontatás dolgozói mulasztásából gyakran elő­forduló vagontörések, a sa- lakszállító-pálya építésénél bekövetkezett 65 168 forint károsodás és hasonló esetek. Volt olyan eset is, amikor egyesek munkatársaik testi épségét is veszélyeztették. A kézvédőbőrök lopása már annyira elszaporodott, hogy megkétszereződött a raktá­rakból való kivételezés azért, hogy elkerülhető legyen a dolgozók sérülése. A tolvajok ezekből a kézvédő bőrökből készítették a 12 darabból álló aktatáskát. Ilyennel saj­nos még ma is lehet talál­kozni. Védekeni ellenük csakis közös összefogással lehet. A VAGYONKEZELÉS körül sincs minden rendben. Igen elszaporodott az ellen­őrzés utáni hiány. A kezelők részéről sok a hivatkozás arra, hogy szabadon tárolják a vállalat alapanyagait. Van némi elfogadható benne, mert mindig akad olyan dol­gozó, aki nem törődik mun­katársa becsületével és se­lejtes terméke pótlására, vagy a délután és éjszaka készítendő munkára nem utalványoztatnak anyagot, hanem a gyár területén lévő szabadon tárolt anyagokból szereznek. De ez sem örökös hiányosság Csak több meg­értés kell a dolgozók között egymás iránt és a kezelők, valamint a vezetők részéről több felelősségérzet. Hatá­lyos segítség lenne, ha az üzemi tanács ezzel is foglal­kozna, mint tette azt 1958 március hóban a lopások felszámolása érdekében. Arra van szükség, hogy minden vállalati dolgozó lás­sa: a társadalmi tulajdon ellen elkövetett kártevés (lopás, vagyonrongálás, bér­csalás, hűtlen kezelés stb.) az egész nép ellen, jobb éle­tünk és családunk ellen is irányul. VESSEN VÉGET AZ ELNÉZŐ MAGATARTÁSÁNAK az, aki máig közömbös volt a nép vagyonának fosztogói- val, rombolóival szemben. A vállalat tervének sikeres megvalósításához és az idei nagyobb nyereségrészesedés biztosításához elengedhetet­lenül szükséges, hogy óvjuk a közös tulajdont. Rákos János a Salgótarjáni Acélárugyár üzembiztonsági osztályának vezetője Karancsság községben egy kulturház építését határozták el. A községi tanács végrehaj­tó bizottsága a munka előse­gítése érdekében egy öttagú bizottságot jelölt ki, amelynek az a feladata, hogy segítse és ellenőrizze a munka végre­hajtását. A kultúrház építésé­hez mintegy 152 000 forint készpénz áll a község rendel­kezésére. Ezen kívül 45 000 forint társadalmi munkát for­dítanak rá. A kultúrház építé­séhez szükséges helyi anya­A Magyar Honvédelmi Sportszövetség szervezeteiben az országos konferencia után tisztában látják a szövetség feladatait, lelkesebben ké­szülnek egy-egy rendezvény­re, versenyre. A modellező klub vasár­nap, 8-án Kisterenyén tar­totta a megyei modellező versenyét. A szakkörök, ha nem is nagy létszámmal, de igyekeztek résztvenni a ver­senyen, A szábadonrepülő vitorlázó modellek versenyét Parditka Gábor klubtag nyer­te. Nem sok hiányzott ah­hoz, hogy érdemes spor­tolói szintet repülje a A regény az angyalföldi munkások küzdelmes sorsát mutatja be az első világhá­ború előtti években. A foj­togató nyomor, a rendőri brutalitás, az elzüllés vesze­delmei közepette vívják ne­héz harcukat a könyv hősei a szebb, jobb életért, s kü­lönböző utakon eljutnak a szocialista mozgalom igazsá­gainak felismeréséhez. Külö­nös emberi sorsok, tragikus es boldog szerelmek tárul­nak az olvasó elé, szinte tel­jes keresztmetszetét adva a Kor munkáséletének. A kö­tet Varsányi Pál művészi fa­metszeteivel jelent meg. gok értéke pedig 210 000 fo­rint. Ügy tervezik, hogy a kul- túrházat még ebben az évben elkészítik. A Salgótarjáni Vasöntöde és Tűzhelygyár színjátszói szombat este hét órai kezdet­tel kulturotthonukban be mutatják Farkas: Zeng az erdő című nagysikerű dal­játékát. — Négytantermes iskolát építenek Nógrádsápon a ter­ményraktár átalakításával. modellje. A szabadon repülő mechani­kai modellek versenyét G. Szíjgyártó József modellező­klubtag nyerte. A gumi­motoros modellek versenyét Varsi Tibor szécsényi model­lező nyerte. Az első helye­zettek most arra készülnek, hogy az őszi országos baj­nokságon kellő eredménnyel tudják a megyénket képvi­selni. Ezen a versenyen az úttö­rők mint ifjúsági kategóriai- ak külön versenyezték. Szé­pek a pajtások eredményei, főleg az akarás terén. Első lett Forgács Vince dorogházi modellező, második Gortva Mesterházi Lajos uj novel- láskötete régebbi és újabb — könyvalakban még meg nem jelent — elbeszéléseit tartal­mazza. A könyv kiemelkedő írása a Igazak című novella. Ennek külön helye van az új magyar novellairodalomban, mert a kommunista ember mély elvhűségét olyan eszkö­zökkel tudta megeleveníteni, amelynek művészi hitele is magasrendű. Mesterházi Lajos kiváló novellista, írásainak megvan az a sajátos légköre, mely leköti olvasói figyelmét. Apróhirdetések: Eladó a Ludány halászi Földmű­vesszövetkezetnél az alábbi be- tonelemgyártó modellek: 100-as kútgyűrű, 60-as kád, 15-ös cső, díszes kerítés blokk modell és kerítés díszverő asztal; Tel.: l. É. M. 2. sz. Szekér- és Kordély- fuvarozó Vállalat kocsisokat es kordélyos lóhajtókat keres azon­nali belépésre. Bérezés: Teljesít­mény szerint, munkásszállás es kedvezményes étkezés biztosítva. Jelentkezés: Salgótarján, Nagy- csáté-dűlő, Vác, Mikiós-major és Nagybátony. Sérvkötő, gj'ógyhaskötő, lúd­talpbetét, műláb megrendelés sze­rint készen és méret után, postán utánvéttel szállítok. Nagyobb megrendelés esetén a helyszínre hívásra kiszállok. Kavalir Lajos orvosi műszerész, Budapest II., Török utca 3. István verebélyi modellező, harmadik Kovács Miklós út­törőpajtás, aki a modellező klubban, mint utánpótlás- csoport tagja szerepel. A modellező kluib ez év­ben a hajómodellezést is meg akarja honosítani ott, ahol erre alkalmas állóvíz van (Vízválasztó, Etes, Balassa­gyarmat.) A klub tervében szerepel továbbá egy rádióval irányítható hajó és repülőmodell el­készítése ez évben. A klub motorral is meg­erősödött, mert jutalmul kap­tak egy nagyteljesítményű 5 cm3 műrepülő modellmotort, mely képes minden műrepülő­figura végrehajtására. A gé­pet még a nyár folyamán láthatják majd Salgótarján város dolgozói. A lövészklubban is komoly fejlődés és új szakág meg­honosodása van folyamatban. Ilyen új szakág Salgótarján és megyénk területén a há­romtusa. Május 31. és júni­us 1-én volt megtartva az északmagyarországi öttusa verseny Miskolcon. Ha azt vesszük figyelembe. hogy megfelelő uszoda és így ed­zési lehetőség igen kevés van és mindemellett rövid fenn­állása mellett a klub három­tusa csapata a versenyt csa­patban megnyerte, akkor ezt igen szép eredménynek kell elkönyvelni. Egyéni verseny­ben az első két helyezett szintén tarjáni versenyző volt. 1. Ka juha Miklós, 2. Bazsó Gábor tarjáni versenyző. A lövészek egyik büszke­ségük felavatására készülnek. A vállalatok támogatásával a klub tagság társadal­mi munkával elkészítette a lőterét. Ezt az új lőteret méltóan úgy ^ fogják felavatni, hogy országos jellegű meghívásos versenyt fognak rendezni a pályaavatás napján június 28—29. Ugyanakkor gyorspisztoly- pálya megépítését is tervbe vették ez évben, mert ez a honvédelmi sportág vonzó és bizony ezt tarjámban is ide­je lesz Szorgalmazni, hogy a szövetségen belül minél töb­ben sajátíthassák el a pisz­toly versenyzés tudományát. Czuder László modellező előadó Ez évben elkészítik Karancsságon is az új kulturházat Az ünnepi könyvhét előtt KASSÄK LAJOS: ANGYALFÖLD MESTERHÁZI LAJOS: NOVELLÁK Pásztor Ferenc elvtárs, Sal­gótarján szülötte, aki jelenleg a Néphadseregben teljesít szol­gálatot, mint újságíró, több ha­zai élményét adja közre eb­ben és az ezt követő írásaiban. Még gyermek voltam, hit­tem a mesékben. Nagyapám, az öreg, nagybajúszú front­harcos maga köré gyűjtött bennünket, megsimogatta a fejünket és valahogy eképpen mondta: „Mondok egy mesét kis onokáim. Hallgassátok csak. Rég történt, nagyon ré­gen... akkor a szegény em­berekre is jó melegen sütött a nap...“ Vörös volt a hajnal a fü- leki front felett. Olyan nagy csend honolt, mintha a ha­ragvó Isten is pihenni tért volna. Szállt a pára, a köd a hegyek felé, mintha tömjén­füst kavarogna a vad sziklák között. Féltek a házak a szur­dokokban, nem pipáltak a ké­mények, féltek a fenyvesek a hegyoldalon, nem hajtogatták fejüket a szél felé. Féltek az emberek is. Nem nyitogatta ablakszemét a ház, nem szólt a pásztorfurulya a rónai la­pos felől és a patak vize is olyan szomorúan csobogott. A tót menyecske nem mosta dalolva a rokolyát. Nem bizony, mert farkasok jöttek észak felől és a kék eget eltakarták volna a sze­gény elől, a hajnal vörösét sápadt fehérre akarták vará­zsolni. Vérszagú volt a láb­nyomuk, füstöt lehelt a föld is, hajnali miséjükön srapnel pótolta az orgonaszót. A jaj­kiáltás az égnél is magasabbra szállt. Hej de gonosz horda volt, tán gonoszabb, mint az Isten ostora. De a hegyekben vitéz csa­pat gyűlt sereggé. Barátjukká fogadták őket mind a fenyők, az úszó felhőktől tanultak messze nézni, a szálfától egyenes derékkal állni, a szik­lák keményét kapták örökül. Barátjuk volt megannyi csil­lag az éjszakában, s vala­mennyi a sapkájára tűzött egyet a csillagokból. Vitéz csapat volt, pedig nem volt egynek sem lovagi rangja, nem volt egynek sem nemesi őse, csak a szívük volt ne­mes, karjuk volt acélnál ke­ményebb. Nem volt aranyos mentéje a kapitányuknak, csá­kója sem volt senkinek. Te­nyerük kérge kohónál és csá­kány nyelénél vastagodott. Énekszóval köszöntötték a hajnalt. Nem volt a táboruk­ban csillogó ruhában harso­nás, csak egy rongyos, vén hegedűvel. De ez a hegedű bádogos, kopott négy húros úgy tudott sírni, mint a leg­szebbhangú hárfa, mert haj- nalonta ezt válaszolta rá sok­száz csillagos vitéz: „Rontása tört ránk a zúgó viharnak, Rajtunk a pokol minden gonosz átka már...“ Egy hajnalon aztán elsza­badult a pokol. Riadót fújtak a szelek, vészdörrenések kop- pantak a sziklák kövén, ágyúhangon ordítottak a far­kasok. A lövészárkokban ösz- szeszorított ököllel néztek a támadók elé a kérgeskezűek, csatára kész volt az éhesek csapata. Ott feküdt az első sorban a kapitányuk. Bőr­sapka volt a fején, kabátja rojtján még a tegnapi szén­por csillogott, arca pírját még halványította a bánya bűzös levegője. S mellette, mögötte mind a seregnyi éhes. Dörrent a puska, iszonyúan pattogtak a gépfegyvergolyók, srapnel fütyült és nyomában leskelődött a halál. A kérges- kezűekre fente sárga fogát a farkasok hada. Jöttek is, ro­hantak, mint a zápor, s an­nak villámja felgyújtotta a kazlakat, tűzbe borította a erővel űzte, kergette a farka­sok hadát. Egy éjjel nagyon árván vi­lágított a holdsugár, felhők takarták el az eget. Búsan bólogattak a nagy fenyők. A táborban is búsulva jártak a csillagos katonák. Egy bo­londos srapnel lábát szakí­totta a vén hegedűsnek, sze­WWVVVWVVVVVVVVVVVV'WVVVVWVVV V V V V VVVV V V VVVV VVV VWV VV V VVV VV W V V V* V V V VVV V V VV V V V V háztetőt. Három nap és há­rom éjjel tartott már a vad csata. A hegyekben lakók sze­me előtt tűzkarikák táncol­tak, gyomruk émelygett, hisz friss cipó illata helyett csak puskapor szagát érezte orruk, s a kulacsban langyos lett a forrás vize is. A város felől asszonyok csa­pata jött. Könnyes volt a sze­mük, megtört, hajlott hátuk, de jöttek egyre, jöttek szünte­len. Kosárkájuk megrakva sült cipóval, avasszalonnával, meleg levest hoztak a kan­nába, új erőt, meg bíztatást az éheseknek. Ha fogytán volt a lőszer, gyógyszer és kötés, a hű asszonyok ismét karjuk­ra vették a kosárkát, válluk- ra terítették a kendőt és cso­dálatos bátorsággal mentek, gyalogoltak a hegy felé. Ht­jukat barátságosan világította meg a hold, irányt mutattak a jóbarát fenyők, s ha elült a harci zaj, az árva, kopott hegedű húzta, vonzotta őket a hegy felé. S hajnalra ébre­dőn ismét vöröslőit az ég alja, az éhesek csapata újult me világát vette a húrok mesterének. S ő csak feküdt a tábori ágyon, egyik kezé­ben puskáját tartotta, a má­sikkal a hegedűt szorította ziháló mellének. — Hej cimborák, osztályos társak, hej szegények csapa­ta... Én már kihullok a sor­ból... Csak még egyszer, csak egyszer muzsikálhatnék még ...Énekeljétek el mégegyszer azt a nótát, — könyörgött a megvakított hegedűs és resz­kető kézzel tapogatta a húro­kat, illesztgette a vonót. Ott álltak körülötte mind a hűséges társak, poros, kormos arcú harcosok. Küzdöttek a könnyeikkel, hisz úgy szeret­ték a vén zenészt, és olyan jó volt a síró húrok hangját hallani. És az éhesek kapitá­nya összeszorított ököllel, könybelábadt szemmel rákez­dett a dalra. „Rontása tört ránk a zúgó viharnak, Rajtunk a pokol minden gonosz átka már. Végső csatának most kél fel a napja...“ Zúgott, harsogott az ének. Hátára kapta a futó szél, vitte, sodorta, a száz szál fe­nyő, s meghallották a völgy­ben, kinyitották mind a kis- ablakokat, meghallották a ró­nai pásztorok, a karancsvöl- gyében a szénégetők. Hallot­ták és visszhangzottak a szik­lák, feleltek rá a bánya mé­lyéből. Hívó, harcragyújtó sza­vára sereglettek a gyárak munkásai, jöttek mind, akik napra vágytak, jöttek a heg-j^ tetőre. Zúgott, harsogott az ének hajnalig, hangja egyre erősebb és gyújtóbb lett, egyre mesz- szebb szárnyalt és hajnalra kelve, a vörös pirkadat fényé­ben megindult a csapat, vég­ső csatára ment az_ éhesek hada. Ezer villám csapott a farkasok közé, zúgó hajrával, harsogó csatakiáltással pusz­tították az ellent. Az ég kék­jét fekete lőporfüst takarta, ágyúgolyók szaggatták, tépték az ágakat. Mentek előre, vág­tattak a csillagos vitézek. Csak a megvakult, lábát veszített vén hegedűs feküdt a tábori ágyon, arcán mosoly ült, örömtől reszketett a keze és egyre azt suttogta az ápo­lók felé: — Menjetek osztályos társak, menjetek jó cimborák. Ker­gessétek el a farkasokat. Men­jetek csak előre, egy se néz­zen hátra ... Menjetek és éne­keljétek a dalt, énekeljétek, amire én tanítottalak benne­teket... Menjetek és sohse fe­ledjétek el... Beszélt a vén hegedűs és vak szemében ült a könny, reszkető kezével százszor meg­simogatta a kopott hegedűt. Kint az erdő alatt tombolt a harci zaj, zúgott az előre! És a vén hegedűs nem mozdul­hatott. De egyszerre a könyö­kére támaszkodott, lecsúszott a kemény tábori ágyról, egyik kezében volt a hegedűje, a másikkal a földet markolta, kúszott előre, ki a hegytetőre. Nekivetette lábát egy fatörzs­nek, s figyelt, hallgatta, hon­nan jön a harci lárma. Ke­zébe vette a nyűtt vonót, s megreszkettette a húrokat... Meghallották a harcolók a dalt. Meghallották, s újult erő­vel, százszoros hévvel új ro­hamra gyűltek, új rohamra indultak. A vén hegedűs pe­dig ott ült a fa tövében, vak szeméből gyöngyként potyog­tak a könnyek, s keze alatt riadót harsogott a hegedű utolsó húrja is. Ott halt meg a vén hegedűs a fenyő tövé­ben a csatamezőn... Ott aludt ki élete lángja, ahol meg­gyújtotta a hajnali fényt, a vörös hajnal tündöklő fényét. Ma csend honol a karancsi erdőkben, pipálnak a kis fe­hér házikók kéményei a rónai laposon nem kesereg a pász­torsíp, vidámabb lett az éne­ke, a csacsogó patakban ro­kolyát mos a menyecske, ki­nyitja ablakszemét a ház, mert most is zúgnak a fe­nyők, messzire viszik a zúgá­sát a hegyek, a sziklák. Em­léket őriz a táj, tán még most is visszhangozzák a dalt a bércek. Jöjj vissza ifjúsági álom, ringass egy kicsit nagyapám szép meséje. Maradj örökké tiszta em­lék szívemben te is, ki az égről tűztél a sapkádra csil­lagot, te, nagyapám! PÁSZTOR FERENC

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents