Nógrádi Népújság. 1957. december (2. évfolyam. 96-104. szám)

1957-12-31 / 104. szám

6

NÓGRÁDI Népuisáq

1957. december 31.

cA (í'nif

/jtz ellógyult őszvégi este finom -—JJf- fátylával birkózott a - kövérre C hízott hold. Egyik takarni, a másik felfedni akarta a Gellérthegyen egymáshoz simulva andalgó ifjú párt. Körülöttük minden néptelen volt, mégis csak suttogtak egymásnak. A lány karcsú alakját könnyű tavaszi kabát takarta. Rátapadt vonalaira s sokat sejtetett. A fiún jól feszült az államvédelmi hatóság egyenruhája. Fenn az egyik erkélyen megálltak és nézték a fényében játszó várost.

— Ugye szép? — emelte a lány bársonyos tekintetét a fiúra. Rövidre nyírt fekete haján megperdült a fény, szeme belekapaszkodott a fiúéba— Nagyon szép. Azért olyan szép, mert valahányszor nézem, fényeiben a szemed fényét látom. A lány halkan felkacagott és közelebb bújt a fiúhoz.

— Megszeretted már?

— Igen. De te is szeretni fogod a mi vidékünket? Az nem ragyog ilyen fényben, de mégis nagyon szép. Éjszaka megnőnek a hegyek, s mintha szerelmesek volnának, suttognak. Reggel mintha illatos fürdőből kelnének. Nappal pedig elfáradnak a nap füzében, s pihennek. Ilyen a mi vidékünk.

— Ó, kis ábrándosom. Nem is hinném, hogy rendőr vagy, ha nem látnám — fordult a lány a fiú fe'é és lágyan megsimogatta arcát. Aztán összesimultak, szorosan, forrón.

— Eljössz hozzánk? — kérdezte a fiú. — Majd meglátod, hogy fognak ott szeretni téged. Anyám is, apám is, az öreg bányász- ök nagyon jó emberek.

— Elmegyek. Akár most is mennék.

— Még egy esztendő. Te is végzel, én is, aztán megyünk. Te majd tanítani fogod a népet, én meg vigyázni fogok kincseire.

A lány pajkos arcot vágott, fitos orrát ráncolta, s kihúzta magát, mintha esküt mondana.

így lesznek majd Simon József és neje, született Berta Éva a nép szolgái — és a boldogságtól megint kacagott. Hangja mintha csilingelt volna a sziklákon. De hirtelen az órájára nézett, s rémülten fordult a fiúhoz.

— Józsika! Már kilenc óra! Elkésünk!

— Hű, gyerünk! Én is kikapok az iskolaparancsnoktól, ha elkések! — de még magához vonta a lányt. — Holnap este találkozunk?

— Délután egyetemi gyűlésünk lesz. Amikor végzünk, feljövök az iskolátokhoz.

Elbúcsúztak- A lány indult haza budai lakásuk felé, a fiú pedig a rózsadombi rendőriskolába. Így volt ez már öt hónap óta majd minden este. A júniusi egyetemi évzárón ismerkedtek meg, ahová meghívták a rendőriskola hallgatóit is. Ezek között volt Simon József, aki Salgótarjánból került az iskolára. Berta Éva pedig akkor volt negyedéves bölcsészhallgató. Az évzárót követő vasárnap ismét találkoztak. A fiú «lvitte a lányt színházba, majd hazakísérte. Éváék ott laktak a Gellért-szálló mögött özvegy édesanyjával. Apja valamikor kiskereskedő volt. Maradt egy kis vagyonuk is és anyja most a sarki üzletet vezette, abból taníttatta lányát. Nem vette szívesen, hogy Évát Simon Jóska, az ávh-s főhadnagy kísér- geti. De ebbe már beleszólni nem tudott, ■nert a fiatalok mind gyakrabban találkoztak, míg végül rádöbbentek, hogy szeretik egymást. És úgy határoztak: a következő évben, amikor elvégzik az iskolát, összeházasodnak

*—y^^ehéz a találkozás percét várni- f /m ff Jóska is már négy órakor néze- ' (ff getni kezdte óráját, de az nem érzett vele, mert nagyon lassan haladt. Negyed hatkor már fellélegzett, de akkor bejött a tanterembe az iskolaparancs- Hok és fceje’entette:

— Ma betiltok minden kimenőt. Az egyetemi ifjúság tüntet. Lehet, hogy több lesz annál. Kérem, legyenek készenlétben.

Néma csend fogadta bejelentését Simon József óráját nézte. Fél hat. Kalapált benne a gondolat: Egyetemisták...? Éva b’ztos nem ... Akkor mondta volna •.. De hátha mégis? A teremben csend volt. Az arcok mint a kérdőjelek. Csak a falióra ketyegett egykedvűen.

Hat órakor már teherautókon száguldtak a város felé A Lánchíd budai hídfőjénél kavargó tömegben megakadtak. Simon Jóska a vezetőfülke fölött állt. Egy idősebb asszony mosolyogva integetett feléjük. Vissza akart inteni, amikor kocsijuk elejére felugrott egy vékonyarcú, keskeny bajuszú férfi és eszelősen ordítozni kezdett: „Ne engedjük őket, magyar testvérek! Gyilkolni akarják a népet!“

Simont elöntötte a düh. Le akart ugrani, hogy lerántja azt a bolondot, de a kocsi felmordult, s az emberek széthúzódtak e’őle. Aztán a hídon át a belügy elé hajtottak. Nem sok idejük volt mert azonnal beparan- csolták őket. De hallották: mint feltörő tűzhányó morajlik a város- Simon szinte szédü’t a nagy felfordulásban. Nem tudott szabadulni attól a képtől, amikor az ember a kocsi elejére ugrott. Émelygett egész benseje.

yhzíár egy éjszaka és e?y nap álltak iff/ff készenlétben. Simon József a ff belügy egyik Dunára néző ablá- kánál, géppisztollyal a vállán. Szédült bele, hogy lenn az utcán kisebb megszakítással kavargóit az emberáradat. Olykor harckocsik mentek sietősen az országház felé,

| „ACÉLVAKOND“

| BUkAREST ALATT

p A bukaresti Vörös Csillag s Művek nem régen városi csa- p torna ásására ulkalmas hidro- p mechanikus fúrópajzsot készí- p tett.

H Külföldön, különösen a Szov- pjetunióban a városi földalatti H esi torn/ hálózatot ilyen „acél Svckond”-nak nevezett fúró- g pajzzs: l készítik, anélkül, hogy f§ z útburkolatot fel kellene bon- Mh ni, s a forgalmat feltnrtózti.t- snák. Az első■ ilyen „acél vasi. kond” Bukarest, egyik utcájá- ! b n 8 méterre a föld alatt már = működik.

g Az új román fúrópajzzsrl 12 M méter mélységben is fúrható b szennyes< torna. A fúrópi jzs 24 Móránként 15 métert hidad előre.

Rókái ütött el a repülőgép

ff A Casablancából Orlyba érts kezd repülőgép pilótája leszál- Mlás után jelentette, hogy ku- Mtyaformájú, hosszúfarkú álla- p tot ütött el, amikor földet Mért. A helyszíni vizsgálatnál % gyönyörű, 12 kilós róka tete- Mmét találták meg.

P Ez az első eset, hogy róka Mszerepel az orly-i pilóták „va- Mdásztrófeái" közöttMMelegszik-e oz Északi | Sarkvidék ?

p Egy norvég kutatóhajónak paz Izlandtól 650 kilométerre gészakkeletre fekvő Jan Mayen Msziget közelében végzett mé- %rései kimutatták, hogy 100 Mméter mélységig + 2 Celsius |T fokra emelkedett a tengervíz phőmérséklete. A hajó továbbá =megállapította, hogy Grön- Mland keleti partvidékén a Mjégtakaró felülete csak egy- p negyede a szokottnak, a Jan §j Mayen és Björn sziget kö- pzötti tengerszakasz pedig csalc- 1 nem teljesen jégmentes.

J Botrány Anastasia jbútoraincsk árverésén

p Teamekben (New-Jersey álfái'm) botrányos jelenetek ját- M szódtnk le a meggyilkolt g gengsztervezér, Albert Anasta- p sin bútor'inak árverésén. Hisz- p tériás asszonyok üvöltözve tépsz ték egymást és , két férfi is p összeverekedett, mialatt kis- = gyermekek játszott k a 30 0,00 p dollára becsült fényűző búto- p rok közepette.

Téli k

onyv-vasar

Kelen Jolán: GALILEI PER A XX. SZAZADBAN

1918-ban letartóztatják és hadbíróság elé állítják a Gali- lei-kör baloldali, haladó szárnyának kiváló képviselőit, mert az imperialista háború ellen jelentős agitációs tevékenységet fejtettek ki. A per óriási feltűnést keltett az akkori Magyarországon, hiszen csupa fiatal, többségében polgári értelmiségről volt szó, akik bátran, félelmet nem ismerve fordultak szembe a statáriummal, hadbíróságokkal toldozott-foldozott, teljesen

meggyöngült Osztrák—Magyar Monnarchia háborús politikájával.

Kelen Jolán, az események résztvevője, a kitűnő humorú,, bátorlelkű asszony, jótollú krónikás írja le visszaemlékezéseit a perről. Könnyed stílusban, feszült izgalmassággal, a megértő és kicsit gúnyon» mosoly derűjével ad olyan tanulságos, nevelő történetet, amely elsősorban az ifjúságnak szól az ifjúságról.

Heinrich B ö 11: ÄDÄM, HOL VOLTÁL?

Heinrich Böll nyugat-német író. Kit nem érdekelne a német nép mai közhangulata, közelfogása? Azok a nyugatnémet milliók, akiknek egyrészt háborús csömöréről és nagy jólétéről, másrészt új fegyverkezéséről olvasunk naponta — vajon hogyan szólalnak meg írójuk hangján?

Ádám, hol voltál? — kérdezi Heinrich Böll. Vagyis: Ember, örök Ember hol voltál a háborúban, a gyűlölet-óceán közepette? Kisember, köznapi

szárnyaló tervei, feneketlen gyűlöletei és világmegváltó szerelmei ,akit csak sodor a nagy áradat, hol voltál? S ki voltál te, egyszerű német katona, aki különös egyéni szenvedélyek nélkül itt jártál köztünk, megszállott országok népei közt a történelem le ^gyalázatosabb hatalmi őrjöngésének szinte élettelen eszközeként? Ezekre a kérdésekre teljes, kielégítő megdöbbentő, s egyben humanizmusával , elember, akinek nincsenek égig- ! ragadó választ ad a szerző. John Reed:

TÍZ NAP, AMELY MEGRENGETTE A VILÁGOT

A kitűnő amerikai riporter izgalmas és érdekes könyve a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról. Az éleslátású szemtanú hitelességével és a jótollú újságíró megelevenítő erejével számol be e világtörténelmi napokról. Vérbeli riporter, aki mindenhol ott van, ahol valami történik, mindenkivel beszél és mindent őszintén és szépítés nélkül megír. 1917 szeptemberében érkezett Petrográdba. Meglátogatta az északi fronton harcoló csapatokat, részt vett a különböző pártok gyűlésein, beszélt a pártok vezetőivel. November 6-án jelen volt a szovjetkongresszuson, szemtanúja volt a Téli Palota elfoglalásának.

„A legnagyobb érdeklődéssel és egy pillanatra sem lankadó figyelemmel olvastam. Fenntartás nélkül ajánlom e könyvet a tiilég munkásainak”' — írja Lenin a könyv orosznyelvű kiadásának előszavában.

Kovái Lőrinc: FÖLDÖNFUTÓK

Történelmi, regény abból az időből, amikor a véráztatta magyar föld felett' elviharzott Dózsáék paraszt lázadása, elzúgott a mohácsi katasztrófa, s az ország földjét török hordák, császári zsoldosok dúlják. A történet színhelye Csorna. A falunak nincs földesura. lakói nagyobbrészt halászattal foglalkoznak és van közöttük magyar, szerb, török, horvát és román is. Afféle szedett-vedett népség, szökött jobbágyokból, szökött katonákból, földönfutókból, akik a történelem viharában e szélvédett zugban összeverődtek és közösségüket megpróbálják faluvá kovácsolni.

A „Földönfutók” izgalmasabb, fordulatosabb, cselekményekben gazdagabb a legtöbb kalandregénynél is — az események forgataga, az élesen megvilágított jellemek és regényalakok sorsának alakulása, a nagyszerű harci jelenetek* a szűzi tisztaságú paraszti szerelem. amellyel összefonódik az- aljasság és becsületesség, az önzés és önfeláldozás.-liiiiiiiHiiiiiiiiiiii[inni:imiininiiimniiiiiiN:MiiiMin!iiiiiii!nimiim!>iiii!niMiinniiiiiiii!iiiiiiiuiiiiiii|||iiiiii!i!i|||||!ii!iiiii|||!iiilii!i!iiiiiii!|i!|||||!iiii|||||||||||!iiiii!liiii!iiiiiiiiiii!iiiiiiiiii!ili!!l!iim;

meqíBvm.

majd vissza. A folyosón megsápadt rendőrtisztek és civilruhás tisztviselők jöttek-men- tek, kevés szóval. És a rádió! Az már elviselhetetlen volt! Minduntalan idegtépőén bömbölt. Egyik beszéd a másikat érte, már értelmét sem tudta felfogni. Úgy érezte magát, mintha egy nagy katlan szennyes levében kavarogna és amikor fel-felbukkan, a hazai táj békés csendjét érzékelte és Évát látta. Hol lehet? Mit csinál? Ö is talán...!? Elhessegette ennek a gondolatát is. Állt, állt, nézte a kavargó utcát, a szennyesen hömpölygő Dunát. Megindult az eső is. Lassan, aztán egyre erősödve kesergett a természet, mint a halált kereső ember.

Arra riadt, hogy fölötte csörömpölve beszakadt az ablaküveg, s faszilánkok vágódnak arcába. Idegei, mint a húr, megfeszítek. A szomszédos ablaknál lévő társa felkiáltott és végigvágódott a folyosón. Testéből lassan szivárgott a vér. A félelem végigfutott raita is. Az utcára tekintett. Teljesen népte’en volt, csak a hídfőnél bukdácsoltak emberek Üjabb sorozat. A lövedékek ott fütyültek el mellette s a folyosó falán egy csíkot hasítottak. Hirtelen harag öntötte el.

— Átkozottak! — szakadt föl belőle, s egv egész tárat belesorozott a hídfőbe. Az épületben csend volt. Az emberek menedékbe hú zódtak. Üjabb sorozat, és ők válaszoltak. És ekkor az iskolaparancsnok hangját hallotta

' — Simon főhadnagy! Ide!— meggörnyedve

hogy a látástól takarva legyen, futott a parancsnok felé.

— A hídfőnél tizennégy fegyverest ész’el- tem. Szereljék le őket. Fegyvert csak szükség esetén használjanak. Induljanak, de vigyázva '

' zenke t ten mentek. A mellékkijáraton értek az utcára, amely néptelen volt. Két o1 dalról az épületek mélyedéseiben, kiugróiban fedezve magukat, osontak előre. Az utca népéből is ott voltak többen meghúzódva. Simonnak kalapált a szíve, de a harag vitte. Az bátorította, hogy az épületből egyre pásztázták a hídfőt. Mikor megközelítették a támadókat, hirtelen rájuk törtek.

— Lerakni a fegyvereket! — kiáltotta Simon.

Azok riadtan felugráltak, arcukon rémülettel Simon sebtében számolta, lehetett vagy nyolc tizenhét éves, karjukon nemzetiszínű szalaggal. Négy idősebb és két középkorú. Az egyik feltűnő keskeny arccal és vékony bajusszal. Simonnak nagyon ismerősnek tűnt ez az arc, de izgalmában nem tudott rá emlékezni. A fiatalabbak, amikor látták, hogy az elszedett fegyvereket a Dunába dobálják, hirtelen kereket oldottak. Csak négyen maradtak ott az idősebbek közül. Simonék megmotozták őket, s már indulni akartak, amikor az aluljáróból három lány szaladt föl, egyenesen beléjük- Simonban megállt az érverés. Éva...! csúszott ki ajkán, s keze erőtlenné vált. A lány arca sápadt volt az ijedtségtől. Rövidre nyírt haja ázottan tapadt> fejére, kabátján sáros foltok tarkállottak, hangja csak foszlány volt.

— Józsika!

A vékony bajuszú megmozdult. Rémült arcába visszatért az élet, apró szemét összehúzta. cigarettát dugott szájába és a lány felé fordult.

— Na mi az. kisanyám, hát így állunk?

Simon tekintete villámlott s megmarkolta

a géppisztolyt. De aztán hirtelen sarkon fordult, s elindult az épület felé.

— Józsika! — csuklott meg a lány hangja, s rohant utána. — Én nem...

Simon eltolta maga mellől a lányt, s ment szótlanul, kemény léptekkel, a többiektől kísérve. De Éva nem tágított, még akkor is ott volt mellette, amikor visszament előbbi őrhelyére. Simon nem küldte őt el. de szótlan maradt, összeszorította fogát s nézett az esőáztatta utcára. Csak akkor vonaglott meg arca, amikor tekintete a Gellérthegy fehér szikláira tévedt. •

— Könyörgöm, higvjél nekem! Én akkor este is fe’mentem. De üres volt az iskola. Nem tudhattam, mi van veletek. Gondoltam, haza mentél. A Széna-téren kerültem össze ezekkel... Azt mondták, ebben az épü’etben diákokat tartanak fogva, s kivégzik őket. Csak a kíváncsiság hozott ide... Hidd el, így van! — és közeledett a fiúhoz, de az érzéketlen maradt. Fekete szeme nem mosolygott. Szőrverte arca fájdalmasan megrándult ahogy a lányra meredt.

— Nézd a követ, véres. Az nem diákvér. Az Varga Lacinak a vére.

lány nekiszorította fejét a falnak, s hangtalanul zokogott, rázta a fájdalom minden porci- káiát Lassan már szürkü'ni kezdett. Egy sirály a híd alól sikongva vágta magát a magasba- A Dunából vékony ködkarmok nyúltak föl.

A hídfőről ismét lövések csattantak. A folyosón csak az őrség maradt. Géppiszto’y kerepelt lentről és megint felszántotta a falat. Simonból mintha minden dühe most törne fel, fe'ordüott:

— Gazemberek! — s hogy jobban lásson, felugrott az ablakpárkányhoz szorulva és féloldalról tüzelni kezdett. A lány megfehé- redve lapult. Egyszerre a f:ú megingott és lezuhant a folyosóra, géppisztolya messze gurult tőle.

’ — A lábam — nyögött fel. Nadrágja lassan feketedett.

A lány csak állt a fal mellett, rémülettől

eltorzult arccal és ekkor megszólalt a rádió: „A fegyver használatát megtiltom ...“ Éva íelsikoltott.

— Orvos! Orvos! — és kétségbeesetten nézett szét. Hangja betöltötte az egész épü’etetA fiút bevitték egy mellékszobába. Sebtélben átkötötték a lábát. Az utcáról erősödött a lövések zaja. Most már jól lehetett hallani, hogy a szobákban szakadatlanul berregett a te'efon. A belső folyosók megteltek a rohanó léptektől. Éva tanácstalanul térdepelt a fiú mellett, majd fölé’e hajolt.

— Józsika, nincs orvos, de én majd hozok. Az csak nézett a semmibe. A lány hirtelen felugrott és rohant ki. Apró léptei egy darabig csattogtak, aztán elnyelte a semmi. A szobába is csak megkopva szűrődtek be a hangok. Valaki be-ohaht. „Árulás!“ — kiáltotta — s dobálta magáról egyenruháját és civilruhát kaoko'ott magára. Kint futó léptek zaja hallatszott aztán egyre vékonyodott, amíg végül csend '■•'ft. Fájdalmas, kínzó csend.

Simon József megmozdult. Rettenetes fájdalmat érzett. Meg: ézte lábát. Már vastagra dagadt. Megpróbá felülni, de vissza ros- kadt. S ekkor megszállta a félelem. Elkiáltotta magát:

— Segítsetek! — de hangja elveszett a csendben.

Az é’etösztön do'gozni kezdett benne. Fel- kapaszkodó11 és r -sztalról lerántotta magához a telefont i- süket volt. „Meg kell halni?“ — ka’arf” az agya és maga e’őtt látta a vékony a . ahogy gúnyosan mosolyog. „Ha esel- 1 nek ■..!“ — a verejték már csurgóit a ! o okán.

— Éva... — ‘ agta, és szeme könnyel

telt. meg.

e er"* magán és csúszni

kéz<•’ :-i folyosóra. A fájdalomtól ' minden poreikája. azért

vom magát. Már elérte a

főbejárati lépert . hitte, nem bírja tovább. De ismét ámított és gurulni kezdett a lépcsőn Icc Félúton megállt, hogy pihenjen. A láb - •• égett, mintha parázs

volna a csontban. Suttogást hallott. Felordí- tott kétségbeesetten: „Segítsetek-..!“

Rohanó lépések zaja jött feléje. Megmarkolták és vitték le a kapualjba. Már egészen sötét volt. Csak nyöszörögni tudott a fájdalomtól.

— Ne hagyjatok ilyen nyomorultul elpusztulni ...

— Majd küldünk érted — suttogták felé a érezte, egy kézigránátot nyomnak kezébe.- Aztán magára maradt. Sötét és csend volt körülötte. Egy közeledő harckocsi zaját hallotta Megmarkolta a kézigránátot és a gyújtózsinór karikájába dugta ujját. Várt. Szeme e’őtt fényes karikák táncoltak, már nem bírt felülni sem. Olyan volt a harckocsi zaja is. mintha nagyon messzire menne. * Még hallotta, hogy megállt a kapu előtt, a lépteket is hallotta, még a halk orosz szavakat is. de úgy, mintha a föld mélyéből jönnének. Érzéke’te szeme a zseblámpa fényét, aztán, elvesztette eszméletét.

Rövidre, hogy a harckocsi elment, egy mentőautó állt meg csikorogva az épület előtt. Éva ugrott ki belőle. Megelőzve az orvosokat, futott fel a lépcsőn, de jött is vissza, lehajtott fővel. A mentőautó tova gurult, ő pedig ott állt a bejárat előtt, fo’y- tak a könnyei. Az eső paskolta az utcát. S lassan, lehajtott fővel elindult a híd fe’é. A félhomály megvilágította szertelógó sáros kabátját A hídfőre lépett, s arra riadt, hogy eléje ugrott va’aki.

— Mi az. nyanya, lekoptattak? Gye-e, nekünk jó leszel egy napra — és' egy kes- benv vékony baiuszú arc haioit fö’éie. bűzös lehelettel. Mögötte bántón felröhögtek

— Gazember! — vágott feléje a lány és ellökte mayától.

ézd az ávós ribancot! — és eldördült egy pisztoly. A lány elvágódott és sápadt, meggyötört arcát be’ep’e a sár. A szél felsivított. az eső elmosta a piros vérpatakot és egy elkésett sirály sikongva repült a szennyes hullámok felett, az árral ’efelé.

Bobál Gyula