Szabad Nógrád. 1956. január (12. évfolyam. 1-8. szám)
1956-01-21 / 6. szám
2 (Folytatás az 1. oldalról) előtt ócskavasként vettek, tehát már akkor is régi volt. Az elvtársak tudják, hogy kazánjaink jó része 60 esztendős. Azóta óriási méretekben fejlődött a technika. Ezeket a dolgokat természetesen beruházásokkal kell pótolnunk, új gépeket kell beszereznünk. De szóvá kell tennünk azt is, hogy még hallatlanul sok ki nem használt lehetőség van gyárainkban. S erről igen keveset beszélnek. Ez a szellem a régi, a novemberi határozatok előtti szellem. S ezt meg kell változtatnunk. Törje a fejét minden kommunista igazgató és művezető, s hozzátehetem, párttag és pártonkívüli munkás, hogy miként lehet az elmaradottságból minél gyorsabban kikerülni. Ha az elvtársak nem értik meg, hogy itt most új módszerekkel kell dolgoznunk, nem úgy mint tavaly, meg tavalyelőtt, akkor továbbra is egy helyben fogunk topogni és még jobban elmaradunk. S ez az elmaradás már most is erősen érezteti hatását az életszínvonal alakulásában. Hiszen azok az összegek, amelyeket mi árkiegyenlítés címén a drágán, anyagpazarlással, nem szépen készített, korszerűtlen exportáruink után fizetünk, bizony hatalmas összegekre rúgnak. Ezeket az összegeket pedig az ipar műszaki színvonalának emelésével a népjólét emelésére fordíthatnánk. Ezért tehát arra kérem a Szakszervezetek Országos Tanácsa VIII. teljes ülését, hogy ezt a kérdést új szemszögből nézze. Nézze úgy, mint legégetőbb kérdésünket, mint előrehaladásunk döntő láncszemét. Meg vagyok győződve, hogy ha egy ilyen fontos testület, amelynek részvevői közvetlenül a termelés frontján dolgoznak, ezt megérti, tud változást is hozni. Sokat várunk ezen a területen is a szakszervezetek munkájától! Egyetértek azzal, hogy az ipar feladatait csak akkor lehet megoldani, ha a munkásegészségügyi intézkedéseket, a szociális ügyeket, a balesetelhárítás. a szabadságok, a munkásüdültetés kérdéseit szakadatlanul szem előtt tartjuk. Minél több figyelmet fordítunk a szociális és munkavédelmi kérdésekre, annál könnyebben oldhatjuk meg termelési feladatainkat — beleértve a műszaki elmaradás behozását. Márpedig semmi okunk sincs az elmaradásra! A mi technikai értelmiségünk nem rosz- szabb. mint a tőkéseké, s mint a többi népi demokratikus államé. A mi munkásosztályunk szaktudása nem rosszabb, sőt egyben-másban jobb, mint az újabban iparosodó országoké. Minden lehetőségünk megvan tehát arra, hogy ezt a nagy feladatot megoldjuk, de csak akkor, ha a gazdasági vezetőink — miniszterektől a művezetőkig és természetesen párt- és szakszervezeti vezetőink is — megértik, hogy itt nem egyszerűen az eddigi munkának, az eddigi munkaversenynek, munkamódszer- átadásnak a folytatásáról van szó, hanem komoly fordulatra van szükség! Valahogyan fel kell ébrednünk abból a kényelmességből, amelyhez az elmúlt tíz esztendő alatt hozzászoktunk. Egyébként nem akartam az elvtársakat zavarni (derültség), de minthogy láttam, hogy ez a kérdés háttérbe szorult, kérem, hogy ebben a szellemben szóljanak hozzá és a határozati javaslatot is alakítsuk át ebben a szellemben. Az olyan alacsony előirányzat, mint a termelés ez évre tervezett 6 százalékos növekedése, amely a korábbi évek fejlődéséhez képest — mondjuk meg — kevés, amely alacsonyabb, mint bármely más népi demokratikus ország előirányzata, szintén egyik mutatója e bajnak, iparunk elmaradottságának. Ezt kell most minden erővel behoznunk és megmondom, hogy be is fogjuk hozni! A párt nem fog addig nyugodni és nem hagyja megnyugodni iparunk vezetőit és hozzáteszem, a szakszervezeti vezetőket sem, (hosszantartó, lelkes taps) míg ezt a kérdést közös erővel meg nem oldjuk «— és meg fogjuk oldani! (Hosz- izantartó, lelkes taps, amely ütemessé válik.) SZABAD ><MAIAD 1956. Január *5 /,Egy jó szó gyakran többet ér, mint a pénz! Tétlenkedő „segítőtársak" Látogatás az ép ült telem-előregyártó részleg dolgozói között más-más cementből, különféle keverési arányban — a betont. A sarokban Balázs Pál kőműves, a részleg legjobb dolgozója, a fából készült, s a szükséges vasalkatrészekkel előre felszerelt formákba önti és szakszerűen „eldolgozza" a masszát. Ez így önmagában azonban nem elég, az anyagnak meg is kell szilárdulnia. A beton megkötését gőzzel segítik elő a medencékben. Három hosszú medence van a csarnokban. Ciklusosán használják őket: az egyikben állandóan gőzölnek, a másikban „pihentetik", a harmadikból pedig hordják ki a kész elemeket. 16 óráig kell gőzölni egy-egy medencére való elemet, utána nagyságának megfelelően 2—3 napig pihentetik, majd kiteszik a rakodótérre. Ezután lehet is szállítani az elemeket egyenesen az építkezéshez, ahol daruval egyszerűen beemelik őket a helyükre. Rengeteg időt, munkát s értékes anyagot takarítanak meg ma már az előre gyártott elemek felhasználásával. Ezért olyan nagyjelentőségű az itt dolgozók munkája. Az elemgyártó csarnok másik részében dolgoznak a vasbetonszerelők, akik naponta sok száz vasvázat készítenek a betonozáshoz. A hatalmas helyiség egyik oldalán sincs ajtó. Ahonnan az anyagot kapják, ott nem is lehet. De ha a másik oldalon befednék a széles ajtónyílást, nem lenne nagy kapacitású előregyártó üzemmel rendelkezhet megyei építőiparunk, s az elemek tömeges gyártása mellett folytathatják a nagy sikerrel kecsegtető sa- lakelem-kísérleteket is. Ezen a korszerű telepen bizonyára kedvezőbbek lesznek a munka- körülmények, s nem fognak hiányozni az öltözők, mosdók, melegedők sem, nemcsak az előregyártóknak, hanem a gépjavítóknak és a többieknek ’jem. De addig hogyan lesz? Nos, addig meg kellene oldani a legégetőbb orvoslásra szoruló panaszokat. A rakodótéren például jelenleg a felhalmozott épületelemek miatt nem tud a kocsi odaállni a vasszerkezetek mellé, ezért egyenként kell azokat a kocsihoz cipelni. Verebélyi elvtárs javasolta, hogy töltsék fel egy kis darabon a rakodótér melletti részt, s ekkor a kocsi odaállhat közvetlenül a szerkezetek mellé. Földet küldött is a központ, de embert, aki a feltöltést elvégezné, nem adnak. Pedig most csak belső munkát végeznek az építkezéseknél! Mikor érnek rá ilyen munkára, ha most nem?! A melegedőt is berendezte Verebélyi elvtárs, öltözőszekrényeket szerzett bele. csak az ajtót kellene áthelyezni, mert most a kocsisok szálláshelyén keresztül lehetne csak bemenni oda, ezáltal egymást zavarnák a dolgozók. Egy kőműves egynapi munkája kellene az ajtóáthelyezéshez. s a központtól mégis az a válasz jött. \ gépesítés nyomén növekedett a termelés és a dolgozók keresete a szorospataki bányában ilyen huzatos, egészségtelen ez a munkahely sem! — Egy hónappal ezelőtt még lapály és mocsár volt itt, kérem! — mondja nem csekély büszkeséggel a hangjában Bagoly Pali bácsi, a fűtő, amikor felkeressük a gépházban. Verebélyi Lajos bólintgat: igaz, valóban így van. December elején még az egész épület tető nélkül állt, kazánház sem volt, körös-körül mindenütt víz lepte a mostani rakodóteret, akkor töltötték fel egy részét. Kissé távolabb még most is mocsaras lapály húzódik.) Hatalmas, hősies munkát végzett néhány hét alatt az előregyártó részleg alig tucatnyi dolgozója, amikor ide költözött az üzem. A vásártéren ugyanis, ahol korábban dolgoztak, a lakásépítés miatt le kellett bontani a gőzölőhelyiséget, a po- nyipusztai nagyobb előregyártó részleget pedig — amelynek kiépítését Nagy Imréék leállították — csak nyáron lehet használni, amikor a szabadban, természetes úton köthetik meg a betont. Hála a dolgozók nagyszerű munkájának, ma már működik az üzem és nem is rosszul. Szépen, egyenletesen teljesítik tervüket. Körülményeik még nehezek, de az idén talán egyre jobbá válnak. Ha sikerül megkapni a szükséges beruházást, még ebben az évben megnagyobbíthatják, megfelelő kazánnal szerelhetik fel az üzemet, korszerűvé fejleszthetik az anyagmozgatást úgy, hogy talán már az év végére modern, hogy „nincs rá keret;; Ugyanez a helyzet a huzatos szerelőcsarnok ajtajának felszerelésével is. Nem nagy dolgok ezek. feltétlenül meg lehet oldani őket már most.-különösebb beruházás nélkül. Persze semmiképpen sem úgy, hogy Wolszky Géza főépítésvezető cigarettát ajánl melegedő helyett, sőt olyan, nyomdafestéket nem tűrő „tréfával" tér ki a dolgozók jogos panasziának elintézése elől. amely egyenesen sérti a vasbetonszerelőnők önérzetét, női becsületét. Ilyesfajta tréfálkozásra nincs szükség, inkább intézkedni tessék! És még valami: Azt mondták a dolgozók: „Egy jó szó gyakran többet ér. mint a pénz.” Ezt a mondatot kétszer is aláhúztam jegyzetfüzetemben. Most a nyomaték kedvéért három felkiáltójellel ellátva továbbítom az Építőipari Vállalat pártszervezetének és szakszervezeti bizottságának. Fogadják meg. s a gazdasági vezetőket is figyelmeztessék rá, hogy több- t járjanak erre a távoli telepre, s cinikus tréfálkozás helyett több. sakkal több jó szót adjanak a dolgozóknak, több emberséget tanúsítsanak irántuk. Higgyék el, megérdemlik! Miklós Dezső „Tessék elvtárs, menjünk be az irodába!” — mondja Verie- bélyi Lajos, a Nógrád megyei Építőipari Vállalat épületelemelőregyártó részlegének vezetője, amikor az udvaron megszólítom és munkájuk felől érdeklődöm. Az iroda cseppnyi helyiség. Nagyobb nem is kell, hiszen mindössze hárman dolgoznak benne. Most egyikük sincs itt, helyettük 7 vattaruhás dolgozó szorong a szűk kis helyen. Reggeliznek. Ki az ablak mellé húzódva, ki egy kis székre kuporodva, ki az apró asztal sarkához telepedve... Beszélgetésüket belépésünkre sem szakítják félbe. Tóth Gizella éppen panaszos hangon magyarázza társainak: — Már benne vagyunk a tél közepében, s melegedőt még most sem használhatjuk. Pedig csak egy ajtót kellene áthelyezni, hiszen maga a helyiség készen van. Szerencse, hogy Lajos bácsi legalább beenged bennünket ide. De ha most mind a hárman benn dolgoznánk az irodában, be se férnénk, kinn ehetnénk meg a reggelit. — Az ám! Abban a hideg, huzatos szerelőcsarnokban. Hányszor ígérték már a központból, hogy felszerelik az ajtót, de még mindig sehol semmi — szól közbe özv. Zagyi Lajosné. Tóth Gizella mérgesen legyint:— Ne is beszéljünk róla! Emlékszel, mit mondott a múltkor Wolszky elvtárs, amikor sürgettem a melegedőt meg az ajtót. „Gyújtson rá egy cigarettára, aztán majd melegszik” — vágta oda és ment is tovább. Lassan a férfiak is bekapcsolódnak a. beszélgetésbe. — Messze vagyunk a központtól, ez a baj — vélekednek. — De ha néha kijönnek is, szóba sem állnak az emberekkel. Pedig egy jó szó gyakran többet ér, mint a pénz! Legalább látnánk, hogy törődnek velünk, hogy ha más beosztásban is vannak, mint mi, de azért velünk éreznek. Panasz, panasz, panasz ... Panasz mindaddig, amíg vége a reggeli időnek, s megköszönve a „vendéglátást", kimennek. Verebélyi elvtárstól megtudom, hogy a panaszkodó emberek vasbetonszerelők. Ök nem a szakipari részleghez tartoznak, mint az előregyártók, meg a gépjavítók és a bádogosok, akik ugyancsak ezen a telepen végzik munkájukat, hanem az I-es számú főépítésvezetőséghez. Igen jól dolgoznak, valamennyien több éve vannak a vállalatnál, 140—150— 200 százalékot is elérnek sokszor. Mégis a központban keveset törődnek velük. Gondjaik, bajaik egyébként hasonlóak a szakipari részleg, különösen az előregyártó csoport dolgozóinak problémáihoz. Azzal jöttem ide, hogy írok az előregyártók jó eredményeiről, hiszen olyan híreket hallottunk, hogy igen hasznos és értékes munkát végeznek itt. Azt hittem, csupa szép, lelkesítő dolgot tapasztalok, s íme, már az első pillanatokban valóságos „panasznapba" csöppenek. Hát most mi az igazság? Mi történik itt tulajdonképpen? Járjuk a telepet Verebélyi Lajos bácsival. Megnézünk mindent, ismerkedem a dolgozókkal, s lassanként tisztázódik a helyzet. A nagy csarnok egyik szárnyában, ahol az előregyártott elemek készülnek, tejfehér gőzködben dolgoznak az előregyártók. Egyelőre 15 fajta épületelemet gyártanak. Különféle födémpallók, víztelenítéshez szűrőrácsok, lépcsőtartó gerendák, színkarok, ablakok, kútgyűrűk készülnek itt az építkezések számára. Most a gépipari technikum építéséhez gyártják az elemeket meg az ablakokat. A bejárat közelében betonkeverő gép forog, ezen készítik ■— a különféle elemekhez A nógrádi szénmedence szorospataki bányaüzemében az elmúlt év második felében nagyarányú gépesítés kezdődött és jelenleg már 8 mecha- nizált csoportos kamrafejtés dolgozik. A legjobbak között Futó János -5 tagú csapatát emlegetik. A brigád nem csak a gépektől várja az eredményt, hanem bevezette a millsze- kundumos robbantást, a cik- lusgrafikonos munkaszervezést és a munkahelyi váltást. Az egy főre jutó termelés így megkétszereződött és most már eléri a 90 mázsát. A termelés növelésén keresztül a csapat tagjai is jól járnak és megelégedéssel számolhatják, hogy átlagosan 120 forint a napi keresetük. A bányaüzem többi mechanizált csoportos kamrafejtésén is ugrásszerűen emelkedett a termelés a gépesítés óta. Ezért elismerés illeti még a karbantartó lakatosokat, akik az utóbbi három hónap alatt 20 százalékkal csökkentették a gépállás idejét. E módszernek köszönhető, hogy Szorospatak 14 000 tonna szénnel túlteljesítette tavalyi előirányzatát és esedékes januári tervével már 107,9 százaléknál tart, Sokszor megírtuk már, hogy a kányási Béke-akna új, fiatal, erőteljesen fejlődő üzem. Ezért kap egyre több bányászt, s ezért látják el egyre több géppel. Jelenleg egy 50 és egy 80 méteres gumiszalag, 4 kaparószalag, 3 rázócsúszda, több szivattyú, vitla, fejtőkalapács, ventillátor stb. dolgozik a bányában. A terv szerint rövidesen kapnak még 5 kaparószalagot, egy gumiszalagot, három vitlát, s más gépet. A gépek — Kányáson is — a bányászok segítőtársai. Gyorsabbá, könnyebbé, termelékenyebbé teszik a munkát, megváltoztatják a bánya arculatát, a kisüzemszerű termelést valóságos „földalatti gyárrá” teszik. Csakhogy Kányáson a Béke-aknában sokszor tétlenül állnak ezek a „segítőtársak”. Egy B-típusú kaparószalag teljesítménye óránként 60 tonna. Ennyi szenet tudna szállítani, ha állandóan mennek. Kányáson a kaparószalagok jó helyen, tömegtermelő munkahelyen, a fronton dolgoznak — van tehát lehetőség kihasználásukra. De mi a valóság? Hogyan használják ki ezeket a gépeket? — Vagy 30 százalékig — mondja Kovács D. László igazgató elvtárs. — De néha még 10 százalékig sem. — Kis idő múlva hozzáfűzi, hogy „ha őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy bizony a gépek sokszor üresen járnak”. A főmérnök, Szebény elvtárs sem szépíti a dolgot: — A gépek kihasználása még a húsz százalékot sem éri el. Vajon milyen lehetett egy fél évvel ezelőtt, ha azóta — mint a vezetők mondják — „nagy a javulás”. Pedig itt nem arról van szó, hogy a bányászok nem akarják kihasználni a gépeket, hisz nem más, mint a hírneves Győri-brigád „eteti” az egyik kaparószalagot. S a legtöbb dolgozó azon van, hogy minél több szenet termeljen, minél többet keressen, hisz ez az egyéni érdeke is. Más itt a baj. A nyugati frontot például rosszul készítették elő, s emiatt nem mentek a gépek. Ez nem első eset, többször előfordult már, hogy helytelen előkészítés, rossz beszerelés akadályozta a gépek munkáját. (Különösen a múlt év nyarán és őszén volt sok gép-üzemzavar — nem csoda, ha a bánya adóssággal zárta az 1955-ös évet.) Többször rosszul javítják meg a gépeket, szállítóberendezéseket. Nemrégiben egyik munkahelyen elszaladt egy csille, mert nem volt rajta csillefogó. Amikor a vájárt felelősségre vonták, kiderült, hogy a csilléről — a gépüzem jóvoltából — hiányzott a csillehorog. Emiatt a csille több ácsolatot kiütött és szétrombolta a szivattyúvezetéket. A IU3SÍk ok — a tartalékalkatrészek hiánya. Tartalékalkatrészek nélkül nem lehet sq gépeket karbantartani, üzemeltetni, s mégis, Kányáson egy csavar beszerzése is nagy gondot okoz. A^Aűiltkoriban az egyik gumisferagnál eltört egy csapágy. Az egész környéket fölkutatták csapágy után, de eredménytelenül. Végül a Zagyvapálfalvi Bányagépgyár segítette ki a bányát. A harmadik ok a szállításban keresendő. Tudvalévő, hogy a bánya termelését a nagybátonyi osztályozóra szállítják, ahol Ménkes, Tiribes, Kossuth-táró, Szorospatak stb. szenét is osztályozzák. Ha itt üzemzavar keletkezik — ami elég gyakori — azonnal megáll a kányási kötélpálya. S mivel az aknarakodón csak hat csille fér el, a bányában is megáll a szállítás, s a csapatok sokszor fél műszakon át sem kapnak üres csillét, a gépek, szállítóberendezések kihasználatlanul állnak. Műszak vége felé, amikor ismét megindult a szállítás, igazgató, ÜB-elnök, párttitkár, sőt néha még a személyzeti vezető is szállítási felvigyázónak csapnak fel, mert a csapatok pótolni szeretnék az elmulasztottakat. A nagy igyekezetben persze „rávernek”, túlterhelik a kaparószalagot, a rázócsúszdát, a biztosíték kiég, s máris kész az üzemzavar. Ehhez járul még az is, hogy az üzemnek kicsi a csilleparkja, s nem tud elegendő üreset adni akkor sem. ha rendesen megy a szállítás. A Tröszt már régóta ígér száz csillét, de ígéretbe még a kányási bányászok sem tudnak szenet rakni. Ugyanakkor az akna alatt a csillések, vájárok szinte összevesznek az üresért, s nem utolsósorban a szállításnál dolgozók fegyelmezetlen munkája is súlyosbítja az amúgy is nehéz szállítási viszonyokat. A Béke-akna vezetői próbáltak változtatni ezen az áldatlan állapoton, s nem is eredménytelenül. Egyrészt a gépüzem dolgozni között alapos megfontolás után új csoport- vezetőket neveztek ki, akik jobban, fegyelmezettebben irányítják a munkát. A pártszervezet a gépüzem egyes dolgozóit pártmegbízatással látta el. A bányában minden harmadban, minden gépegységnek van egy felelőse, egy bánva- lakatos. akigek csak az a dolga, hogy átvizsgálja, karbantartsa, olajozza a gépeket, ott legyen a szerelésnél, stb. S ha látja, hogy előbb-utóbb baj lenne, leállítja a gépet, megelőzi az üzemzavart. Műszak elején is rendszeresen átvizsgálják a gépeket, s vasárnap elvégzik a nagykarbantartást. Az eredmény nem is maradt el: már felére csökkent a géphibák száma, s a nyugati fronton az előrehaladás 24 óra alatt az eddigi 0,7 méterről 1,1 —1,5 méterre növekedett. Hasonlóm változtattak a szállítás irányításán is. A legjobb, legtapasztaltabb dolgozókat nevezték ki szállítási felvigyázóknak. és azok nemcsak az irányítást, hanem a munka- fegyelmet is megjavították, erős kézzel, tapasztalatukkal, tekintélyükkel érvényt szereztek a rendelkezéseknek. Azóta jobb a szállítás, a csapatok kevesebbet panaszkodnak üres csillére, s ennek is köszönhető, hogy a fronton szinte egyik napról a másikra két csillével nőtt az egyéni teljesítmény. A kányási bánya vezetői tisztában vannak azzal, hogy saját hibájukat nekik, maguknak kell kijavítaniok, helyettük senki sem végzi el. De mindez, amit tettek, még nem elegendő. Saját erejük minden hiba megszüntetéséhez kevés, az is szükséges, hogy a tröszt is segítsen — csillével, tartalékalkatrésszel, szaktanáccsal; Az ígéretekből nem lehet megélni — váltsák azt valóra. Csak így válik lehetővé, hogy a sokszor tétlenkedő „segítőtársak”, a gépek betöltsék feladatukat, s minél több szenet szállítsanak felszínre a kányási Béke-aknából. S. Nagy Sándor Új formálási eljárást kísérleteitek ki a Salgótarjáni Tűihelygyárban A Salgótarjáni Vasöntöde és Tűzhelygyár termelési kimutatásaiban sokáig fájó pontként szerepelt az öntöde kulcsgyártó részlegének magas se- lejtje. Az öntők sok mindent megpróbáltak, (hogy csökkentsék a selejtet, de lényeges eredményt nem értek el. Néhány hónappal ezelőtt Takácsi Miklós fiatal kohó- mérnök új öntési eljárást, a fenolos formázás kikísérletezését javasolta a probléma megoldására. A kísérletezésre brigád alakult, amely nemrég már örömmel számolt be arról, hogy ragyogó sikerrel befejezte munkáját. A kitűnő öntési módszer lényege az, hogy a homokforma mintázott felszínét híg fenolos oldattal megpermetezik, ami vékony rétegben megdermed, sima felületet alkot és megakadályozza a formába öntött folyékony vassugár rombolását. A vékony fenolrétég, miután felfogta a beömlő vasfolyam ütését, rögtön elég és így nem befolyásolja a mintahomok gáz áteresztő képességét. A kísérletek eredményeként a kulcsöntés selejtje a felére csökkenit. Így az új módszer bevezetésével havonta mintegy kétszázezer kulccsal kevesebb megy majd veszendőbe, mint eddig. A bevezetésnek mór csak az az egyedüli akadálya, hogy a vállalat nem kapott elegendő denaturált szeszt és ezért most a Kohó- és Gépipari Minisztérium Tömegcikkipari Igazgatóságának segítségét kéri a beszerzéshez és az új eljárás bevezetéséhez.
