Szabad Nógrád. 1955. november (11. évfolyam. 86-94. szám)

1955-11-05 / 87. szám

3

SZABAD XÓÍ.ÍIAH

1955. november 5.

A. JYtitßgß Októberi Szocialista Forr aél alomra emlékezve...

— Levelezőink írásaiból — „1917-ben kapcsolódtam be a mozgalomba**

Régi bányász vagyok és régi illegális harcos. Életem egyik felét lenn a mélyben, a csillogó szén közt töltöttem.

1917-re kétszeresen ünnepi érzéssel emlékezem vissza, hiszen ez évtől kezdve kapcsolódtam be a mozgalomba.

Jól emlékszem, úgy nyár eleje volt, az új kenyér előtt. Itt a baglyasi bányászok élelmezése rettenetesen rossz volt, hetekig csak kukoricakenyeret kaptunk. A motor azonban nem mehet benzin nélkül, s a nehéz munkát végző bányász se dolgozhat megfelelő kalória nélkül. Letettük a fejtőkalapácsot. Küldöttséget menesztettünk a katonai parancsnokságra: addig nem folytatjuk a munkát, amíg követeléseinket nem elégítik ki. Az eredmény nem maradt el. Emberibb körülmények közé jutottunk, legalább is egy időre. Mert ezek a kicsikart engedmények mindig csak időszakosak voltak, s mennyi, de mennyi ember meglakolt értük! A botozások napirenden voltak — jól értettek ehhez a múlt urai. Mi azonban rendületlenül folytattuk a harcot a lelkesítő példa, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom nyomán. A mozgalomban fiammal együtt én is ott voltam. Az üldözések nem riasztottak vissza, és érdemes volt küzdenünk. Mert az ügy, amiért harcoltunk, győzedelmeskedett hazánkban is. Jelenleg boldogan élek nyugdíjamból és kis földemen kertészkedem. Nyugodt, elégedett vagyok, mert népünk boldogulását ma már biztosítva látom. 1917 eszméi nálunk is megvalósultak.

Zeke János Baglyasalja

Mi< jelentek a szovjet elvtársak segítsége az Acélárugyárnak ?

1917-re emlékszem vissza, november 7-e feledhetetlen napjára. Ez a nap előttem nem egymagában áll, hanem szoros összefüggésben számtalan nagyjelentőségű tettel, eseménnyel, amelyek innen, ettől a naptól nyerték éltető erejüket. Talán meg sem történhettek volna ezek az események a Nagy Októberi Szocialista Forradalom nélkül. Az ilyen dátumok az ember életében mindig visszatérnek, hiszen hatásuk az élet minden területén ezernyi formában megmutatkozik. Csak egy példát ragadok ki szemléltetésként.

Három évvel ezelőtt üzemünkbe, a Salgótarjáni Acélárugyárba szovjet mérnökök jöttek tapasztalatcsere-átadásra. Gyárunk akkor még túlnyomórészt kezdetleges gépekkel és majdnem olyan kis teljesítménnyel dolgozott, mint a felszabadulás előtt. Ezek a szovjet emberek csak 3 napig voltak itt nálunk, de — ha lennének csodák —, azt mondanám: csodát tettek. Paskó szovjet tanácsadó mérnök javaslata alapján majdnem minden üzemrészben gyorsítást eszközöltünk. A Huzalműnél és a Hideghengerműhelynél a gépek teljesítményét fokoztuk, az öntödéknél újabb technológiai eljárásokkal értünk el a réginél sokkal jobb eredményt. A Gazdasági Szerszám- gyárban. ahol a gépek meggyorsítása már nem volt megengedhető, a műveletek összevonása gyorsította meg az áruellátás sebességét.

Ha ezekután megnézzük az

üzem termelésének emelkedését, látjuk, hogy az forint értékben kifejezve évenként 3 millió 270 ezer forint termelési értékkel több a réginél.

így hozta el nekünik is a Nagy Októberi Szocialista Forradalom napja a felszabadulás és a szovjet emberek segítsége útján a magasabb termelési technikát, s ezen keresztül üzemünk munkásainak boldogabb életét.

Ezek az emlékek különösen közel visznek mindannyiunkat a szovjet emberekhez, s mi is joggal tekintjük egyik legnagyobb ünnepünknek november 7-ét.

Bérezés Henrik,

az Acélárugyár igazgatója

„Az üregek lelkesedését szeretnénk elültetni tanulóink szívébe**

Szerte hazánkban készülnek diákjaink a Nagy Októberi Szocialista Forradalom megünneplésére. Bennünket, pataki tanárokat és osztályfőnököket is ez a készülődés lelkesített az utóbbi napokban.

Községünkben több olyan idősebb bácsi van, akik még jól emlékeznek a forradalomra, illetve annak magyarországi visszhangjára. Az utóbbi napokban mind gyakrabban kerültek szóba beszélgetés közben egy-egy pohár bor mellett a Tanácsköztársaság nagy harcai, meg az illegális kommunista-mozgalom hőseinek története. Jó érzés hallgatni őket, hiszen mi, fiatal tanárok csak tanulhatunk ezekből a beszélgetésekből. Jobban megértjük így annak jelentőségét, hogy falunkból, hol a felszabadulásig az ezeréves elmaradottság jeleit láthattuk, a főiskolára kerülhettünk. Ezt is annak köszönhetjük, hogy — bár nagy harcok árán — hazánk a fejlődés útjára léphetett, akárcsak 1917. november 7-én, a cári Oroszország. Az öregeknek ezt a lelkesedését szeretnénk mi elültetni a tanulók szívébe, az orosz nyelv és a történelem megkedveltetésével, hiszen a Nagy Októberi Szocialista Forradalomhoz talán ez a két tantárgy áll a legközelebb.

Kéki Júlia, történelmi tanárnő. Patak.

Barkaszi Kálmán,

o.osz tanár,

Patak

A galgagutai Táncsics TSZ kötelezettségeinek túlteljesítésével készül a nagy évfordulóra

Mi, a galgatutai Táncsics Termelőszövetkezet tagjai, sokat beszélgetünk mostanában, november 7 előtt, a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról.

Azt gondoljuk, hogy legszebben úgy ünnepelhetjük ezt a nagyszerű évfordulót, ha tiszteletére eleget teszünk kötelezettségeinknek. s minden erőnkkel elősegítjük a mező- gazdaság további fejlődését. Ezért kenyérgabonavetésünket november 7-re teljesen befejezzük, ugyancsak 100 százalékig teljesítjük ez évi tojás-, baromfi és vágómarha beadási kötelezettségünket. Ezen túl- menőleg november 7-ig már jövő évi kivetésünkre is átadunk 60 kilogramm baromfit. Ezt határoztuk el, s most, néhány nappal az ünnep előtt, amikor levelemet írom, vállalásunk nagy részét már valóra váltottuk.

Talán nem valami különös, nagy dolog az. amit tettünk, a magam és családom sorsán tapasztalom, hogy a közös erőfeszítések mind több sikerrel járnak. Sokkal jobban élünk, mint az egyénileg gazdálkodók, hiszen nekünk, tsz-tagok- nak gondtalanabb az életünk és több a jövedelmünk, mint nekik. Amikor jó munkával köszöntjük a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóját. ezzel hálánkat fejezzük ki szép jelenünkért és biztató jövőnkért.

Barta József,

a galgagutai Táncsics TSZ elnöke

„Nem harcoltunk hiába...“

1918. május 1. Emlékezetes nap Eczet Pali bácsi életében. Az ő számára akkor kezdődött a szocialista forradalom Oroszországban. De nézzük csak sorjában. Mátranovákról vitték el katonának az első világháború kitörésekor. De előzőleg a tényleges ideje alatt már négy évig volt katona. 1915- ben, 36 éves korában fogságba esett és a szamarkandi fogolytáborba került, sokezred magával. „No, nekem már befejeződött, ez az átkozott háború" — állapította meg elégedetten. Dehogy is gondolta akkor, hogy egyszer még önként megy a harcba. Egyelőre az volt a gondja minden fogolynak, hogyan juthatna több ennivalóhoz. Mert irgalmatlanul éheztek. Rövidesen rájöttek, hogy jobban jár. aki munkára jelentkezik. Jelentkezett hát ő is. Így lett kocsis, egy ezredesnél, Bajram-Ali-ban. Itt éldegélt azután csendesen. 1917- ben hallott ugyan róla, hogy kitört a forradalom, de azon a környéken látszólag minden maradt a régibein. Még egy szép napon... De a többit hadd mondja el ő maga: azt mondják, kifogyhatatlan a szóból, ha azokról a hősi időkről beszél:

— Ügy emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna — meséli múltba néző csillogó szemekkel. — Május 1-e volt. Amikor reggel a konyhára mentem, a szakácsnő azzal fogadott, hogy éjjel az ezredesek az utolsó páncélvonattal megszöktek. Jönnek a vörösök. No, Pali, gondoltam magamban, most hogy lesz tovább. Egyedül voltam ott a környéken magyar fogoly, a forradalomról nem sokat tudtam. Amit tudtam, se valami jó volt. hi6z cári ezredesnél voltam már két éve. El nem tudtam képzelni, hogy mi lesz velem. Ráadásul az első szakasz vörös katona, aki hozzánk érkezett, nagyon megijesztett. Rámfogták a pisztolyt és váltig erősítgették, hogy én biztosan eldugtam az ezredeséket. Magamba már el is búcsúztam az élettől, amikor váratlan segítség érkezett. Alig hittem a szememnek, amikor egy másik szakasz vörös katona élén bevágtatott az udvarra egy régi bajtársam. Még a tényleges idő alatt szolgáltunk együtt. Egy Heves megyei fiú, Guba Sándor volt az illető. Ö szabadított ki aztán a nehéz helyzetből, ö mesélt nekem a vörös hadseregről, akkor tudtam meg igazán, hogy miért is harcolnak ők. Ö adta nekem a tanácsot is. hogy legjobb lesz, ha beállóik a vörös hadseregbe, a magyar ezredbe. Bányász vagy — mondta — neked is ott a helyed azok között, akik a népek szabadságáért harcolnak.

Jelentkeztem is én még aznap Mehrben. Egy Törőcsik nevű századparancsnok mind- iárt rámbízott egy szakaszt. Akárhogy tiltakoztam. Nagy csaták voltak arrafelé a fehérekkel, ő meg mindig ivott. Nem tetszett ez nekünk se- hogysem. Három nap múlva azután meg is történt a baj. Berúgva kiadta a parancsot a támadásra. Ügy hulltak az embereink, mint ősszel a legyek. Egyszercsak elesett ő maga is és mi ottmaradtunk vezető nélkül. Én mindig azt tanultam, hogy ha a parancsnok elesik a harcban, akármelyik közlegény átveheti a parancsnokságot. Láttam, hogy senkisem tudja, mit csináljunk. Közben záporozott ránk a géppuska. Én ismertem a vidéket, tudtam, hogy a közelben egy kiszáradt csatornameder van. Ha azt elérjük, megmentettem az embereket. Ha nem. mind egy szálig elveszünk. Elkiáltottam hát magam. Utánam! A terv sikerült. Alig, hogy visszaérkeztünk, ott volt a magyar ezredparancsnok, Sági elvtárs és Konovalov elvtárs, az orosz brigád parancsnok. Nagyon dühösek voltak. Ekkor tudtuk, meg, hogy senkisem adott parancsot a támadásra: Törőcsiket már nem lehetett felelősségre vonni. hisz meghalt, de ott állt a század parancsnok nélkül. Azt mondta az ezredes elvtárs a katonáknak, hogy új parancsnokot kell választani. Azok meg engem választottak. Tiltakoztam erélyesen, mondtam, hogy én nem értek a vezetéshez, én közlegény vagyok. De azt mondta az ezredparancsnok, hogy most olyan időket élünk, amikor sok munkás csinál olyasmit, amit még sohasem csinált. ..Maid Te is megtanulod“ — biztatott. „A mai csata megmutatta, hogy van érzéked hozzá’“. Az emberek sem tágítottak, hát így lettem én három nap után századparancsnok.

Itt szünetet tart Pali bácsi, mert nehezére esik már a beszéd. Nem kis idő az a 76 év, ami a háta mögött van. Elmondja még, hogy három évig harcolt ezután a vörös hadseregben, megtanulta a vezetést is. A százada híres volt arról, hogy még sebesültjük is ritkán volt.

— Pedig, ha különösen nehéz feladat volt. mindig ránk bízták — mondja büszkén, szinte kihúzza magát. Aztán gyanakodva rám néz, nem ké- telkedem-e? — Nehogy azt higgye, hogy csak hencegek. 19 őszén, azután, hogy Asha- badot elfoglaltuk, erővel elküldték Taskentbe pihenni. Azt mondta Konoválov elvtárs. pihenjem ki jól magam, mert kemény harcok várnak még ránk és én rám ott szükség lesz. Azt mondta, jó harcos vagyok.

Ezután elmeséli, milyen furfangosan vették be Kraszno- vodszkot. Csillog a szeme, szinte újra átéli az egészet. Szívesen mesél, látni rajta, hogy sokat foglalkoztatja őt az akkori hősi harcok emléke.

— Azok a gazember fehérek olyan makacsul tartották a várost és egy 75 kilométeres szakaszt a Kaspi-tenger partján, hogy minden kísérletünk kudarcot vallott. Nem sikerült őket kifüstölni. De jött a távirat Lenin elvtárstól, hogy be kell venni a várost, mert életbevágóan fontos. Kulcs Bakuhoz! Hű. de kemény dió volt. de mégis sikerült. Sági és Konoválov elvtárs három nap és három éjjel dolgozott a terven, mi meg végrehajtottuk — és apróra elmeséli, hogy milyen furfangos hadicsellel sikerült. — Pedig a fehérek folyton szórták a röp- iratot, amelyen ez állt. „Híres vörösök vagytok, magyarok, de Krasznovodszkát sosem veszítek be." De volt is előttünk akadály, amikor maga Lenin elvtárs mondta, milyen fontos a város elfoglalása.

Lenin — ízlelgeti a szót, most 36 év távlatából is tisztán lép eléje. — Ha rajzolni tudnék, emlékezetből le tudnám rajzolni. Olyan aranyos embert még nem is láttam. El sem tudtam képzelni, hogy egy vezető, egy hatalmas ország vezetője ilyen is lehet. Egy csöpp büszkeség nem volt benne. Egyszerű volt, odament a közlegényekhez és úgy beszélt velük, mintha ki tudja, mióta ismerné őket. Azok meg bizalmasabban elmondtak neki mindent, mint az apjuknak.

Sok mindent mesélt még Pali bácsi, s szívesen mesélne még reggelig is. Elmondja, hogy az utolsó Krimi harcokban sebesült meg. Hat hónapig feküdt utána a kórházban. Hogy amikor hazajött, mindjárt a határon lefogták. Egy hónap után elengedték ugyan, de állandó felügyelet alatt állott. Senkihez nem szólhatott, nem mehetett, hozzájuk sem mehetett senki. Hetenként jelentkezni kellett a csendőrségnél.

— Nagyon nehéz idők jöttek rám, de nem bántam. Tudtam, hogy a Szovjetunióban nem hiába harcoltunk, győzött a szocializmus és hogy előbb- utóbb itt is fog. Csak azt sajnálom, hogy akkorra már öregember lettem. Hej, de jó lenne most fiatalnak lenni —> mondja búcsúzóul.

T. L.

tXXXXXX>000CXX300CO0000CX30tXXO00000CX3

«ooooooooooooc>oooooooGooocxs>ooocx>oooooooooooooocxxxx»c»ooooc)ooooooooccxx3ooooocxxxx3ooocxxx5ooooocxxxxxx)oooooooooooo

>DOOOOOOCXXXX>OOOOOOOGOOOOOO«»

Megszületett a szovjethatalom!

Részlet Szaveljev: „Roham a Téli Palota ellen' című művéből

A Téli Palotában

A

z Ideiglenes Kormány miniszterei ezen az az estén a Téli Palota hatalmas, ragyogó malachil-termében üléseztek. Az első lövésekre valamennyien kirohantak a teremből. Az ablakok az utcára nyíltak és a miniszterek féltek, hogy a golyók a terembe vágódnak. Felkapták irattáskáikat és biztos helyet kerestek.

Végre találtak is ilyet, a palota egyik belső szobáját, melynek ablakai az udvarra nyíltak. Ott leültek a hosszú asztalhoz és folytatták az ülést.

Időnként megszakadt a tanácskozás. A junkerek megbízottai jöttek be a szobába és érdeklődtek, vajon megérkeznek-e a csapatok a frontról?

Az ülés tovább folyt. Aztán újra megszakadt egy percre: váratlanul megszólalt az oly régen hallgató telefon. A miniszterek egymásra néztek és egyikük odalépett a telefonhoz — Honnan beszéltek? A Téli Palotából? — hallatszott a hang a kagylóból.

— Onnan — bólintott a miniszter. — Mi van? ^

— A litván ezredtől beszélek — folytatta az Ismeretlen hang. — Mi újság, elvtárs, elfoglaltátok-e már a Téli Palotát? Letartóztattá- tátok-e már a burzsuj minisztereket?

— Nem — válaszolt komoran a miniszter ■—, még nem tartóztattak le bennünket.

— Még nem — csodálkozott a kérdező a

litván ezred laktanyájában. — Mi azt gondoltuk ... no mindegy, már nem tart sokáig!

Az összeköttetés megszakadt. A központban nyilván észrevették a hibát és siettek újra kikapcsolni a Téli Palotát.

Ugyanakkor a Szmcinijban

A

znap este a Szmolnijban összeült a Szovjetek II. összoroszországi konferenciája. A nagy, fehér termet zsúfolásig megtöltötte a nép. Az egész országból jöttek a küldöttek, munkások, parasztok, katonák, tengerészek. Padokon, székeken, ablakdeszkákon ültek, vagy álltak az oszlopok körül.

Hatszáznegyvenkilenc küldött vett részt a konferencián. Köztük mintegy négyszáz bolsevik, százötven mensevik és eszer. Akadt azonban több olyan küldött is, aki együtt érzett ugyan a bolsevikokkal, de még nem döntött, hogy velük haladjon, mert nem bízott abban, hogy a munkásoknak és parasztoknak elég erejük van a hatalom megszerzésére és megtartására.

A mensevikek és eszerek ezekre a küldöttekre számítottak. Igyekeztek az ingadozókat megfélemlítéssel maguk mellé, a burzsoázia oldalára állítani.

A kongresszus 10 óra 45 perckor kezdődött, miközben a Téli Palota előtti téren javában folyt a harc.

Az első szónok egy kecskeszakállú mensevik tiszt volt. Szakállát rázogatta, teli torokból

kiabált és fenyegető hangon igyekezett megfélemlíteni a bolsevikokat.

— Az első, második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik, kilencedik, tizedik, tizenegyedik, a rendkívüli és a kaukázusi hadsereg katonai bizottsága nevében — ordított egyre emeltebb hangon, úgy, hogy arca végül is rákvörös lett — szólok hozzátok! Mi, a hadsereg, idejövünk és nem szavakkal, hanem fegyverekkel harcolunk majd ellenetek.

Egy percre csend lett a teremben. Ekkor az egyik sáros, hosszúköpenyes katona felkiáltott:

— Elvtársak, ne higyjetek nekik! Most jövök a frontról, a hadsereg csak jeladásra vár, hogy a forradalom segítségére siessen, harcra a burzsoázia ellen! A lövészárkok népe az Ideiglenes Kormány megdöntését követeli és türelmetlenül várja a hatalom átadását a Szovjeteknek!

A Szovjetek Kongresszusa folytatta munkáját. Kihirdették, hogy a kongresszus kezébe veszi az államhatalmat.

A Péter Pál-erőd ben

M

iért nem támogatta a Péter Pál-erőd a felkelőket ágyúival? És milyen ágyúk szólaltak meg éjjel tizenkettőkor? Akkor, amikor a vörösgárdisták, tengerészek és katonák a Téli Palota körülkerítése után harcra készülődtek, a palotában elrejtőzött miniszterek n°Hig p-> ultimátumról tárgyaltak, a Péter Pál-erőd komisszárja parancsot adott az ágyúk megtöltésére. Az ultimátum lejártáig, azaz a harc megkezdéséig, mindössze nyolc perc volt hátra. Ekkor hirtelen feltárult a komisszár szobájának ajtaja és besietett egy katona:

— Komisszár elvtárs, a tüzérek nem akarnak tüzet nyitni!

A komisszár felugrott és kiment a homokzátonyra a tüzérekhez, hogy megtudja, mi történt.

Egy tiszt jött vele szembe, a század parancsnoka.

— Az ágyúk berozsdásodtak — mondta. — Az első lövésnél felrobbanhatnak s akkor mindannyiunkat megölnek.

A komisszár revolverét tapogatta és keményen a tiszt szeme közé nézett.

— Tiszti becsületszavamat adom, hogy így van — folytatta a tiszt rekedt, fojtott hangom

Akármelyik tüzér ... bizonyíthatja ... ezekkel az ágyúkkal lehetetlen lőni — már hebegett —, nagyon veszélyes ...

Éjszaka tizenegy körül járt, amikor Szverd- lov utasítására megjöttek a lőtérről a tengerésztüzérek s velük együtt néhány vörösgárdista. A komisszár odavezette őket a homokzátonyra, az ágyúkhoz. Tombolt a szél, himbálta a lámpásokat melyek fénye a folyóra vetődött és hol felcsapta a hullámokat egészen az ágyúkig, hol visszagördítette.

Néhány matróz az ágyúk fölé hajolt és vizs- gálgatni kezdte őket. A többiek körben álltak és hallgattak.

— Nincs rajta biztonsági závárzat — hallatszott a szél zúgásán keresztül az egyik tengerész hangja. — A kilökőszerkezet szintén hiányzik. A závárok tönkrementek, csupa rozsda ... A csőmenet törött.

— Szóval lőttök-e, vagy nem? — kérdezte a komisszár. — Hiszen tudjátok ..;

— Tudjuk — szakította félbe a matróz —, hogy mit tegyünk. Ha egyszer kell, hát kelL Lőni fogunk.

Néhány perc múlva az ágyúkat megtöltőt-