Szabad Nógrád. 1953. december (9. évfolyam. 96-103. szám)

1953-12-24 / 102. szám

8

1953 december 24.

SZABAD IVOGBAD

A MEGTALÁLT BOLDOGSÁG

(ELBESZÉLÉS)

IVlég alig hal el a reg-fje! 6 órai

harangszó, amikor a faiuba befordult egy fekete „Skoda” és végigporzott a1 néptelen utcán. Az autó a falu közepén letért egy mellékutcába, ahol ügyes fordulattal gördült egy vályogból épített, vakolatlan, nyitott tornácú ház elé. Amint megállt a vezető magtúrázta tta a motort, azután kétezer egymás után jó hosszan dudáit.

Simon János járási tanácselnökért jött a gépkocsi. Két éve, hogy megválasztották. Addig bányász veit, még akkor épített. Megválasztása után sem ment be lakni a járási székhelyre, kijárt érte a kocsi. A szomszédok is megszokták és már ki sem néztek az autóra, tudták, Simon Jani megy munkába.

Röviddel a dudaszóra kilépett az ajtón Simon János. Háta hajlóit, arca sápadt, szeme beesett, sötét karikával körévont. A reggeli éles levegőtől megborzongott és összébb húzta magát, ettől még hajlottabb lett. A 33 éve negyvenet is mutatott.

Felesége az ajtóig kísérte. Fázósan nekidült az ajtófélfának és szomorú keserűséggel nézte a távozó embert. Az vissza sem nézett. Félénken utána szólt.

— Aztán mikor jössz haza? — olyan volt a hangja, mint aki máris megbánta, hogy szólt.

Simon Jani megállt. Idegesen tekintett félre iés kelletlenül válaszolt.

— Nem tudom!

Gyors léptekkel ment az autó felé, felrántotta az ajtót, beült a gépkocsi- vezető mellé és keserűséggel a torkában indítatott.

— N°, gyerünk Feri1

Az asszony meg lassan visszahúzódott a konyhába.

Míg a falun átértek szótlanok voltak. Simon János agyában kavarogtak a gondolatok. Nem tudnak az asszonynyal egy jó szót váltani. Végiggondolta kettőjük életét: szerették egymást, örültek -mindennek. Ha későn ment haza, mesélte mit csinált egész nap. Egy este -ki is vitte az udvarra és a -lámpaifénynél mutogatta, hogy milyen szépen kimeszelte a disznóólát. Mikor meghívták szerepelni a kultúravató díszelőadásra, milyen tűzbe volt. Sürgött-forgott körülötte. Mutatta, hogy' fog szerepelni. Boldogok voltak. Akkor volt legvidámabb, mikor látta, hogy örömet szerzett az. embernek. Aztán jött a gyerek, úgy érezték: több boldogságot nem is várnak az élettok

Fila Istvánt tárttá meg az autóból, tejeskannával a kezében. Ez kizökkentette gondolatából. Tejbegyüjíőbe megy a jó öreg — gondolta — jólesően és mosolyogva: köszöntötte.

A suhanó autóból csak egy pillanatra látta Filát. de az nem úgy néz rá, mint régen. Áfáskor mar előre integetett Mcisí meg... ? Megdöbbent. Ezt a tekintetet már látta a feleségétől is. Idegesen íészkelődni kezdett, amire felfigyelt Feri, a gépkocsivezető és megkérdezte:

— Nem aladtad ki magad?

Tegezték egymást. Egvidőfoen kerültek a tanácshoz. Az egyik tanácselnöknek, a másik gépkocsivezetőnek. Bizalmas lett a viszony köztük. Simon természetesnek vette, hogy így van. Feri büszike volt erre, de vissza is élt vele. Ha beszélt valakivel, egyszerűen oda állt mellé, beleavatkozott. Az is előfordult, hogy mag sem kérdezte — eltűnt a kocsival, várni kellett rá. Ilyenkor Simon elhatározta, hogy „megmosdatja”. De mikor rászólt és Feri elneveíte magát, nem volt szive -megbántani. Most csak nagyon röviden annyit válaszolt:

— Nem ... f

Feri már tudta, hogy Simon Jani megint összekoccant az asszonnyal. Igv megy ez már hónapok óla. Este későn -menn-ek haza, reggel korán jönnek. Az asszony meg nyugtalankodik.

— Az asszony? — tapogat ódzott.

— Igen — válaszolt kelletlenül. Feri pedig elnevette magát, ami idegessé telte őt. Elhatározta, hogv most megmondja ennek az embernek; mindennek van határa. De amikor szólt, már mást mondott, mint amit gondolt.

— Nem érted te ezé! Te nem vagy nős! — han-gja ideges volt. — Már hetek óta nem vagyok az asszonnyal. A gyereket is régen láttam.. Este is. reggel is alszik. Melyik asszony áíná ezt szó nélkül? Az én asszonyom!... — büszkeség csengett hangjában — fiatal, nem lehet magára hagyni. Es mi szeretjük is egymást! — beszélt sz:nte magának.

Sápadt a-rca pedig felvidult, szeme fiatalosan csillogott. Kinézett a rohanó autóból és gyönyörködött a tovatűnő deres reggeli tájban.

Ez azon-ban nem tartott sokáig. Ismét elkomorult, eszébe jutott a tegnap este és keserű fáradság fogta el.

Fáradtan ért haza, volt már fél 12 is. Jól esett volna, ha az asszony úgy, mint régen körülfogja-, beszél neki, mindegy, hogy miről. De hidegen nézett rá. A vacsorát is csak úgy odalökte elé. Csak arra enyhült, amikor a gyerek -mocorogni kezdett ágyában.

Simon abbahagyta az evést is. Azt tervezte, hogy szépen rámosolyog az asszonyra és elmondja, hogy sok a dolog. De mikor ránézett az asszonyra. szótlan maradt. A mosolygás arc most gyűlölettel nézett rá. Szeme összeszűkült, ráncok vonták körül. Ettől a nézéstől Simon méregbejött. Az asszony pedig ezen az estén nagyon kifakadt.

— Már két hete nem láttad a gyereket. Legalább már őt nézd, ha velem nem is törődsz!

Si-mon megmozdult No mégis — határozta el magát — elmondom neki. Elmondom, hogy szeretem én őt is, a gyereket is, de hát a munka ... Elmondom ... nem akarom, hogy a megyén -mégegyszer fejemhez vágják, hogy rosszul vezetem a járást.

Mikor már torkán volt a- szó és ránézett az asszonyra, benne akadt a hang. Azt hitte nem tud magán uralkodni. Gyűlölt mindenkit: a megyét is, a feleségét is — és mindenkit. De az asszony nem engedte szóhoz.

— Járási vezető. Szép vezető vagy te! Ügy élsz, mint egy meghajszolt kutya!

Simon, ha más körülmények között mondja ezt az asszony, máir akkorát vágott volna az asztalra-, hogy lefordul annak a teteje. De most hallgatott. Keserűség marcangolta t-estét, de most már azért se szóit. Legbelü! érezte, hogy az asszonynak igaza van. Hal-!T gatott, ami olaj volt a t-üzre és az asszony kimondta, amit régen magában tartogatott.

— Neked van valakid... ! — zokogásba fulladt a hangja és -berohant a szobába.

Simon megkövültén nézett utána. Nem is beszélteik egész este egymáshoz.

— ... Valami nem jól van! Valahol hiba van...! — tűnődött félhangosan magában, ahogy a járási tanács elé kanyarodtak. Feri meghallotta és nevetve válaszolt.

— Hát hozd rendbe!

Simon tágram-eredt szemmel nézett rá. Nem tudta nevessen, vagy bosz- szankodjon. Mert így mondja a megy-e, így mondja a járási párt-bizottság, így mondják az instruktorok, most meg így mondja a gépkocsivezetője is. Még akkor i-s ez járt eszében, amikor kiszállt a kocsiból és felment az irodájába.

•

Kezdődött a nap. Megindult a

munka, ami fárasztotta, gyötörte Simon Jánost.

Felpattant az ajtó. Az egyik osztály- vezető rontott, be rajta fel-bőszül ten. Mögötte megszeppenve az egyik előadó. Az osztályvezető odaál-l az asztal elé, az előadó meg az ajtónál húzódott meg. s hallgatta, hogyan feketíti őt az osztályvezető, amiért tegnap már 5 órakor bejött a faluról és a menyasszonyává-! elment a moziba.

— Tessék! Az ember beleszakad a munkába, ő meg a moziba jár.

Simon ránézett a megszeppent előadóra. Azon gondolkodott, mi-t is mondjon ennek a fiatal embernek? Erezte, joga volt 5 órakor bejönni. De mutathat-e gyengeséget? Szigorú arcot vágott.

— Elvégezte a feladatát? — kérdezte mogorván. Az előadó még szóhoz sem jutott, amikor az osztály- vezető közbekiáltoit.

— Dehogy végezte el! Akkor mit bánnám én!

' _— Iáé elnök elvtárs! — -mentegetőd- zött az előadó. — Egy nap alatt lehetetlen azt elvégezni! Es a menyasz. szonyom úgy kért, hogy jöjjek haza ,..

Simon egy darabig hallgatott. De döntenie kellett. Az osztályvezetőre nézett, aki olyan arcot vágott, mint a-ki b:ztos abban, hegy neki adnak igazat. És Simon neki adott igazat.

— Ha még egyszer ilyent tesz, fegyelmi elé állít ami — szólt s ezzel le is zárta az egész ügyet.

Aláírni jöttek. Már nem is törődött a -két emberrel, akik vegyes érzésekkel távoztak tőle. Az egyik lehangol tan, megbántja, a másik pedig — nem is tudta miért — diadalmasan.

Még nem fejezte be az aláírást, mikor megyei instruktorok érkeztek. Le- üiteik előtte. Előszedték a jegyzetfüzetet, aztán -kérdeztek: „begyűjtés, szántás, adó, tömegkaposola-t”. 0 pedig mondta, mondta, mint a gép, s mikor ■továbbálltak fellélegzett és folytatta az aláírást.

A panaszlevelekre adott válaszok kerültek eléje. Kezébe veszi és olvassa: „Kérjük a járási tanácsot, segítsen minket. Rendbe szeretnénk hozni a kuttúroííhonunkat. Nagyon szeretünk odajárni. Aztán már elpiszkosodott, egy helyen az ablak is betört, szék is kellene még, mert esténként annyian vagyunk, hogy nem tudunk leülni...” Egy sor aláírás. Majd a- választ olvassa: „Minekután a járási tanács megállapította, hogy nevezett község úgy a begyűjtésben, mini a mezőgazdasági munkában elmara-dt, kérésüket elutasítja. Harcoljanak azért, hogy teljesítve legyen a terv és akkor ismét forduljanak a járási tanácshoz. Javasoljuk a tervteljesítéshez a tömeg- kapcsolat kiszélesítését és a szél-esebb- körű felvilágosító munkát...”

És Simon János a levelet aláírta. Aláírta a többit is, gépiesen, gondolata pedig hol otthon, hol pedig azon járt, amit a megyénél vágtak fejéhez, hogy rosszul vezeti a járást.

Később értekezletre ment. A begyűjtési instruktorokkal tartottak megbeszélést. Felült az emelvényre, hallgatta a-z előadót, aki követelte, hogy mindenkit vonjanak felelősségre, ha nem teljesíti a beadást. Közben az elnökre tekingetett.

Amikor az befejezte, mindenki Simonra nézett Várták, mit mond? Felállt és beszélni kezdett: „Elvtársak! Mindent el kell követnünk, hogy végre rn-ár ne legyünk lemaradva ezzel a beadással. Tessék keményen és -bátram hozzáfogni a munkához ... Aztán egy pillanatra megállt, a szavakat kereste. Azon gondolkodott: hogy is mondták a megyén? — Igen. igen! így! — jutott eszébe: — Legyenek az elvtársak lent a területen. Harcoljanak, mert a kormányprogramul megvalósításához szorosan hozzátartozik a beadási kötelezettség teljesítése is.”

Beszélt vagy tíz percig a fegyelemről, a szocialista törvényességről is. Beszélt, de úgy érezte, hogy nem az a Simon János, az a bányász beszél, akit három évvel ezelőtt ideküldtek választói.

Az értekezlet után a szobájába ment. Fáradt keserűség vett rajta erőt. Haragudott, nagyon haragudott magára. Gyorsan ebédelt, aztán összehívta az elnökhelyetteseket, a titkárt a legfontosabb tennivalók megbeszélésére. De ma megint úgy, mint mindig, a megbesz élés-bői siránkozás lett. Az egyik azt mondta „ki kellene cserélni ezt, vagy azt a községi titkárt”. A másik panaszkodott „rosszul mennek a zárszámadások”. A harmadik: „a begyűjtési osztály nem jó! látja el feladatát, meglazult a fegyelem...”

Simon János, amint hallgatta őket arra döbbent, hogy ezek éppen olyan elkeseredéssel beszélnek, mint ö. Szinte versenyeznek, ki tud nagyobb hibát mondani. Megundoíodott. Gyorsan le is zárta a- megbeszélést. Mindenkit kiküldött a községekbe. Azzal felvette a sapkáját, kabátját és indult ő is. Ahogy kifelé haladt, még számolgatta magában: „Holnap VB-ülés, holnapután JB-ülés, aztán a megyénél ülés. Ülés! Lótás-futás. Van>-e ennek eredménye? Mi-ndegy gyerünk! Ezzel bevágta magát a kocsiba.

— Gyerünk Feri! — szólt, Feri pedig indított.

Feri már tudta, m-i lesz ebből. Egyik tanácsházáró-1 ki, a másikba be. egyik helyen veszekedik a községi elnökkel, a másik helyen pedig nem szól, csak kutat, keres. Ilyenkor mélyenülő szeme csaik úgy jár ide-oda-. Aztán miikor idegessé teszi, hogy mindenki némán figyeli őt, köszön és tovább áll. A távozáskor halija, hogy felsóhajtanak utána. Ha ráesteledik, addig keresi az elnököt, mí-g valahol megleli. Előrán- cigálja bárhol van: moziból, korcsmából, baráti körből.

Egyszer az egyik elnököt is a korcsmában találta, egy pohár fröcs- csel kezében. Emberek álltak körülötte, karéjban, akikkel beszélgetett. Amint belépett és meglátta, megállt az ajtóban, mint a cövek js rászólt.

— Elnök elvtárs, jöjjön csak! A -községi elnök jókedvűén hívta.

— Ejnye, Simon'élvtárs, jöjjön már beljebb! — Az emberek is mind odafordultak és kedvesen mosolyoglak. Ebben a mosolyban volt egy kicsi csodálat is. Olyan, mint a „magasabb” helyről érkezettek szoktak kapni, udvariasan utat is nyitottak. De Simon olyan volt, mint a kő, me^ -se moccant csak nézett szúrósan, az ^m-berek arcáról meg eltűnt a mosoly.

A községi elnök látta-, hogy ennek fele se tréfa és míg a maradék íröcs- csöt nagy sietve megitta, azon gondolkodott, nem-e csinált valami rosz- szat? Sietett Simon után, aki már a korcsma előtt várta. Az emberek meg összesúgtak: „No, én se lennék tanácselnök ... ” A korcsma előtt aztán rá- tárnadt az elnökre.

— Elnök elvtársi Nem megy a munka! Te meg a korcsmába? így mi beteszakadhatunk! Hogy gondolod, jó lesz ez így?

— De... de... Símen eh társ! — dadogott az elnök — hisz’ már este van! Az emberek meg úgy hívtak. Nem mulattunk!

— Este, vagy nem este, hívtak, vagy nem, ha nem megy a munka, akkor számunkra ilyen nincs! Ezt jegyezd meg!

Ezzel bevágta magát a?, autóba-. Feri

meg beindította a -kocsit jég jót nevetett a megrémült tanácselnökön. Tetszett

neki Simon f-ellépése. Ö tudta, hogy ennek az embernek vajból van a szíve.

Ahogy most is indított, azon gondolkodott, feit ka-punk ma el? Robogtak, 60, 70, 80 kilométeres sebességgel. Ezt szerette a járási elnök.

De Simon most nem figyelt a gyorsaságra. Gondolata másutt járt. Kutatta -magában, hogyan is él amióta járási elnök? Egyi-k bírálatot a másik után kapta, ö meg adja tovább, aztán kezdődik ai rohanás. Eredmény?... Van...! De meddig lehet ezt így bírni. Eszébe jutott az az előadó, akit ma megfenyegetett. Hogy meg volt rémülve. Vájjon jobban fog-e ettől dolgozni? Milyen jól esne már nekem is egyszer moziba menni. Mikor is voltam? — gondolkodott. Nem tudott magának választ adni. Szórakozás? Könyv? ... Várjunk csak! — tűnődött.

— Két évvel ezelőtt! I-gen, igen akikor olvastam utoljára. „Dj barázdát szánt az eke”. Milyen jó volt! Igazán jó volt. De mit csináljak, többre nem tellett az időből. Elég „megbirkózni” a politikai tanulással. A! — nyu-gt-atta meg magát — ilyesmire nem érünk rá.

Ismét vége lett

egy hétnek. Simon János a kocsijával száguld a községekbe ki-be. Már szürkült, mikor beértek az egyik faluba. A szövetkezet mintaboltjának csillogó, villogó -kirakata éles fényt vetett rájuk. A közepéből egy nagy télapó-fej mosolygott rájuk, előtte egy sereg nekipirosodott gyerek ugrált, ficánkolt, túlkia-báiva egymást. Simon rászólt Ferire.

— Álljunk meg! — Feri hirtelen lépett a fékre és a kocsi hosszan csúszva, csikorogva megállt.

— Ali baj? — kérdezte csodálkozva és nézte, -kit látott meg Simon.

— Várj itt rám! — szólt kilépve a kocsiból, s bem-ent a szövetkezetbe. Belépve kellemes, friss illat csapta meg. Az üzlet tömve volt vásárlókkal.

— Jó napot! — köszönt hangosan, a-mit kedvesen fogadtak. Az üzletvezető átfúrta magát a vásárlókon, sietett eléje.

— Tessék elnök elvtárs! Csak nincs valami baj? — kérdezte csodálkozva,

— hisz még sosem volt -nálunk.

— Csak benéztem — válaszolta és jólesően nézte a ragyogóan tiszta üzletet. A vásárlók egyre szaporábban nézegettek rá.

— Hát van-e elegendő áru — kérdezte az üzletvezetőt.

— Van elnök elv társ!

Egy idősebb asszony lépegetett el mellettük megrakott kosárral, pirosképű unokát vezetett, aki egyik kezéből csokoládét majszolta már szétkenve egész arcá-n. Amikor meglátta a gyereket -megdobbant a 6ZÍve. Kisfia jutott eszébe, az is ekkora. Megcsípte a gyerek arcát. A gyerek ránevet-ett, azután nagyanyja szoknyája mögé bújt és onnan mondta:

— Nóóó ...

Nevettek. Az asszony válaszolt a kérdésére. «

— Van itt lelkem minden! Most már csak pénz kell.

Simon az asszonyra nézett. Ez az asszony n-em panaszkodik? Azt mondja van minden. De hisz aiklkor...! Még kérdezni a-kart, de az asszony már az ajtónál járt.

Ahogy kilépett a boltból már nem látta őket. Nézte a hancurozó gyerekeket és hallgatta ai falu másik részéből szálló hangos nóta-szót. ügy érezte, nem a járásban van. Eddig csak a motor egyenletes ütemét, a munkatársai örökös panaszát hallotta és a községi tanács-házakat látta. De ez az öregasszony ... Milyen érdekes. s. — tűnődött.

— Beszélni kell még valakivel! Beszélni a dolgozókkal. — Elindult a falun lassú léptekkel. Otthagyta a gépkocsiból csodálkozva néző Ferit.

Szembetalálkozott egy lakodalmas csoporttal. A legények elől hangosan dalolva, bokrétát lobogtattak, a lányok bele-bele kiáltottak a dalba. Félreállt. A csoportból egy fiatal legény és lá-ny ugrott elő. A fiú -kezében borral töltött üveg, a lány kezében -kaláccsal telt tál.

— No, ne nézzen mán’ Olyan haragosan! Kóstolja — -kínálták. — A fiatalok egészségére! — biztatták és jóízűen nevettek Simon szabadlkozásán. Nem volt mit tennie* ívott, aztán jót harapott a fehér kalácsból. Vala-ki elkiáltotta magát.

— Hozzátok magatokkal a járási elnököt! — A fiatalok jobban -ránéztek aztán húzták, vitték magukkal, ellentmondást nem engedve a lakodalmas házba, ahol leültették a roskadásig tömött aszt-al mellé. Simon nézte, nézte a vidám embereket...

Most má-r széttekintett. Vele szemben a községi elnök ült és -kérdőn vizsgálta Simont. Rámosolygott, az meg felvidult. Jobbján egy piros arcú, ősz-bajuszú ember, balján egy 40 év körüli asszony volt. Az asztal körül mind vidám emberek, akiket nem ismert... A -násznagy felemelte poharát.

— Igyunk a fiatalok egészségére!

Ittak. Ivott az egész lakodalmas nép.

A -mellette ülő öreg paraszt rámosolygott.

— Hát már engedje meg, de megkérdem, miért olyan szótlan? Tán csak jól érzi magát köztünk? — Simon zavarba jött.

— Igen! Nagyon jól! — m-entege- tődzöit. — De talán nem is számítottak itt rám.

— £jnye fiam, ejnye! Mi rád, mindig számítunk — szólt hozzá az öreg most már apáskodva, melegen.

— Aztán jól vannak? — -kérdezte az öreget bizonytalanul. Panaszt vár-t. Az öreg félrehajtotta a fejét, huncutul mosolygott rá. Ivott egy -kortyot, azután válaszolt.

— Jót fiam! Most már jól! Látod! — karjával szélesen mutatott a vidám emberekre.

— Persze...! Persze.,.! Ilyenkor csak jól lehetünk — mosolyogta el magát Simon is. Az öreg el-komolyo. dott.

— Nem fiam, nem! Nemcsak ilyenkor. Jól vagyunk mi akkor is, amikor nem esküvői vacsorán vagyunk. Jó volt a termés, tisztázódott az adó is, csökkent a beadás. Most már mi is jobban boldogulunk! Van kukorica, van krumpli, van búza. Még eladásra is jut. A disznó is jól szedi magát... De mi ezt is tudjuk — és rámutatott a tánicolókra, ami láthatóan jól szórakoztatta az öreget.

— Amikor dolgozni kell, dolgozunk, amikor meg szórakozni, szórakozunk. Ki-ki a maga módján. Hol az esküvőn, hol a kultúrban, vagy a szövetkezetben, meg otthon is.

— En a szabad időmben Olvasgatni szoktam. Összeül a csatád, még a szomszédok is jönnek. Most is az Üj föld-et olvassuk. Tán te is ismered?

Simon meghökkent. Nem olvasta, d-e nem merte bevallani. Halvány pir öntötte el arcát, amikor hazudnia kellett,

— Igen. — Igen, olvastam! — mondta bizonytalanul, közben azon gondolkodott, hogy mit is mondjon, hogy elüsse a szót. Hirtelen egy mentőőtlettel kezébe vette a poharat és ívott.

— De megy is itt a munka — büszkélkedett az öreg. — Nem maradunk el semmivel. Dolgozunk, jól élünk. így kell ezt. Igaz-e öcsém? — így óhajtja ezt mindenki — hajolt hozzá -m-ost már bizalmasan.

— Igaz, igaz! így akarja! így akarja ezt mindenki, — ismételte Simon vidáman.

Simon János hosszú évek óta -most látta meg. hogyan élnek az ő járásá- ban az emberek. Hirtelen n-em is tudta, hogy mit csináljon nevessen, vagy mérgelődjön. Hiszen ő ed-dig vak volt, csak azt látta, hogy elé teszik az aktát, aláírja, jönnek az instruktorok kérdeznek, ő meg vála-szol. Aztán men-t egyi-k értekezletről a másikra. Majd a megbeszélések, ahol csupa panasz minden. Es a menekülés az autóba és rohanni- roha-n-ni végig ai járáson. Ö, én bolond, vak ember ...! — ahelyett, hogy ezekkel az emberekkel beszélgettem volna — dúlt benne a gondolat.

öröm szállta meg, végtelen boldogság ... Megtalálta, amit eddig -keresett.

— No, akkor mindnyájunk egészségére — fel-kapta a- poharat és fenékig ürítette. Erezte, hogy most ismét Si-mon Jani lett.. Simon Jani, a bányász.

Mikor hazafelé robogtak, még énekelni is kedve lett volna. A szíve gyorsabban dobogott amikor arra gondolt, hogy várjai őt az asszony és neki most lesz ereje elmondani mindent. Kilenc óra — nézett az órájára. Még talán a gyerek is fent lesz.

— Gyerünk Feri, gyerünk! Haza megyünk. — Feri a csodálkozástól teljes gázzal vitte a kocsik Csak akkor s-zólait meg, amikor a ház elé kan.ya* rodott.

— Holnap hány órára jöjjek?

— Holnap? Holnap ne gyere, holnap vasárnap, szabadnaposak leszünk.

Mikor meglátta Feri csodálkozó arcát, nagyot nevetett.

Dobogó szívvel állt meg az ajtó előtt. Nézte a heverőn játszó asszonyt és gyereket. Belépett és rájuk mosolygott Az asszony hot rá, hol az órára nézett. Fél tíz volt.

— Csak nincs valami baj Jani? — kérdezte ijedten.

— Nincs Veronkám, nincs. Talán ilyen rendben sose volt — és -kedvesen úgy mint régen, nevetett a csodálkozó asszonyra. Majd átölelte, magá-ho2 szorította és forrón megcsókolta. Érezte, hogy megremeg karjában. Aztán magasra emelte a gyereket és úgy gyönyörködött benne. A gyereknek mondta el, amit az asszonynak aka-rl mondani.

— Szidjátok apátokat, veszekedjetek vele, nagyon, de nagyon veszekedjetek, mert nem tátta, hogy körülötte emberek, boldog emberek élnek.

Ezen az estén Simon Janiéihoz ismét vi-ssza-költözött a boldogság.

BOBÁL GYULA