Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-01-13 / 1. szám
PÁRBESZÉD Az újságírás, a lapkészítés gyönyörű szakma, gyönyörű hivatás. Minden cikk, minden lapszám embertől emberig terjedő út, egy újabb remény a párbeszédre. Az újságíró-szerkesztő néha mégis úgy érzi — ilyen vagy olyan okból —, képtelen tovább folytatni a munkát, s akkor jön egy levél az OLVASÓTÓL — és újra kisüt a nap... Kedves Olvasóink, köszönjük, hogy az eltelt három hónap alatt megtiszteltek bennünket leveleikkel. Biztató soraik, amelyekből most közreadunk egy csokorra valót, újfent megerősítettek hitünkben, hogy tovább kell éltetni a Nőt, miskülönben csalódást okoznánk azoknak, akik várják. S úgy tetszik, akik várják, nincsenek kevesen. Íme néhány szép részlet a levelekből: „Örömmel, s bevallom, kicsit meglepve vettem kezembe az újjászületett Nő első számát. Rohanó világunkban a dolgozó nőnek szinte alig marad ideje a kikapcsolódásra, művelődésre, s egyelőre a csehszlovákiai magyar sajtó sem bővelkedik olyan termékekben, amelyek változatosabbá, vidámabbá tennék a nők mindennapjait. Pedig nemcsak kötelességei vannak egy asszonynak, hanem jogai is, például, hogy a mindennapi fárasztó munka után testileg s szellemileg felüdüljön, s ilyenkor elővegye kedvenc könyvét, illetve lapiát. Végre egy olyan lap kerül az asztalunkra, amely rólunk szól, velünk foglalkozik.” (Kovács Andrea, Nagyabony) ,Д férjem november elsejétől munkanélküli, én a ledolgozott éveim után nem kapok nyugdíjat, hát nem tudjuk még, hogyan lesz. De eldöntöttük, hogy a Nőt újra megrendeljük. Hiszen majdnem negyven évig járt, szinte családtagnak számított minden cikk aláírója. Ha most nem rendelnénk meg, úgy érezném, mintha egy kedves vendéget nem engednénk be a házunkba.” (Ógyallai olvasónk, neve és címe a szerkesztőségben) „Örömmel vettem kezembe az új köntösben megjelent lapot. Egészen más a formája és a tartalma is, mint a korábbinak. Ennek bizonyára — velem együtt — sok itteni magyar örül. Remélem, a kételkedők (”a Nő előéletét” oly jól ismerők...) is kénytelenek elismerni a másodvirágzásban is megújulni tudó lapot." (Farkas Katalin, Dunaszerdalxly) „25 évig voltam a Nő olvasója, s amikor megszűnt, igen hiányoltam a lapjukat. Azért is szerettem a Nőt, mert ha valami bajommal hozzá fordultam, készségesen segítettek, még személyesen is kifáradtak hozzam. Most elég magas az ára, de majd meglátom, megéri-e. Mert ezt az özvegységi nyugdíjat városhelyen nagyon be kell osztani... (7. Adél, Losonc) „Szívemből gratulálok, hogy sikerült újból megjelentetni ezt a kedves lapot. En már nagyon régi olvasója vagyok a Nőnek, sok szép emlék fűz hozzá. Mindig jó érzéssel gondolok a régi összejövetelekre, megbeszélésekre. Lapterjesztők is voltunk, sikeres recepteket gyűjtögettünk a Nő szakácskönyvébe, amivel csak tehettük, támogattuk kedvenc lapunkat. Tisztelt Szerkesztőség, bizony rosszulesett, amikor a postai kézbesítő visszadta a pénzt, hogy már nem lesz Nő. Bizony vártuk, nagyon vártuk, reménykedtünk, és hála a sorsnak, megadatott, hogy újra olvashatjuk." (Kovács Erzsébet, Nagymácséd) Köszönjük kedves soraikat. Észrevételeik, kívánságaik teljesítésével (már amennyiben a lap terjedelme megengedi) remélhetőleg még gyakoribbá válik majd a párbeszéd az olvasó és a szerkesztőség között, és személyes találkozásokra is sort keríthetünk. Kívánjuk, hogy az 1992-es év valamennyi kedves olvasónk és szerettei számára a béke, a nyugalom és a mindig megújuló egymásra találás éve legyen! A szerkesztőség számolván, hogy most hány baj van. És örült, ha áthúzhatott egyet. — Önből töretlen optimizmus sugárzik. Valahogy nem fér össze ezekkel a gondolatokkal. — Ez a körülöttem levő állandó nagyfeszültség csupán a felszín. Erre mifelénk rettenetes nyomás alatt élnek az asszonyok harminc és ötven év között. Én huszonöt évesen jutottam ki először külföldre egy nemzetközi rendezvényre, és ott azt láttam, hogy meg lehet bennünket különböztetni. A szarkalábaink alapján! Ki lehetett szúrni, hogy kik jöttek a keleti blokkból. A 30-50 év közötti nők dolgoznak a gyerekért, de ők küzdenek a halállal is, a szülők-nagyszülők betegségeinek terhét is hordozzák. Mert csak így lehet. — A saját családja? — Van két fiam, 19 és 14 évesek. Teljes kudarc, azt tudom mondani, bár roppant szórakoztatóak. — A kamaszokkal általában nehéz. — Nem, én imádom a kamaszokat. Méltóságteljesek, gyönyörűek, törvényt hoznak és ítélkeznek. Ebben mindig van valami monumentális, még őrületes tévedéseikben is. Állandóan szerelmesek, de hát a szerelem a legfontosabb! Minden korban! Akkor is, ha már nincsen, hisz legalább van mire emlékezni. A kisebbik fiam mondta kilencévesen azt a bölcsességet, hogy rájött, a jó tulajdonképpen nem érhető tetten. Én annyit tennék hozzá, hogy van remény és van emlékezés. Ami meg éppen történik, az a pillanat. Ezt viszont a művészet képes megragadni. Például a színház. Gyakran jár színházba? Rengeteget. Milyen színházat szeret? A legutolsó színházi élményem Hobó (Földes László) József Attila-estje. Szerintem tökéletes színházi esemény, annak ellenére, hogy Flobónak van kritizálnivaló az énekhangjában, a versmondásában, a hanglejtésében. De... A jó színház nem bemutatja Shakespeare valamelyik darabját, mint ahogy Hobót sem lehet úgy elmesélni, hogy elmondta József Attilának ezt és ezt a versét, hanem НОВО AZT MONDTA, HOGY... tehát amikor beérkezik, amit ő közvetíteni akar. A jó színház sokféle. Jelenlét kell hozzá és a találkozás halálosan komolyan vett volta. Itt van a kapcsolat a pedagógia és a színház között, és mi, akik a kettős határon állunk, ezt kell hogy egyrészt a magunk számára megtanuljuk, másrészt hogy ezt továbbadjuk. — Ez rengeteg energiát igényel. Honnan meríti? — Álszentség lenne azt mondani, hogy nincs bennem erő. Sokszor érzem, hogy adok, de ez visszajön. Egyébként rettenetesen kifacsart és fáradt vagyok, mint bárki más. De mindenből élek: az örömeimből és a fájdalomból is. Kell, hogy az ember maga mögött tudjon hagyni dolgokat. — Hogyan működik ez a testi-lelki karbantartás? — Hullámokban. Az ember vigasztalásokat keres magának, illatokat, színeket. Én például odavagyok a szappanokért, de a frissen nyomtatott könyv szagáért is. Ezek a jutalmazódások. Azután 6 Nő vannak züllő időszakok is az ember életében. Én például nem iszom, de néha rám jön az evés szenvedélye. Tudom, hogy hol vásárolhatom meg a városban a kedvenc csemegéimet, de van úgy, hogy az az öröm, ha le tudok mondani róluk. Ezek persze apró, hétköznapi dolgok, de azt hiszem, a szenvedély egyik változatával ki lehet pihenni a másikat. — Annyi mindenről beszélgetünk. Mi az, ami még igazán fontos az életében? — Dramaturgi munkám során kedvet kaptam az íráshoz. Most nem a szakmai könyveimről beszélek, mert az nem számít irodalomnak. Néhány éve színdarabokat is írok. Az első egy folklór alapú játék volt, az Arany János Színház már harmadik éve játssza. De megírtam például a klimaxos nők kórrajzát és meneküléseit is. Ez egy rádiójáték, és ebben az évben kerül majd sor az ősbemutatóra. Most Mesebeli János történetének megírására készülök. Azt remélem, hogy ha elkészül, akkor én, aki nem tudom magamat politikailag elég szabatosan megfogalmazni, és nincs is erre igényem, áttételesen mégis közvetíteni tudom azt az élményt, ahogy ez a mostani idő ránk rakódik. A hőssé válás igaza — torzulása foglalkoztat, az, hogy itt vagyunk, s esélyt kaptunk a zsákutcák feltérképezésére. Áz elevenen átélt játékélmény megváltoztathatja mindennapi cselekedeteink tartalmát. S szerintem ez nagyon fontos ahhoz, hogy berendezhessük végre azt a játékteret, ahol nincsenek vesztesek. — Köszönöm a beszélgetést! M.CSEPÉCZ SZILVIA
