Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-01-13 / 1. szám
Az ember saját magából dolgozik. Lételeme a játék. Hogy felnőttként megállja a helyét, hogy sokoldalú s a maga helyén értékes emberré váljon, korán el kell kezdeni a rugalmasságra, a kreativitás fejlesztésére való képesség tanulását. Vagy tanítását. Gabnai Katalin azok közé tartozik, akik fontosnak tartják a gyermekközösségekben, vagy még inkább általánosítva, az emberi kapcsolatokban megbúvó kommunikációs készség felszínre juttatását. Nevével először pár éve a Magyar Televízió „Csörgősipka” című gyerekműsorában találkozhattunk. A műsor játékos formában fogalmazta meg a gyerekek önbecsülésének és felelősségviselésének fontosságát különféle helyzetelemző és készségfejlesztő gyakorlatok segítségével. Gabnai Katalin hazai gyermekszínjátszóink seregszemléjén, a Duna Menti Tavaszon is rendszeresen részt vesz Munkájáról, életéről Budapesten, a Szín- és Filmművészeti Főiskola színházelmélet — drámapedagógia szakán beszélgettünk. — Hogyan alakult ki és mitől más ez a „közös dramatizálás", minta tulajdonképpeni színház? — A művészeti iskolák nálunk a hetvenes évek elején váltak népszerűvé, de leginkább a zenei hálózat kiépítését szorgalmazták. Csehszlovákiában és másutt sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a képzőművészeti nevelés és a színházi játék, mint idehaza, Magyarországon. A színház szót itt most nem a hagyományos értelemben használom, hiszen nálunk ehhez túlságosan is kötődik a közönség fogalma. A teátrum színterével ellentétben mi inkább a közösségi erő morális töltetet hordozó biztonságára építünk. Ez a fajta gyakorlat alkalmas arra, hogy a napi tanítási és nevelési munkát is segítse. Ma már kb. ezerötszázan vannak olyanok az országban, akik valamiféle gyakorlati utánképzést kaptak drámapedagógiából. Az idén hivatalos formában is bekerültünk a Színművészeti Főiskolára. Vállalkozó kedvű fiatalok, színipedagógusok, nevelők tanulhatnak itt ezentúl három éven át pszichológiát, szociálpszichológiát és drámapedagógiát. Persze ezt a pedagógusdiploma kézhezvétele előtt kéne szorgalmazni. Nekem is van egy ilyen diplomám, és engem sem tanítottak meg tanítani, holott a jövendő nevelőknek időben kéne felmérniük, mennyire öröm vagy kínszenvedés számukra ez a fajta közvetítői tevékenység. — Es hogyan kapcsolódik mindez a gyerekekhez? — Én először felnőttekkel kezdtem el dolgozni. Színjátszófesztiválokon ismertem meg a különféle módszereket, s tanultam megteremteni azt a közeget, amelyben az ember színházat csinálhat. De hiába birtokoltam már valamiféle gyakorlatot, azt nem tudhattam, hogy a gyerekekkel hogyan kell bánni. Akkoriban voltam negyedéves egyetemista, közben dolgoztam is, gépeltem és kávét főztem — másoknak. Ráadásul belekeveredtem egy „Riporter kerestetik’1 versenybe, plusz megszültem az első fiamat. Szóval, elfoglaltságom volt bőven mégis kértem annak a lehetőségét, hogy hadd taníthassak az egyik Vili. kerületi általános iskolában. Egy ötödikes, félcigány osztányt kaptam, délután voltak a foglalkozások. Két évig dolgoztam velük, drámajátékokat csináltunk. Ez tényleg nem válogatott gyerekcsapat volt, hanem a legnehezebbje. — Volt velük valamilyen sikerélménye? — Hogyne. Ők nem a mindenáron való magamutogatás miatt játszottak, egyszerűen szórakoztatta őket a közös munka. És ez ennek a módszernek a lényege. Történt persze olyan is, hogy úgy éreztem, nahát, ilyen nagyszerű óra nincs is több, és repülök. Erre Etelka, a kis rekedt hangú cigánylány elkapja a láncot a nyakamban, s azt mondja, hogy „tanár néni, ez arany, ez arany... ?!" És nem omlott ránk a mennyezet. Alkalmazott helyzetelemzés Fotó: Kontár Gyula — Az. De a történet már nagyon régi. És hát sikerélmény sokféle van. A munka menete fokozatosan alakult ki, állandó tanulás, érdeklődés, a „belopott” szakirodalom megismerése által. ■ Ez mennyiben személyes vonzalom? — Az életem ez a munka. Hat évig jártam egyetemre, levelező tagozatra a népművelés szakon. Előtte vallástörténetet tanultam, utána pedig mindenféle stúdiumokra, képzésekre jártam, az utolsó iskolám a Színművészeti Főiskola színházelmélet — dramaturgia kettős szakja. Évekig a KISZ művészegyüttesének gyerekcsoportjával dolgoztam, mert hát végül is engem nagyon erőteljesen vonz maga a produkció. Most a gyerekek helyett inkább azokhoz van közöm, akik velük foglalkoznak, tehát óvónőkkel, tanítókkal, nevelőkkel dolgozom. — Kikkel könnyebb, gyerekekkel vagy felnőttekkel? — Mindig az a könnyű, ami érdekli az embert. Nekem most az okoz megerőltetést, ha abba kell hagynom egy témát, amelybe szeretnék belemélyedni. A Csörgősipka sorozat idején az volt furcsa, hogy a kicsik az ölembe ültek, lenyalták rólam a festéket, megfogtak. Ez nekik jár! Most már — ennek emlékeképpen — tanítom, hogy milyen fontos az érintés mint kommunikációs csatorna. A simogatás tanítandó dolog! — Női érzékenysége mennyire segíti a munkáját? — Nagyon. Bizonyos dolgokat csak mi nők tudunk. A megosztott figyelem képessége nagyon jól jön a napi gyakorlatban. Egy ideig szerettem volna férfi lenni, mert akkor biztosan nem itt tartanék. Ez azt jelenti, hogy, mondjuk, öt év késésben vagyok, mert vidéki vagyok, öt év azért, mert nőnek születtem, öt év az, hogy nem értelmiségi családban nőttem fel. Ez tizenöt év! Előbb kellett volna olyan dolgokat birtokolnom, amelyek még most sincsenek meg. De hát... Petrőczi Kata Szidónia költő volt, s ő írta le azt, gyötrelmeit Nő 5
