Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-01-27 / 2. szám
Oplatka András visszatérései Interjú a Neue Züricher Zeitung külpolitikai munkatársával — Fél éven belül másodszor la - lálkozunk Csehszlovákiában, s Budapestre is gyakran jársz. Svájci újságíróként miért vonz téged ennyire ez a térségi“ — Negyvenkettőben születtem Budapesten. Ott jártam elemibe. Ötvenhatban a szüleim magukkal vittek Svájcba, középiskolai és egyetemi tanulmányaimat már itt végeztem. Hatvannyolc óta vagyok újságíró. Mindig vonzott ez a térség, elsősorban persze Magyarország. Lapunknál is azért örültek nekem, mert végre akadt valaki, akit Kelet- Európa és a Szovjetunió érdekelt. Ugyanis akkortájt a harmadik világ romantikájáért rajongott a nyugati ifjúság. A külpolitikai rovat új munkatársai mind Venezuelába, Vietnamba és hasonló helyekre akartak menni, Európa és főleg annak keleti része senkit sem vonzott. Hetven elején vállalhattam először külföldi tudósítói állást. Főnököm közölte velem, hogy Stockholmba küldenek. Próbáltam kibúvókat keresni, mondván: fogalmam sincs az országról, nem ismerem a nyelvet, sosem jártam ott. 6 erre azt válaszolta, hogy épp ilyen emberre van szükségük, aki mindent friss szemmel néz; svédül meg majd megtanulok. Elindulásom előtt megkérdezte: hol szeretnék tudósító lenni. Kelet-Európábán, vágtam rá gondolkodás nélkül. Ekkor egy rendkívül bölcs dolgot mondott nekem: „maga még lelkileg túl közel áll a térséghez, hogy tárgyilagosan tudjon tudósítani. Először még sok mást kell csinálnia ” Huszonnyolc esztendős voltam, tizennégy éve kerültem el Budapestről. Stockholmban négy évet töltöttem, Párizsban majdnem hetet, s csak utána jutottam el a szovjet fővárosba. Nyolcvanhárom elejétől nyolcvanhat végéig voltam lapunk moszkvai tudósítója. Megtanultam oroszul, igaz, a pesti elemiben már ismerkedtem a nyelvvel. Mióta hazajöttem Moszkvából, kedvemre foglalkozhatok Közép-Kelet-Európával. Nyolcvankilenc óta annyira „munkaigényes” a térség, hogy tudósítóink terepen már nem győzik követni az eseményeket, így kénytelenek vagyunk Zürichből a helyszínre utazni. — Családi életedet mennyire befolyásolja a hivatásod? — Amíg külföldi tudósító voltam, kicsit olyan életet éltünk, mint a diplomaták. Csak épp nálunk kevesebb volt a formalitás. Emlékszem, még jegyesek voltunk, amikor a már említett nagyon kedves és jó humorú főnököm azt mondta a jövendőbelimnek: „Férjhez megy ehhez az eszeveszetthez, hát nem tudja, hogy az újságírók elsősorban a lapjukkal házasodnak?!" Nos, a feleségem mindenhova elkísért, s mindenütt dolgozott is, ami igazán nem volt könnyű, mert mindig új munkát kellett keresnie. S a gyerekeim? Sokszor már nem tudták, hol áll a fejük, de nem ártott meg nekik. Magyar származású apjuk, svájci anyjuk van. Stockholmban születtek, Párizsban francia iskolába jártak, otthon mindig németül beszéltünk. Moszkvában a francia, később a német követség diplomataiskoláit látogatták, hogy aztán Zürichben folytathassák... Szóval a családom mindig velem tartott. S most is megértik, ha elugrok egy hétre Pestre, majd Pozsonyba. — Tökéletesen beszéled a magyar nyelvet, annak ellenére, hogy fjarmincöt éve Svájcban élsz. Mennyire érzed még magad magyarnak.? — Rettenetesen nehéz kérdés. Ez az odakinti magyarok között állandó vita- és nosztalgiatéma, különösen nyolcvankilenc óta. Sok emigráns évtizedekig verte a mellét s hullatott keserű könnyeket, mondván: ők szerencsétlenek és számkivetettek! Most meg eszük ágában sincs visszamenni, és tenni valamit az országért. Én Svájcban messzemenően „integrálódtam", mert nagyon 8 Nő fiatalon kerültem ki. Mégis vannak az itteni életemnek bizonyos mozzanatai, amelyekben nem érzem magam otthon, s így mindvégig első generációs bevándorló maradok. Nem voltam például Svájcban katona, ami az ottani férfivilágban némi hátrányt jelent. Magyarországon sok barátom van, de ha Budapesten vagyok, nincs az az érzésem, hogy itt szeretnék maradni. Ez a város már nem az én városom. Vállalom azonban ezt a kettősséget. Problémát csak az okoz, ha Svájc Magyarország ellen futballozik. A politikai változások után sem ébredt benned valamiféle vissza költözési vágy? — Kicsit megvetem azokat a nagy emigráns vezéreket, akik politikusnak tartották magukat, s most nem térnek haza. Nem sorolom közéjük magamat, nem vettem részt semmilyen emigráns mozgalomban... Ám megfordult a fejemben a kérdés. Csakhogy idén ötvenéves leszek, itt a családom, nekik Magyarországon minden idegen lenne... Nyolcvankilenc óta bizonyos szerepet azért mégis vállalok, s ezt szeretném folytatni. Tavasszal például két hétig politológiát adtam elő a budapesti Európa Intézetben. Talán lelkiismeretem megnyugtatására, de elfogadom sok magyar barátom véleményét, hogy ennél a nagy svájci lapnál többet használhatok az anyaországnak, mintha visszamennék Budapestre újságot írni vagy nyelvet tanítani... — Családi életed mennyire „svájci", és van-e benne valamilyen „magyar" elem? — A legsajátosabb elem nem is magyar, mint inkább kelet-európai. Nálunk a politika „asztali” téma. Gyerekeim tinédzserként megélték a moszkvai kommunizmus utolsó éveit, Csefnyenkót, Andropovot, a vörös zászlós május elsejéket, s ez olyan történelmi élmény, amilyenben soha többet nem lesz részük. Lányaim ma 18 és 20 évesek, de jóval többet tudnak a közép-kelet-európai térségről, mint svájci kortársaik. Stockholm, Párizs és Moszkva után lényegesen nyitottabbá vált a gondolkodásuk. — Milyennek látod Svájcból a csehszlovákiai magyarságot? — Személyes tapasztalaimból indulok ki. Úgy vettem észre, a kisebbségi magyarok sokszor lényegesen kulturáltabban viselkednek és beszélnek, mint egy bizonyos pesti réteg; de ugyanezt tapasztaltam Magyarországon is a vidéki embereknél. Sokkal több bennük a szemérmesség, tisztesség, tartózkodás és illem. Köszönöm a beszélgetést. J. MÉSZÁROS KÁROLY
