Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-05-18 / 9. szám
Vas István 18 Nő 'щ огопт^пт3 /ттр .ШжмШяЛ Л 11 У L Elkésett út. Bár éppen erre vártunk, Tengert szomjazva, messzeségeket, Nem tudhattuk, hogy lesz egy utitársunk, Mire vonatra szállhatok veled Szívedben hordod, hiába vigyáztunk, Kilesi minden érverésedet. Nem tudhattuk, hogy nem lesz mód leráznunk Vasúton, sem hajón a végzetet. De mit tegyünk, ha elmúlt ifjúságunk, És útra kelnünk most engedtetett? Csak most. Veszed a lapot, nem veszed? Ó édesem, mi nem kis tétre játszunk. Folytassuk-e? Nincsen más felelet: Igen. Amíg lehet, ahogy lehet. CM ELŐTTE! Csak tőled tűrném el, hogy éjeket Virrassz velem, amikor én nem alszom. Az életemre költött éveket, Szépséget, vért csak tőled nem sokallom. Amit te tékozolsz rám, édesem, Tudom, hogy majd megtérül az időben. Csak tőled búcsúztam el, életem, Úgy, hogy veled egy percig sem törődtem. A :'y vj kkor belekönyököltek a I bordái közé. A kellemetlen p nyomás visszaterelte goní, íj „ dolatait a vagon folyosójá- É J ra. Meglepődött, hogy a “------J bőröndök halmai között ötméternyit sem haladt a lépcső felé, s még néhány percig eltart, míg leteheti lábát az ígéret földjére, hogy Tilda felé rohanjon. Hangos szóváltásra lett figyelmes. Egy ingerült női hang nyomatékosan ismételgette: „Kérem, ne segítsen, hányszor mondjam még, köszönöm szépen, de nem kértem rá, ha nehezen is, de elbírom magam...” „De kérem, én csak jót akartam.” ,A múltkor is... nagyon előzékenyen valaki - jót akart, utána meg hiába kerestem a pénztárcámat.” „No de ilyet!” „Hallatlan!” Az utasok többsége némán csóválta a fejét. Hirtelen gyanúja támadt: Hol a levéltárcája? Talán az ismeretlen könyök ezt kereste? Szerencsére megvan, hála Istennek! Forróság öntötte el, azt hiszi, rossz helyen van itt a belső zsebében. Hirtelen elhatározással a táska belsejébe zárja. Ezt egykönynyen nem adja ki a kezéből. De mire felegyenesedett, újabb fájdalmat érzett a mellében. Mi ez? Épp olyan, mint mikor a katonaságnál váratlanul és akaratlanul puskatussal mellbe vágták. A szúrást hetekig érezte, talán a bordája is eltörhetett, de akkortájt ilyen kis apróságra nem adtak. Még örült is neki, hogy két-három napra a gyengélkedő viszonylagos magányában meghúzódhatott, és egész nap kedvére álmodozhatott Lídiáról, a fogatlan cukrász legkisebbik leányáról. Máskor erre nem nyílott alkalom, mert háború volt, s a katonák leányokra csak akkor gondolhattak, ha szemükre húzták a takarót. Az akkori fiatalok egymás közt a cukrászt „némának" becézték, mert igen keveset beszélt. Amit akart, azt többnyire a szemével mondta meg. Szemével invitálta a belépőt,szemével kínálgatta finomabbnál finomabb készítményeit. Már az első alkalommal megállapította, mikor a futballcsapat tagjaival betértek ünnepelni a sétálóutcában rejtőzködő cukrászdába: az öregnek rossz fogai vannak, ezért nem beszél, hiszen ez nem jó reklám az édességek kedvelői számára. A városlakók meg nem firtatták, honnan került ide, számukra ez a grimasz titokzatos keleti mosolyt jelentett, ilyennek fogadták el, „némának”. Pedig a krémes meg a rumos tea árát nagyon is érthetően meg tudta mondani. De a cukrász nem borbély, hogy akkor is beszéljen, ha nem kérdezik. A „néma” nagy karriert csinálhatott volna, ha rá tudja venni Lidit arra, hogy az üzletében felszolgáljon. Erre akkor jött rá, mikor ez az édes kisleány tizenhat éves korában először helyettesítette szeplős nővérét, aki állapotos lett. A máskor kis forgalmú bolt zsúfolásig megtelt fiatalokkal. Azt mondják, az apja akkor sokkal kevesebb cukrot használt fel készít-
