Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-05-18 / 9. szám
ményeihez, mint máskor, mégis mindenki édesebbnek találta a tortaszeleteket, ha Lidi szolgálta fel. Minden fiatal csak az édes pofikától akarta a nyalánkságot, még akkor is, ha el sem tudta fogyasztani. De a leány, aki egyaránt volt kedves mindenkihez, hallani sem akart erről. Később, úgy ősz táján, mikor az a dit, másrészt feszítette az a tudat, hogy ez az utolsó alkalom az életben, amikor kezei között érezheti a leányt, s ez megédesítette, de meg is keserítette a tánc minden pillanatát. Lidi fejét az ő vállára hajtotta illedelmesen. Talán közelebbre, mint ahogy máskor szokta, mintha arra várt volna, hogy kedves, titokzatos szavakat .floiJÁY László *ШКА 4. RÉSZ hír járta, hogy Lidi valamilyen intézetbe kerül, a fiatalok megdöbbentek: ki kell őt menteni a kedvesnővérek karmai közül. Hevesebben folytatták próbálkozásaikat, s a nagy ostrom hevében maga Lidi sem tudta megmondani udvarlói számát, de hogy zárdába vonuljon, erről többet nem esett szó. Ő, mert nem szerette a tülekedést, távol tartotta .magát a körüldongott leányzótól. Tisztes távolból figyelgetve látta, hogy az egymással vetélkedő fiúk gyűrűjében Lidi mennyire unatkozik. Bár mindenkihez egyaránt figyelmes és legfőképp türelmes, ezek az állandó próbálkozások nincsenek ínyére. Ez a leány sokkal komolyabb, mint ahogy eleinte hitte. Hogy néhány percig egyedül lehessen a leánnyal - ez a vágya sem teljesült. A bevonulása előtti utolsó táncos rendezvényen erőt vett magán, és lekérte a „közkézen forgó" Lidit. A frontkatona a szíve felett őrzött fényképhez menekül, hogy el tudja viselni a háború értelmetlenségét, de neki nem volt képe Lidiről, csak ez az alig kétperces tánc emléke, melybe minduntalan megkapaszkodott. Ebbe az alig két percbe óriási feszültség sűrűsödött össze. Egyrészt mert érezte, hogy minden mozdulatát legalább tíz szempár kíséri, s legalább húszán készülnek arra, hogy lekérjék tőle Lisúgjanak a fülébe. De ő sokkal izgatottabb volt a leány közelségétől, mintsem hogy hirtelen kitaláljon valami csacska ostobaságot. Lidi akkor hátrahajtotta a fejét, s az ő haját kezdte nézni. Majd hogy megtörje a csendet, melyhez nem volt hozzászokva, azt kérdezte: „Milyen szép a haja, mitől ilyen hullámos?” „Ez a természet műve”, dadogta, mert sokkal fontosabbat akart mondani. De Lidi kétkedve ingatta fejét, hogy vállára omló sötét haja a nyaka körül keringőzni kezdett. „Nem hiszem, megsimíthatom?” „Természetesen”, nyögte, majd ő kérdezte:"Tetszik a hajam?" „Ó, nagyon...” S máris eltépték tőle Lidit. Többet már nem látta. Ez az ártatlan kis epizód nevetségesen kevés ahhoz, hogy valaki erre messzemenő terveket építsen, nemhogy esetleg a házasságát erre alapozza. A hadapród,akivel szót tudott érteni, ha bizalmas dolgokról kétségei támadtak, azt állította, hogy a nők terén a férfi soha sem lehet biztos a dolgában. Legalább két lány lett terhes tőle, mégsem biztos abban, hogy valamelyikük megvárja. A hadapród nem volt válogatós, kihasznált minden adódó alkalmat. Rá is fizetett. Később azt hallotta, nemigondozóba küldték, ahová azonban már nem jutott el, mert szerelvényét lebombázták- Hálát érzett Lidi iránt, mert emléke olyan erős volt benne, hogy meg tudta védeni őt, ha alkalom kínálkozott volna. Valahol a fogságban egy iskolatársa Lidiről kérdezte. „El akarod venni? Bolond vagy, barátocskám, más a szerelem, meg más a házasság. Meglátod, Lidi körül lekopnak az udvarlók, mert mire házasságra kerülne a sor, mindegyik meggondolja, hogy fagylaltos kocsit tologasson. Én legalábbis.” Nem válaszolt rá, nem akarta dobra ütni, hogy ő a fagylaltos kocsit is vállalná, ha Lidi az ő vállára hajtaná a fejét. Végtelenül sajnálta, persze utólag, hogy nem csókolta meg, mikor Lidi olyan gyöngéden hajtotta vállára a fejét. Ezért minden alkalommal, miután lelki szemei előtt lepergett ez a film, az alig kétpercnyi forróság égető emléke, gyügeséggel vádolta magát. De megcsókolni egy lányt ismeretlenül, kihasználva a tánc nyújtotta közelséget, már az első alkalommal?! Nem, ez egyszerűen elképzelhetetlen. De arra pontosan emlékszik, mikor az orra Lidi hajához ért, vér szökött az arcába. Mintha a selymes hajszálakból tüzes szikrák csapódtak volna át az egész testébe, olyan elektromosságot gerjesztve benne, amely egy villanykörte cikcakkba futó drótját izzásba hozni képes. Nem csodálkozott azon, hogy a fogságból hazatérve a „sétáló” felé vette útját. Aggódva kereste a kis cégtáblát, melyen valaha a csúcsos sütemények között apró színes betűk táncoltak, megrészegülve a kávé finom illatától, mely a cukrászdából áradt s a járókelőket is meglegyintette. Helyette egy gyors mázolmány volt a falon, melynek méteres betűi ízléstelenül ordibáltak: HOST1NEC Nincs többé cukrászda, markolta meg a szívét a rossz sejtelem. Csak kocsma van, ahol kora reggeltől rikoltozott a zene, pedig ezekben a keserves időkben effajta szórakozáshoz a városlakóknak se okuk, se kedvük, se pénzük nem volt. Most vette észre, hogy minden feliratot átfestettek. Alig tett száz lépést, új kocsma fogadta, idegen zenével. Kinek van kedve ilyenkor kocsmázni? Bekukkantott. Csupa idegen, ismeretlen arc. Ezek a háború után telepedtek be, most nekik áll a világ! Ez a „felfordított” világ! És Lidi??? Mennyi minden történhetett azóta, de ő semmit sem tud! Érdeklődni nem mert, nehogy elárulja magát. Egy óra alatt befutotta az összes utcát, de nem sikerült a nyomára bukkannia. Valaki rászólt: „Hová rohansz, hékás, most, mikor minden rendes ember ráér!” Hogy az illetőt lerázza, mert nem volt beszélhetnékje, továbbment, s mint akinek ez egyáltalán nem fontos, csak hogy valamit mondjon, visszaszólt: „Nem láttad véletlenül Lidit?” „De igen - hangzott a meglepő válasz -, most ment le arra... a gyógyszertár felé.” (Folytatjuk)
