Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-05-04 / 8. szám
LÉLEKTŐL LÉLEKIG EGY NAP KRISNA HÁZÁBAN India: a keleti misztériumok hazája. Színes és titokzatos ország, számtalan kaszttal és elképesztő nyomorúsággal. Innen indult útjára az a vallási mozgalom, amely az Egyesült Államok és Nyugat-Európa országai után hozzánk is elérkezett. Prágában a hétvégeken különös csoport vonul a Vencel térre. Narancsszínű leplek, tövig vágott baj, csupán egyetlen bosszú tinccsel ékesített fej, a homlokon dupla agyagcsík: ők a Hare Krisna-hívők. — Nem nehézkes és kényelmetlen leplekbe burkolva közlekedni az utcán? — Külsőségeink pusztán hagyománytiszteletből erednek. — A környezetük hogyan viszonyul Önökhöz? Nem érik támadások az emberek vagy a hatóságok részéről? — Semmi ilyesmit nem tapasztaltunk. Úgy gondolom, nem is adtunk rá okot. — Hogyan lesz valakiből Krisna -hívő? — Ez egyszerűen elhatározás kérdése. Az igazság az, hogy az érdeklődők fele egy éven belül elmegy. Vagy azért, mert másutt próbálja keresni az Igazságot, vagy azért, mert nem bír a szabályaink szerint élni. — Olyan szigorúak ezek a szabályok? — Vallásunk lényege négy fő pontban foglalható össze az egynejűség betartása, a vegetáriánus étrend, az élvezeti cikkektől (kávé, tea, alkohol, cigaretta, kábítószer) való tartózkodás, valamint a szerencsejátékok űzésének a tilalma. Ha valaki szerzetesként akarja szolgálni Krisnát, akkor természetesen kolostorba vonul, és teljes cölibátusban kell élnie. Nincs kedve itt maradni? Amíg beszélgetünk, néhány jókedvű szerzetes toppan a szobába. Térdre borulnak nem csak az egyik sarokban elhelyezett oltár, hanem a vezetőjük előtt is. Egyikükről kiderült, hogy orvos. Hogy mi hozta ide? Kérdésemre csupán egy mosoly a válasz, az elkötelezettek, a titkot tudók mosolya. — Szabadon választhattam — néz vissza az ajtóból. — Nincs kedve itt maradni? — S mint aki tudja, hogy fölösleges várni a választ, a következő pillanatban eltűnik a konyha irányában. A szitár és a hűtőszekrény jól megférnek egymás mellett. A központ berendezkedett a vendégfogadásra. Az egyik sarokban egy fiatal lány rózsasziromfüzért készít. Február közepén! Amikor megkérdezem, hogy miből tartják fenn magukat, megint csak finom mosoly a válasz: — Saját könyveinket árusítjuk... Egy kicsit irigykedve búcsúzom. A „harikrisnák” békés derűjét irigylem, még akkor is, ha nehezen tudom elképzelni, hogy szent tehenek és rózsaszirmok között éljek. Gyanakvásom mindenesetre jócskán összezsugorodott, és hát végül is: annyi a megválaszolatlan kérdés körülöttünk! Az, hogy a különféle vallási közösségek vonzzák az örökös stresszben élő, lelkileg sérült embereket vagy a jövőjüket kilátástalannak érző fiatalokat, ma már ismert tény. A jelenség akár figyelmeztetésként is felfogható: elgépiesedett, erőszakra épülő világunk valahol egyensúlyát vesztette. A sérült lélek orvossága a szeretet; és a gyógymód sokféle lehet. A Krisna-házban eltöltött néhány óra pusztán látlelet. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy miért választja valaki a gyökereinktől olyan távol eső életformát, s hogy vajon európai fül megértheti-e igazán a Védák tanítását?! M. Csepécz Szilvia
