Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-05-04 / 8. szám
Még nemrégiben is úgy tartották, hogy amikor a kábítószer fogyasztás szerint újra felosztódik a világ Ázsia és Amerika kapja a narkotikumokat, s a jó öreg Európáé lesz az alkohol. A dolog azonban ma már korántsem így áll. A narkózókról és a drogfogyasztásról 1989 novembere előtt nálunk még írni sem volt szabad. Talán ezért is vált oly hirtelen és nyomasztóan problémává a több tízezer narkózó léte. Kezdetét vette egy újabb háború, a „narkóháború”, amelynek győztesei nem lesznek, csak vesztesei. Gyógyításra várnak nem csak a „ragasztózók”, hanem a kemény drogosok, a füvesek és a „gyógyszerezők” is... zavaros tekintetű fiatalok injekciózták egymásba a heroint. Hogy mennyire komoly a veszély, azt éppen az ilyen és ehhez hasonló külföldi példák mutatják. Angliában például a kormány lehetőséget nyújt arra, hogy a kórházakban a kábítószeresek — az AIDS- veszély miatt — büntetlenül kicserélhessék a tűket, amelyekkel beadják sával szeretné megoldani a kérdést, másik részük inkább a toleranciát szorgalmazza. Szerintük a kábítószer-fogyasztás betegség, és differenciáltan kell gyógyítani. Gyógyintézetek létrehozását szorgalmazzák például, amelyek nemcsak farmakológiái, hanem pszichológiai szempontból is foglalkoznának a szenvedélybetegekkel. Véleményük szerint KEZDŐDIK EGY HÁBORÚ ... A „ragasztózók” és a „rent boys”-ok Kezdetben voltak a „ragasztózók”! Petivel és Lacival annak idején Dunaszerdahely egyik sivár lakótelepén találkoztam. Hétágra sütött a nap, a hasonló korú gyerekek háborúsdit játszottak a közeli kiserdőben, de ők csak ültek nejlonzacskóval a kezükben a lépcsőházban, és a semmit bámulták. A semmit, amely egyre nagyobb, barnább és kerekebb lett a szemükben. „Ragasztózunk” — mondta később Laci, aki a közlékenyebb volt. Szülei elváltak, anyukája már a harmadik „pótpapát” próbálgatta. „Gyógyszer, nyugtató, rá pálinka, amihez hozzájutok, de csak ha nagyon kivagyok” — mondta három évvel később, mikor ismét összefutottunk. Akkor már évek óta kivolt. Tizenkét éves kora óta narkózott. A ragasztó persze csak az első lépést jelenti! A következő kép minden bizonnyal az lesz, amit Frankfurt banknegyedében láttam az égbe szökő felhőkarcolók árnyékában, egy meghitten zöldellő parkban, ahol fényes nappal, a sétálók szeme láttára maguknak a heroint, hogy legalább biztonságosabban éljenek a kábítószerrel — ha már nélküle képtelenek. A segélyszolgálatok rendszeresen járják az utcákat, keresik a kábítószereseket, hogy tanácsokat adjanak nekik- hol, melyik segélyszolgálattal vegyék föl a kapcsolatot; hol ehetnek, dolgozhatnak — és persze miként szokhatnak le szenvedélyükről. Megtalálják a „rent boys”okat is — így hívjak azokat a fiúkat, akik közül sokan már tizennégy évesen az utcán árulják magukat, hogy megkeressék a heroinravalót. A szakemberek részben megegyeznek abban, hogy még soha egyetlen társadalom sem létezett valamilyen kábítószer nélkül. Sőt, az ivást sem tiltja a legtöbb vallás, vagy ha igen, akkor ad helyette valami mást. (Például a moszlimok nem ihatnak, de több mint hatszáz éve szívják a hasist.) Ha a statisztikai adatokat nézzük, például az egy főre eső „drogfogyasztást”, mondhatjuk, nem is olyan vészes a helyzet. A közvéleményt mégis egyre jobban foglalkoztatja a kérdés. A következményeket tekintve két nézet és áramlat ütközik egymással. A szakemberek egyik csoportja büntető szankciók alkalmazá-Fotó: Nagy László a gyógyítás a feladat, s nem a megbélyegzés, amelynek később is következményei lehetnek. Nemrégiben egy felső-ausztriai intézetben felmérést készítettek arról, hogy ki és miért próbálta ki a kábítószert. Kiderült, hogy a betegek ötven százaléka elégedetlen volt a munkájával, harminc százalékuk már volt börtönben és így tovább. Jelentős részük állami gondozott volt. Mindez azt bizonyítja, hogy a szenvedélybetegség főbb okai a társadalmi környezetben keresendők. Hogy nálunk hányán és milyen okból lesznek (lettek) a kábítószer rabjai, arról csak becsült adatokkal szolgálhatunk. Még mindig hiányzik a valós tényfeltáró munka; s úgy tetszik, az egészségügynek ma kisebb gondja is nagyobb annál, hogy esetleg belgyógyászati, és nem elmegyógyintézeti körülmények között foglalkozzék a narkózókkal. (Miközben a hazai sajtóban hetente föl-fölröppen a hír a cukros bácsiról, aki droggal „édesített” cukorkával kínálgatja a pozsonyi kisiskolásokat...) —nagyvendégi— N6 7
