Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-04-20 / 7. szám
volt kíváncsi a nép véleményére?! Az emberek kezdetben zúgolódtak, de mást nem tettek. Drapka László nyugdíjas még emlékszik arra is, hogy voltak itt tiltakozó gyűlések is: — Nyolcvankilenc végén egyesek még tiltakozó gyűléseket is szerveztek. Idővel azonban a nagy fellángolásnak is vége lett. Az embereket most a mindennapi megélhetés gondjai foglalkoztatják. Ha rajtam állna, én bizony nem egyeznék bele a megindításába. Gondolt-e valaki a sok kárra, ami majd az erőmű miatt bekövetkezik? Hogy a kertek, a gazdag föld hiába ad majd jó termést, senki nem veszi meg tőlünk a zöldséget, gyümölcsöt? A károk egyelőre csupán azokat foglalkoztatják, akiket már megérintett az erőmű lehelete. Például azokat, akiknek a falu közepén álló házát az EGY ELTŰNT FALU NYOMÁBAN oda tervezett munkásszállók miatt lebontották. Fényes Istvánnét például akinek az erőmű említésekor könnybe lábad a szeme. — Mikor errefelé járok — mutat a narancsszínben virító panelház felé —, mindig előjönnek a régi emlékek Néhány évvel ezelőtt épp itt állt a házunk. Alig készült el, pár évet laktunk csak benne, és lebontották. Valaki kitalálta, hogy az erőműben dolgozóknak panelház kell, mégpedig éppen Garamkálnán. Az akkori elnök kétszobás lakást ígért nekünk cserébe, meg kétszázezer koronát. De ki tudná pénzben kifejezni azt a sok munkát, amelyet a házunkba fektettünk, meg az örömöt, hogy végre lesz sajátunk! Ezt most mind elvesztettük. Tizenhárom családi ház, udvar és kert esett áldozatul a munkásszállásoknak. Volt, aki Kálnán tudott másik házat venni, ezek a szerencsésebbek. Mások ideiglenesen beköltöztek Lévára, hogy majd visszatérnek a falujukba, ha új házat építhetnek maguknak. Sokan belenyugodtak sorsukba, és véglegesen a városban telepedtek meg. Fényesék a szülők üresen álló öreg házába költöztek. Persze, előbb azt is fel kellett újítani. S a munka megint kezdődött elölről. — A férjem addig is sokat betegeskedett, de a költözés lelkileg teljesen összetörte és a sírba vitte szegényt. Az erőmű első áldozatai. Ezekről eddig nem sokat tudtunk. A lakosság eddig hallgatott s tűrt. Ki tudja, miért?! S ki tudja, mit fog csinálni ezután?! Iski Ibolya imáé йтвNoлNo§ „Minden ember annyit ér, amennyit másokért tenni képes." Napjainkban még talán igazabb ez a megállapítás, mint pár évvel ezelőtt. Egyre többen érzik ugyanis, hogy társadalmunknak var olyan rétege, amelyik igényli a mások segítségét. Van az életnek olyan szakasza, amikor az orvostudomány már tehetetlen, a gyógyszerek sem elégségesek. Az ember eléri az öregkort, magára marad. Jólesik neki minden jó szó, biztatás, vigasztalás. Erre az egészséges ember számára csekélységnek számító cselekedetre valamennyien képesek vagyunk. Sokan nem is tudatosítják, mennyit ér, ha megkérdezzük: „Hogy tetszik lenni?' A Rimaszombati Srobár utcai Magyar Tanítási Nyelvű Alap6 Nő iskola kisdiákjai nagy szeretettel és tisztelettel látogatják a nyugdíjasokat a helybeli nyugdíjasotthonban és a nyugdíjasklubban. Ünnepnek számít számunkra is, ha kisiskolásainkat meghívják egy-egy ünnepi összejövetelükre. Nem múlik el karácsony, nőnap, hogy verses-zenés műsorral és a maguk készítette ajándékkal ne kedveskednének „védenceiknek". Elnézve ezeket a gyerekeket, eszembe jut az a sok felnőtt, aki elfeledkezik saját hozzátartozójáról, ha az már magatehetetlen, mások segítségére van utalva. Bízom abban, hogy ezek a gyerekek felnőtt korukban is tisztelni fogják azokat, akik életük alkonyán vágynak a szeretetre. Csomós Bamáné tanítónő
