Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-02-24 / 4. szám
RECEPT NÉLKÜL Majd ha fagy, s hó lesz nagy... Didi-didi-didergek — hozza sértődötten a világ tudomására egy régi sláger énekesnője. Holott sértődésre — legalábbis orvosi szempontból — semmi ok! A didergés ugyanis az emberi test védekezése a hideg ellen. Közismert, hogy testhőmérsékletünk — ellentétben a hüllők, kétéltűek környezetükhöz alkalmazkodó, tehát változó testhőjével — állandó, illetve csak nagyon kis (pár tized foknyi) ingadozása lehet. Ezt az állandóságot egy nagyón érzékeny hőmérséklet-szabályozó mechanizmus biztosítja. A mechanizmus „lelke" az agyunk alapi részén található hőszabályozó központ. E központ állandóan „móri” a rajta keresztülfolyó vér hőmérsékletét. Ha a vér hőfoka 36 C-fok alá süllyed, fokozza tevékenységét az agy melegítő központja: beindulnak a szervezet hőtermelő folyamatai, és csökken a hőleadás. Ellenkező irányú vérhőfokváltozás természetesen a hőtermelés mérséklését és a hőleadás fokozódását indítja be. Ez a rendkívül érzékeny szabályozó mechanizmus teszi lehetővé, hogy az ember éppúgy tud alkalmazkodni a szaharai hőséghez, mint a szibériai hideghez. Nos, bár szibériai hideghez s igazi télidőhöz az utóbbi években alig van szerencsénk, mégsem lesz fölösleges pár szót ejteni a hidegártalomról. A hidegártalom, kihűlés — népiesen szólva: a megfagyás — akkor fenyegeti az embert, ha belső (a végbélben mért), ún. maghőmérséklete a 36 C-fok, a hónaljban mórt hője pedig a 35 C-fok alá süllyed. Testünk hőszabályozó központja ilyenkor riadót fúj, s kétféle módon is igyekszik meggátolni a test hőmérsékletének további csökkenését. Elsőként belső szerveinkben, mindenekelőtt a májban fokozódik a hőtermelés. A máj nemcsak szervezetünk legnagyobb vegyi üzeme, hanem testünk fűtőanyagának, a cukornak raktára is. Ám még a legnagyobb raktár is kiürül egyszer, s ez alól a máj sem kivétel. Ezért kapcsolódnak be a hőtermelésbe az izmok is, a jól ismert izomremegés, a didergés formájában. A didergés, amely fogvacogással és libabőrrel jár együtt, az izomzat nagysága miatt a leghatásosabb hőtermelő folyamat. E két hőtermelő folyamatot egészíti ki a hőleadás csökkenése: öszszeszűkülnek a bőr alatti erek, s megszűnik a testfelület párolgása. Belső szerveink hőtermelése, illetve az izomremegés csak ideig-óráig képes megakadályozni a test kihűlését. Ha a hideghatás nem szűnik, esetleg fokozódik — gondoljunk a hófúvásban eltévedt s a természetben éjszakázó emberre —, a hőtermelő folyamatok kimerülnek, s a test hőmérséklete ismét csökkenni kezd. Ha a maghőmérséklet a 35-34 C-fok alá süllyed, a hőszabályozó központ működése felborul, s testünk úgy hűl tovább, mint egy hidegre kitett tárgy. Ha a maghőmérséklet 33 C-fokra csökken, a szerencsétlenül járt ember elveszti eszméletét, s az ún. „tetszhalál” állapotába kerül. Még további lehűléssel megbénul a légzőközpont vagy megáll a szív. A 28 és 25 C-fok közötti maghőmérséklet az ún. alsó halálos zóna, melyből még lehetséges az életre hozatal. Minél rövidebb ideig tartott a kihűlés, annál nagyobb a remény az életben maradásra. A tartósan 25 C-fok alá lehűlt szervezet azonban már nem éleszthető fel. E száraz, tudományos tényekből az alábbi gyakorlati következtetések vonhatók le: A fagyhalál nemcsak szibériai hidegben, hanem a fagypont feletti hőmérsékleten is bekövetkezhet, ha a testhőmérséklet tartósan kb. 8-10 fokot csökken. Magyarán: megfagyni egy fűtetlen, plusz (!) 5-10 C-fokú szobában is lehet! Különösen akkor, ha a tartós hidegen túl egyéb körülmények, betegségek (főleg a pajzsmirigy elégtelen működése veszélyes) is terhelik testünk hőszabályozó kapacitását. Az éhezés, a rosszul tápláltság miatt a májraktár eleve „deficites”, s így hőtermelése is gyöngébb hatásfokú. A didergés fő energiaforrását a zsírsavak képezik, ezért a jól táplált, bő zsírrétegű ember hosszabb ideig „tud" dideregni, azaz védekezni a kihűlés ellen. Nagy veszélyforrás az átázott, vizes ruházat, mely jó hővezető, s az izomremegés által termelt hőt a külvilág felé vezeti el. Ha a hideghez szél is csatlakozik, a nem kívánatos hőleadás csak fokozódik. A fentiek ismeretében foglaljuk össze a kihűlés megelőzésének szabályait: Télidőben, főleg ismeretlen terepen, ne induljunk el megerőltető sí- vagy gyalogtúrára. Ha elkerülhetetlen a hidegben való hosszabb tartózkodás, öltözzünk fel rétegesen meleg, vízhatlan ruhába, és legyen időnk s lehetőségünk a kalóriadús, meleg táplálók elfogyasztására is. Minél előbb vessük le átázott, átizzadt ruhánkat, cipőnket. Ne álljunk hosszabb ideig tétlenül — mozogjunk! Kihűlés ellen védő gyógyszer nincs, mint ahogy nem létezik „védőital” sem! A vodka, rum hamis „jó barát”: kis adagban, értágító hatásuknál fogva ugyan melegérzést keltenek, ám az ismételt „kis” adagok tompítják az ember veszélyérzetét, álmosítják, s megállásra, leülésre késztetik. A hidegben való elalvásból pedig rendszerint nincs felébredés. A kihűlés gyógyításának lényege az azonnali gyors és egyenletes fölmelegítés, orvosi felügyelet mellett. Az a régebbi felfogás, miszerint az átfagyott testet először hidegben kell dörzsölni, és csak fokozatosan szabad felmelegíteni, a II. világháborúban szerzett tapasztalatok alapján ma már elavultnak tekinthető. Dr. KISS LÁSZLÓ 28 Nő A házak ablakában még jégvirágok nyílnak, mikor a hegyvidéki erdők alján szirmot bontanak a hunyorfélék (Helleboraceae) családjának egyes fajai. A családba több érdekes, szép virágával kitűnő növénynemzetség tartozik Legnevezetesebb közülük a hunyor (Helleborus) és a téltemető (Eranthis). A Helleborus elnevezés eredete nem egészen tisztázott; a nyerészkedő botanikusok, botanizálgató nyelvészek szerint a „belein” — megölni, s a „bora” — étek, étel szavak összevonásával keletkezett. Egy biztos: a Dél- és Közép-Európában, Kis-Ázsiában föllelt több mint 20 faj mindegyike mérgező. Könnyen lehet tehát, hogy nevét ennek köszönheti, s a régi görögök bizonyára „éltek”, illetve étették, itatták vele ellenségüket. Magyarország erdőiben három fajuk is előfordul: a pirosló hunyor (H. purpurascens), az illatos hunyor (H. odorus) és a kisvirágú hunyor (H. dumetorum). Nálunk a pirosló hunyor előfordulásáról vannak bizonytalan adatok. Annak ellenére, hogy valószínűleg nem tartozik természetes flóránkhoz, jól bírja telünket, s így méltán helye van kertkultúránkban. A hunyorfélék általában 30-40 cm magasságú, áttelelő levelű (örökzöld) növények. Ilyen pl. a H. antiquorum, H. corsicus, H. foetidus, H. niger. Mások levélzete (pl. a H. cyclophyllusé, H purpurascensé, H. viridisé) nem telel át. Vannak közöttük a többinél erőteljesebben növekvő fajok is. A H. corsicus elérheti a 0,6, a H. foetidus pedig az 1 méteres magasságot. A legattraktívabb közülük a fehér virágú, a Déli-Alpokból származó fekete hunyor (H. niger). Nevét fekete gyökerének köszönheti. Gyakran már karácsonykor nyílik, s ezért a német nyelvterületen az ünnepi asztal kedvelt dísze (Christrose). A hosszú, száraz, meleg nyarakat követően virágzása később kezdődik. Feltűnően nagy, tenyérnyi virágú alfaja a H. niger ssp. macranthus, nemesített változatai a már novemberben nyíló „Praecox”, a szintén nagy, fehér virágú 'Van Kessen’, a szép világos rózsaszín szirmú „Roseus". A hunyorfélék a humuszban gazdag, mély, meszes talajokat kedvelik. Jó vízellátású helyre, félárnyékba kerüljenek. A napos, száraz helyeken csak sínylődnek. Ha lehet, mindjárt végleges helyére telepítsük, ui. a bolygatást rosszul bírják (főleg a fekete hunyor). Teljes pompájukban csak akkor díszlenek, ha több éven át a helyükön maradnak.
