Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-02-24 / 4. szám
А kkyíjíjsáij ^jíüJyíjJuiíjbujj Interjú Molnár Imrével, a Határon Túli Magyarok Titkárságának főtanácsosával Fotó: Kontár Gyula Engem is foglalkoztat ez a jelenség. Számomra úgy tűnik fel, hogy nem is annyira az írók, hanem az irodalom az, amely nem találja helyét az új elrendezésben. Ha jóslatokba kell bocsátkoznom, akkor elképzelhetőnek tartom azt, ami Franciaországban, illetve Németországban van, ahol minimálisra zsugorodott az irodalom és a könyvkiadás. Ami van, az is belterjes, tele elitista jellemzőkkel. Másik lehetséges véglet, hogy az írókból „nemzetvezérek” lesznek, akik gátlástalanul képviselnek majd bizonyos nemzeti célokat. Ebben nem az a baj, hogy nemzeti gondolatok és célkitűzések szószólói lesznek, hiszen ez vállalható és vállalandó feladat, hanem hogy önjelölt prófétákká válva, elhitetik magukkal, hogy nekik kell vezetniük a tömegeket. Ez nálunk azért lenne veszélyes, mert míg például Franciaországban nem kavar nagy port egy-egy író kinyilatkoztatása, addig mifelénk az írói „próféciák” beláthatatlan következményekkel járhatnak, tekintve, hogy amit ma egy politikustól hallunk, azt tegnap egy írótól hallottuk... Mindazonáltal nem tartom tragédiának, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomban nem tapasztalható a kívánt pezsgés. Ez az irodalom sokáig „néptribün” volt. Jól emlékszem, magam is azért olvastam, hogy onnan tudjam meg, melyek a történési folyamatok, mi a valóság. Fel kell nőnie egy olyan publicista, illetve közgondolkodó, politikusi rétegnek, amely az íróktól át tudja venni a rájuk kényszerült szerepet. Ám mindaddig, míg egy író tisztességes eszközökkel hajtja végre a pályamódosítást, nincs semmi baj. A tisztességtelenség az a kategória, amelyet egy kisebbség soha nem engedhet meg magának. — Véleménye szerint melyik az a koncepció, az a keret, amely minta lehet az „anyaországi és a kisebbségi helyzetbe szorult nemzetrész viszonyában? — Szerencsénk van. Nem kell koncepciókat kitalálnunk, elég arra hagyatkoznunk, amit Szent István hagyott ránk, hogy a többkultúrájú, többnyelvű nemzet az erős, az egynyelvű gyenge. — S végezetül, egy személyes kérdés. Önnek mi ad erőt, energiát a munkájához? — Mondanivalómat egy példában foglalnám össze. Magyarországon 1945-ben elkezdődött a svábok kitelepítése. Egy hajósi sváb családot is kitelepítettek. Házukba egy Felvidékről elűzött diószegi magyar családot költöztettek. A hajósi sváb család úgy értelmezte a helyzetet, hogy a felvidéki magyarokat az ő elüldözésük céljából hozták ide, nyomorúságáért tehát a szülőföldjéről elűzött, vagyonából kiforgatott, földönfutóvá tett magyar családot hibáztatta. A magyar család, mivel a svábok nem engedték be a házba, hátul, a kecskeólba kvártélyozta be magát. Az édesapa őrködött éjszakánként, mivel félt, hogy a sváb gazda kijön, és elvágja gyerekei torkát... Ez így ment mindaddig, míg a svábokat el nem vitték Németországba. A magyar család ezek után beköltözhetett a házba. A bútoraikat ki sem csomagolták, mert úgy vélték, hogy csupán ideiglenesen foglalták el helyüket ebben a házban. Időközben Németországból hazaszökött a sváb család, mert ott „magyar cigányokként” fogadták őket a németek. Nem találtak otthonra, tehát hazaszöktek. Éjszaka érkeztek, s hogy ne keltsenek feltűnést, beköltöztek a kecskeólba. S ezúttal a sváb családfő őrködött éjszakánként. Ez a kép örökre belém ivódott, örök nyomot hagyott bennem a mesterséges beavatkozás következményeinek mementójaként... — Köszönöm a beszélgetést. CÚTH JÁNOS Nő 9
