Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-02-24 / 4. szám
A vonalon innen Ligetfalu téli ködbe burkolódzik. Kora reggel van, a táj elhagyatott. A lakótelep szélén vagyunk, errefelé később se nagy a forgalom. A csöndet egy aknafedél csapódása töri meg. A házaktól vagy húsz méterre, a meleg vizes csatorna aknájából egy kócos fej bukkan elő. Utána még vagy három alak tűnik föl, nehézkesen másznak ki a napvilágra. Koszlottak, borostásak, — Semmit sem tehetünk! — mondják később a rendőrök. — Nem költöztethetjük ki őket. És ha megtennénk is, úgyis beköltöznének máshova. Amíg csak el nem követnek valami kihágást, békén hagyjuk őket. Senkit nem érdekelnek! A vonalon túl Viera Petreková asszony a Trávniky nevezetű lakótelepen lakik egy háromszobás lakásban. Ötven év körüli, mosolygós asszonyka. A szomszédok egy idő óta nem köszönnek vissza neki. — A nyáron kezdődött — mondja. — Egy kimerült embert találtam a ház előtt a pádon. Nem volt otthona. Hazahoztam, ápoltam — s lassan híre terjedt. Elkezdtek jönni a többiek is. Petreková asszony széttárja a karját. — Nem tudtam őket csak úgy egyszerűen kidobni. Rettenetesen НШШШ az egyik vállát behemót harmonika húzza le. — Vidékről jöttem a fővárosba mondja később a harmonikás. Egész életemben munkásszálláson laktam. Négy évvel ezelőtt aztán, mikor nyugdíjba mentem, kidobtak a munkásszállásról. Hova mentem volna? Nincs otthonom, családom! Itt lakom a csatornában. A haverokkal testvériesen megosztozunk: egyikünk guberál, másikunk papírt gyűjt, én a kocsmákban harmonikázom. Gyakran meghívnak egy féldecire, vagy odalöknek egy húszast. A belvárosban vagyunk, a Prior környékén. Az egyik szélső házról nagy foltokban hullik a vakolat, látszólag nemsokára dózer alá kerül. Egy betört ablakon mászunk be. Az egyik ajtót elreteszelték: a rendőrök megpróbálják kifeszíteni. Belülről sírós női hang nyöszörgi: Mit csináljak? Egy emberi roncs áll az elemlámpa fénycsóvájában: töpörödött alak, ráncos arc, hosszú, zsíros haj. Személyi igazolvány helyett zsíros papírfecnit húz elő: 1947-ben született, áll a papiroson. A lakásról nem tud papírt fölmutatni, azt mondja, a városi hivatal utalta ki, ahova szociális segélyért jár. A házban nincs se víz, se villany. Az ágy alá tolt „serbli” helyettesíti a mellékhelyiséget. A másik ajtót is csak egy lánc tartja. Negyven év körüli, festett ajkú nő dugja ki a fejét. Itt már meleg van, a gáztűzhely négy rózsája „harsányan” lángol, a sütő nyitva. Oldalt a priccsen egy férfi fekszik. — Milyen ügyesek! — mondja. — Már egy éve itt lakunk, de eddig még senki sem fedezte föl a rejtekhelyünket. Az amnesztiával szabadultam Leopoldovból. A lakásomat eladtam. Eiolgozni nem akaródzik, a munkanélküli segélyből élek, 1720 koronából. Az asszony dolgozik egy büfében. Onnan is csurran-cseppen valami. Eljárogatok én is vele. De mit akarnak tula jdon képpen5 ! Я 0,1 'S 'О I н 'S о I NoI Nő 7
