Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)

1992-02-24 / 4. szám

hiányzik nekik az emberekkel, a normális világgal való kapcsolat; nem százszázalékos emberek ezek! Nincs senki, aki töródne velük. Találkoztam például egy emberrel, aki már húsz éve járja a börtönöket. Alighogy kikeveredik az egyik ügyből, már benne is van a másikban. Éretlen, nem kiforrott személyiség, a társadalom nem fogadta be. A bíróság előtt is voltam már vele. Valami jótékonysági munkát szeretnék végezni, de fogalmam sincs, hova forduljak.

A szomszédok Petreková asszony hajléktalanjairól hallani sem akarnak.

— Világosan megmondtuk neki — elegyedik szóba velem az egyik —, végtelenül csodálkozunk, hogy ilyen elemeket képes beengedni a lakásába. Tiszta őrület! A fiával beszéltünk végül, az aztán rendet csinált. Kihajította mindahányat!

Anton Srholec atya menedékházat szeretne alapítani a hajléktalanok számára. Hivatalokhoz, szervezetekhez folyamadott ez ügyben — minden kézzelfogható eredmény nélkül.

— Fölajánlottak már hat épületet — mondja. — Például egy munkásszállót Devényújfalun, amelyet megszálltak a cigányok. Természetesen eszük ágában sincs kiköltözni, és azzal fenyegetőznek, hogy kitekerik a nyakát annak, aki oda bemerészkedik. Aztán fölajánlottak egy műhelyt, teljesen leromlott állapotban, a külvárosban.

Kissé furcsa, hogy Srholec atya nem talál jeles támogatókra, hiszen a keresztényi szeretet az elesettek pártfogolását szorgalmazza. A püspökök pásztorlevelükben azt írják, hogy Szlovákia lakosságának nagy része hívő katolikus. Hívő katolikusok az ország vezető személyiségei is — a hajléktalanok ügyében való ügyködés talán nem elég hatásos fegyver a választások előtt?

— Szervezetünk, a RESOTA — folytatja Srholec atya — reszocializációval szeretne foglalkozni. A hajléktalanoknak a társadalomba való betagozódását szeretné elősegíteni. Reszocializációs kommunákat kívánunk létrehozni tizenöt-húsz taggal. Mert ha már többen vannak, elkezdenek veszekedni, csoportokat alakítanak ki. Ezért óvoda vagy bölcsőde nagyságú helyiségekre volna szükségünk. De hát ilyeneket nem kapunk! Nem kapunk, mert az emberek félnek. Félnek, hogy ezek a szerencsétlenek lezüllesztik a környéket, kirabolják őket. Pedig ez az egyetlen lehetőség, hogy visszatérítsük őket a társadalomba.

— A problémát szerintünk rendszerközpontúan kell megoldani — folytatja. — Kellene egy gyűjtőhely, ahova a rendőrök bevinnék a hajléktalanokat, s ahol meleg ételt, teát, éjjelre ágyat kapnának. A legjobb lenne, ha önkéntesek, apácák dolgoznának ezekben a „táborokban”. Szeretnénk a privatizáció során valami épületet venni. Az épületet a hajléktalanok gondoznák, tartanák rendben. Az első láncszemhez pedig újak kapcsolódnának..

8 Nő

Összeállította: —néva—

A korábban intézményesített és gombnyomással vezérelt nemzetiségi kérdéskör nem tabu többé. Jóllehet megoldásokról még nem beszélhetünk, viszont annál hangsúlyosabban vetődik fel a kérdés, hogy mi a teendő a jelenlegi helyzetben. Beszélgetőpartnerem az egyik legilletékesebb: Molnár Imre, aki Budapesten a Miniszterelnöki Hivatal Határon Túli Magyarok Titkárságának főtanácsosa. Arra várok tőle választ, hogy milyennek ítéli meg a helyzetünket a Miniszterelnöki Hivatal „magaslatából”, s hogy e tekintetben milyen szerepkör az övé.

— Az egyetem elvégzése, azaz Magyarországra kerülésem után a Magyarságkutató intézetben kezdtem dolgozni. Az itt szerzett ismeretek döbbentettek rá, hogy a csehszlovákiai magyarság történelme, ezzel párhuzamosan a kisebbségi lét történelme nincs megírva. Nem véletlen tehát az sem, hogy a kérdéskör feldolgozása teljes mértékben hiányzik a csehszlovákiai magyar oktatásból is. Márpedig az azonosságtudathoz, annak kialakulásához ez nélkülözhetetlen. Sajnos a történelem hajlamos arra, hogy kizárólagosan a politikai eseményekre figyeljen, holott például a két háború között számunkra inkább meghatározó volt a Sarlómozgalom, a Prohászka-körök és egyéb társadalomszervező mozgalmak tevékenysége, mint a politika. Ma sem egészséges az, amikor tragédiát látunk egy-egy politikus kedvezőtlen megnyilatkozásában. Nem ettől függ ugyanis a csehszlovákiai magyarság talpraállása és boldogulása. Sokkal inkább kellő mennyiségű belső energia, erkölcsi és emberi tartás szükségeltetik ehhez. Maga a kisebbségi sors egyfajta kényszerhelyzet: a kisebbségben élőnek mindig többet kell bizonyítania, többet kell magából megmutatnia. Ezen keresztül válik a belső erő dinamikává.

A titkárságon feladataim közé tartozik többek között — a társadalmi közélettől a politikáig — olyan fórum biztosítása a csehszlovákiai magyar nemzetrész számára, amely eddig nem adatott meg neki. Magyarországon ne lehessen többé például tudományos konferenciát tartani a kisebbségben élő magyar kutató, tudósok nélkül. Ne legyen többé olyan politikai kerekasztal, amely szükség esetén helyet ne biztosítana a kisebbségek képviselőinek. Ez a belső emancipáció még nem ment végbe, mivel ez önszerveződési folyamat (is). Fel kell tehát oldódni abból a merevgörcsből,

amely úgy hat, hogy ha magyarságról beszélünk, akkor azon a trianoni határokon belül élő magyarságot értjük. A magyarságról egy idő óta már nem volna szabad ilyen kirekesztéses alapon beszélni. Mert ha a vajdasági magyarságot tragédia éri, az ugyanúgy fáj az anyaországbeli magyarnak, mint a szlovákiai magyarnak. A nemzet tehát egy organizmus, amely tud örülni és fájni. A nemzetnek kollektív tudata van: örül március 15-én és fáj október 6- án. Ha ezt így fogjuk fel, akkor a politikai és a közgondolkodásnak is tükröznie kell eme egészet.

— Van reális esélye annak, hogy ez a szemlélet általánossá váljon?

— Ez a szemlélet kezd érvényesülni a gazdaság, a vállalkozások szintjén. Ezeket ugyan gyakorlati érdekek motiválják, ami azonban nem változtat a lényegen. Sajnos ma még revelációként hat, ha egy kisebbségi magyar ad hangot a véleményének... Egyrészt tehát ennek az áthidalása a feladatom, másrészt hogy hozzájáruljak a kisebbségi magyarság belső, erkölcsi erejének növeléséhez. Esterházy János, de mások is megmondták, hogy a kisebbség jövője két dolog: a belső energiák, támasztékok, az erkölcsi fedezet és a többségnek a kisebbséghez való viszonyulásának a függvénye. A többség elsöpörheti a kisebbséget (szomorú, de van rá példa). Ám ha akar is neki jogokat biztosítani, s létfeltételeket kínál neki, még akkor sem garantált a siker, ha a kisebbség nem fogadja el... Mert a jog mindig külső valami, ami nem juthat érvényre, ha a kisebbség szellemileg, erkölcsileg összeomlott.

— E tekintetben hogyan állunk mi magyarok?

— Szomorú, hogy a magyarság történelme folyamán sok áldozatot hozott. Jóval többet, mint amenynyit hóhérai követeltek. Persze még mindig jobb, ha az arány az áldozatok javára dől el, mert az áldozatokból erkölcsi tartást, büszkeséget nyerhet a nemzet, míg a hóhérok miatt lelkiismereti vívódás, kisebbrendűségi érzés támad. Szó sincs persze arról, hogy szükség van áldozatokra... Szükség csak tartásra és önbecsülésre van. Ezt kell szolgálni. A hazai és a határokon túli magyarság épülésére egyaránt.

— Hogyan értékeli azt a jelenséget, hogy a szlovákiai magyarság politikai képviseletét zömmel írók, közéleti személyiségek vállalták. Ez érezteti kedvezőtlen hatását, mindenekelőtt az irodalomban, ahol a rendszerváltás után nem tapasztalható a kívánatos pezsgés.