Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)
1991-11-18 / 2. szám
EqyÜTT jÁTSZAN* • November közepén kerül a boltokba — immár harmadik kiadásban — Simkó Tibor Tikirikitakarak című verseskötete. Ebből az alkalomból beszélgettem a költővel, többek között arról, hogy szerinte a gyerekeknek mennyire van szükségük a versre. — Minden gyerek lételeme a játék. Az én verseim játékosak, rakoncátlanok, kikandikálnak a papír mögül, de mindig visszatérnek a ritmusba, a rímbe. Az a hattól tizenegy évig terjedő korosztály, amelynek leginkább szántam ezeket a verseket, azt hiszem, még nem felejtette el, hogyan kell játszani. Ahogy nőnek a gyerekek, évről évre újra felfedezik és magukénak akarják ezt a nyelvi világot, minden színével, tarkabarkaságával együtt. Úgy vélem, ez a legfőbb oka annak, hogy a Kalligram Kiadó ismét megjelenteti a kötetemet. Előzőleg 1977-ben, majd ‘83- ban, a Madách Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot, és szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy mindkét alkalommal gyorsan népszerű lett a gyerekek körében. Most Németh Ilona új, színes illusztrációival, nagyon szép kivitelben kerülnek a versek az apró olvasók kezébe. Remélhetőleg a 43 koronás ár sem lesz túl magas, s még akár karácsonyi ajándék is lehet belőle. — Amikor gyerekeknek ír az ember, kell hogy legyen a szívében jó nagy adag szeretettöbblet. Ön miből meríti a szeretetet? — Én azt hiszem, hogy nemcsak a szeretet rakhat az ember tarsolyába ilyen útravalót, hanem az is, ha esetleg nem kapta meg mindig azt az érzelmet, amelyet szeretett volna. Én mindig érzékeny gyerek voltam, és valahol mélyen nagyon magányos. Ez az érzékenység máig is munkál bennem. Sokszor úgy éreztem, hogy a környezetemben nincs meg az a harmónia, amelyre vágyom, s ez valahogy visszahúzódóvá tett. Mindig vágytam ez után a bizonyos meleg családi otthon után, és szerettem volna gyerekekkel körülvenni magam. Mivel évtizedeken keresztül nem sikerült úgy, ahogy elképzeltem, megpróbáltam ezt a harmóniát az írásaimban megteremteni. — Hogyan tudja lemérni verseinek hatását? Arra lennék kíváncsi, hogy milyen a kapcsolata a környezetében élő gyerekekkel. — Hatvanéves vagyok, és most van három apró gyerekem. Még akkor is oda szoktam figyelni rájuk, ha félrevonulok és írok. Igaz, elég későn születtek, de ők az én pótolhatatlan és abszolút megbízható segítőtársaim. Af-Beszélgetés Simkó Tiborral féle összekötők a gyerekek valósága és a felnőttek szürkébb, hamisabb világa között. — Mennyire lehet ismerni őket? Milyenek a mai gyerekek? Nem hiszem, hogy az alkatuk megváltozott volna. Legfeljebb a társadalom keményedik és embertelenedik körülöttük. Sajnos, fennáll a veszély, hogy feltétlen és kizárólagos fogyasztókat nevelünk. Az a véleményem, hogy a gyereket hagyni kell, hadd élje ki magát azon a területen, amelyik a sajátja. Ha nem csupán annyiból áll az odafigyelés, hogy méregdrága játékokkal agyonszeretjük; hanem valódi párbeszédet is, akkor van értelme együtt játszani. — Az ön gyerekkora is ilyen volt? Csupa játék? — Nem mondhatnám. Kölyökként falun, Hidaskürtön éltem. Nyolc-tíz éves voltam, amikor kitört a háború, s azontúl mi gyerekek is osztoztunk a felnőttek gondjaiban. Ettől eltekintve is én mindig úgy éreztem, mintha hiányozna valami az életemből. Ezek a gyerekkori szorongásaim végigkísérték az életemet. Ezért azután hatványozottan figyelek a környezetemre, a családomra. Végül is az írás öröme az, ami átsegít a buktatókon, a nehézségeken, ehhez azonban kell egy biztos háttér, egy zug, ahová megtérhetek. Feltöltődni és pihenni. Beszélgetett: M. CSEPÉCZ SZILVIA Nő 13
