Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)
1991-11-18 / 2. szám
A nyugati világ diaszpórában élő ma/1 gyarsága is létrehozta a maga szellemi katedrálisait. Számtalan magyar nyelvű lap, folyóirat és közlöny lát napvilágot Amerikától Ausztráliáig. Akad közöttük politikai, ismeretterjesztő, vallási lap, cserkészújság, családi és irodalmi lap egyaránt. Talán nem mondok újat azzal, hogy nemzeti kultúránknak legszínvonalasabb nyugati irodalmi magazinja a Chicagóban megjelenő Szivárvány Mózsi Ferenc szerkesztésében. A Szivárvány alkotói és baráti körük évente — immár hagyományosan — találkát adnak egymásnak. A legutóbbi Szivárvány-találkozóra augusztus második felében került sor Csobánkán. A háromnapos rendezvénysorozat központi témája Határ Győző élete és munkássága volt. A nemzetközi összetételű előadógárdát a résztvevők alkották. Györgyey Klára (Egyesült Államok), Pomogáts Béla (Magyarország), Mózsi Ferenc (Egyesült Államok), dr. Harmat Pál (Ausztria), Zalán Tibor (Magyarország) és Cúth János (Cseh-Szlovákia). Az alábbi riport Mózsi Ferenccel, a Szivárvány főszerkesztőjével, a Szivárványtalálkozó atyjával készült. Bemutatkozásképpen mondj néhány szót magadról, indíttatásodról és küldetéstudatról, arról a kapcsolatról, amely az irodalomhoz fűz, netán Magyarország elhagyásának (kényszerű?) körülményeiről. Az 1970 utáni időszakra datálom az irodalommal való eljegyzésemet. Azért fogalmazok így, mert első verspróbálkozásaimnak folytatása lett, tehát az irodalmommal való kapcsolatom tartósnak bizonyult. Tény, hogy 1970-ig éltem Magyarországon. Mivel 1947-ben születtem, jelentős, egyben meghatározó volt az a huszonhárom év, amelyet otthon töltöttem. Ezt követően Olaszországba kerültem. Szicília egyik kisvárosában döbbentem rá, hogy jaj, hiszen én elfelejthetem az anyanyelvemet! Ettől kezdve tudatosan építkeztem. Korábbi életem igen szűk körben zajlott. Korábbi élmányanyagomat a többféle késztetés, a friss szellemi közeg hatására- Olaszországban kezdtem feldolgozni. Vándorlásom különböző stációi lettek aztán: Torino, a latinai menekülttábor, ahonnan ösztöndíjjal sikerült a Leuveni Katolikus Egyetemre kerülnöm. Ez életem igen fontos állomása lett. Leuven adta azt a 14 Nő végső lökést, amely a nyelveken keresztül visszatántorított anyanyelvemhez. Milyen körülmények között kerültél kapcsolatba a Szivárvánnyal? Módosulte a lap küldetése és profilja a közreműködésed nyomán, illetve miként tudod összekapcsolni a lapban a különböző irodalmi kultúrákat? — Borbándy Gyulát, a volt müncheni Új Látóhatár szerkesztőjét idézném, aki lapunk keresztapja, ő 1976-ban járt Amerikában, amikor én már két éve ott tartózkodtam. Megpróbálta felkutatni az amerikai magyar intézményeket, és mozgósítani őket a cél érdekében, ami nem volt egyéb, mint egy megfelelő kapacitású, színvonalas és életképes irodalmi lap beindítása. Ő maga 136 amerikai magyar szerzőt tartott számon, akik 70 százaléka nyugat-európai lapokban publikált. Ezt a szellemi vákuumot szerette volna kitől-Egymás felfedezése teni, mivel elképzelhetetlennek tartotta, hogy a sok százezres amerikai magyarságnak ne legyen megfelelő szellemi fóruma. Borbándy szándéka s az én igyekezetem úgy találkozott, hogy néhány társammal közösen hasonló indíttatásból próbáltunk tető alá hozni egy irodalmi lapot. Társaim közt volt többek között Makkai Ádám, aki akkor Chicagóban élt (ma is chicagóinak számít, bár Hongkongban tanít). Több lapindítási kísérlet után 1980-ban jutottunk el odáig, hogy megjelenhetett a Szivárvány első száma. Mintegy másfél éven keresztül almanachszerű válogatásokat tartalmazó kiadványok formájában jelent meg a lap. Ezt követően kezdett határozottabb jelleget ölteni. 1981-től már Szivárványkönyvsorozatot is tudtunk indítani. Ezt itt szívesen említem azért is, mert negyedik kötetünk éppen Duray Miklós Tegnap alighanem bolondgombát etettek velünk című novellagyűjteménye volt. Időközben tovább formálódott a Szivárvány arculata, amelyet újabb és újabb nevek fémjeleztek. Amiként a szivárvány is időnként más-más színekben pompázik, lapunk is változik, alakul, bővül. Reméljük, hogy a mi Szivárványunk egyre tágabb horizontok fölött, földrészek között is át tud ívelni, hogy Csoóri Sándor kifejezésével éljek, szellemi katedrálisa lehessen az egyetemes magyar kultúrának és irodalomnak. Szándékunk helyességében erősít meg bennünket Kányádi Sándor is, aki a költészet templomának nevezte fórumunkat, amelyet tulajdonképpen már évszázadok óta együtt építünk mi magyarok, éljünk bár a világ egymástól legtávolabb eső szegleteiben is. Tevékenységünkkel kapcsolatban mindig eszembe jut szomszédotok, Püspöki
