Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)
1991-11-18 / 2. szám
ЕЕЕВВЯ a Nő-bén Bertalanná Dibúz Erika, kézilabdázó — Tizenegyedik éve játszik az élvonalban. Tehetségére Naszvadon Vlahy Jenő figyelt fel, az ő keze alatt érett ligajátékossá. Egészen fiatalon került Nyárasdra, s máig ott kézilabdázik. Közben Bakára ment férjhez. Tíz év elteltével hogyan kötődik Naszvadhoz? — Még mindig a szülőföldet jelenti. Havonta, háromhetenként egyszer biztosan hazamegyünk. Persze azelőtt könnyebb volt, Nyárasdon felültem a Babettára és hazahajtottam. Bakáról csak oda hatvan kilométer az út. Szóval már bakainak tartja magát... — Ott van az otthonom. Most még szolgálati lakásban lakunk, de nemsokára szeretnénk beköltözni az új házunkba, ősszel vagy tavasszal... — És Nyárasd mit jelent az életében? — Egyfajta megálló, ahol hetente többször órákat töltök. Nem a azülőföldem, nem az otthonom, de sok életrevaló élményem színhelye. Nem is beszélve arról, Nyárasdnak és a kézilabdának köszönhetem, hogy jártam olyan országokban, amelyekbe saját pénzemből soha nem jutottam volna el. — Mit szól mindehhez a család? Hogyan épül be közéjük a kézilabdázó anyu? — Sportbarát családból származom. Bátyám testnevelést tanít a szüleim sem riasztottak el soha a sportolástól. Mikor Bakára kerültem, anyósom és apósom még nem nagyon tudta megkülönböztetni a kézilabdát a futballtól, de egyszer se mondták, hogy ne menjek edzésre, mérkőzésre. Inkább ők ajánlkoztak, vigyáznak a gyerekre, ha kell. Férjem korábban focizott, de a kézilabdát sem veti meg. Ért is hozzá. Sokszor ad mérkőzés utáni jó tanácsokat. — Csak nem jár el mindegyikre? — De bizony. Legalábbis a hazaiakon mindig itt van. Én másfél-kát órával a kezdés előtt indulok otthonról. О csak a meccsre jön, hozza magával a kis Gergelyt is. —Netán otthon is beszédtéma a kézilabda? — Mérkőzés után biztosan. ízeire szedjük a kétszer harminc percet. Ő elmondja, kívülről mit hogyan látott, én meg azt, hogy éltem át mindezt a pályán. Érdemes meghallgatni a véleményét, még akkor is, ha nem mindennel értek egyet. —A kis Gergely mit szól kézilabda-csevegéseitekhez? — Csak ötéves, még nem sokat konyít hozzá. De a sportcsarnokba nagyon szeret járni. Míg nem volt óvodás, előfordult, hogy hetente egyszer-kétszer magammal kellett őt vinnem az edzésekre. Csapattársaim is magszerették, s ő ezt érezte. Nemegyszer ,'előfordult, hogy edzés előtt rábíztam valakire a csarnokban, de ő rögtón üzent a többieknek, hogy itt van. Ezt úgy mondta, mintha ő íenhe a legfontosabb! —Hogyan zajlik az élet Bertalanéknál, amikor anyu nem Nyárasdon, hanem Prágában vagy éppen Eperjesen játszik, s történetesen vasárnap van, ami a kézilabdavilágban, ugye, nem ritka dolog? — Sokat segít a férjem, de szülőkre is támaszkodhatom. Ha hosszabb időre távozom, legtöbbször anyuékhoz, Naszvadra viszem a gyereket. Egy napra a férjem is elvállalja. Nem nőies alkat, de tud törődni Gergellyel. S a vasárnapi ebédek? Olyankor nékülem esznek. Ha vasárnap délelőtt otthon játszunk, vagy előre megfőzök szombaton, vagy az anyósomékhoz megyünk a meccs után ebédelni. — Bár koránál fogva még évekig játszhatna az élvonalban, azért mégis megkérdezem, megfordult-в már a fejében, hogy egyszer jó lenne abbahagyni? — Nyolcvanhatban már közel jártam hozzá, de akkor is kevés volt a játékos Nyárasdon, és rábeszéltek, jöjjek vissza. Nem kellett sokáig győzögetniük. Hat hónapos volt Gergely, amikor alig egyéves kihagyás után edzeni kezdtem. Nehéz három év várt rám, de sikerült átvészelnem. Ma úgy látom, egy-kótévig még eljátszhatok, tovább nem. —És ha közben a Naszvad feljutna az I. ligába, visszaigazolna a szülőfalujába? — Ez igazán merész kérdés, de a sportban minden lehetséges. Pillanatnyilag Naszvadon nagyon jó női csapat van. Szívesen elmennék oda játszani, de már tényleg messze lenne. Elárulom, nem először foglalkozom ezzel a gondolattal. Valamikor a szülőfalumban erről álmodoztunk. Csak akkor még nem tudtuk, kit merre sodor az élet. J. MÉSZÁROS KÁROLY még inkább megalázzák az amúgy is megrendült embereket. S mi lesz a gyerekekkel, ha velük ez történt? A gyakorlattal még nem rendelkező pályakezdőkkel, akik annyira kiszolgáltatottak! Ágnes, a család legkisebbik leánya a füleki gimnáziumba jár. Hogy mihez fog kezdeni három év múlva szakérettségi nélkül? Ki tudja, mi lesz akkor! Különben pedig most a szakmával rendelkezőknek se nagyobb a biztonságuk. — Ha ez így megy tovább, lassan már iskolára sem le.sz szükség! —- jegyzi meg epésen Farkasné. — Már csak az a fontos, kinek mennyit nyom a zsebe. A másik leányom Losoncon végezte el a közgazdasági szakközépiskolát, s most ő is munkanélküli. Hiába adtuk be hat-hét helyre is a kérvényt, mindenhonnan elutasító válasz érkezett. A munkaügyi hivatalban felkínáltak neki egy gondozói állást havi kétezer koronáért. Ha ebből a kétezerből leszámítjuk az adót, a keresete egyenlő lesz a munkanélküli segéllyel. Hát akkor minek járjon munkába, mikor otthon ülve is megkapja azt a pénzt! A család havi bevétele egyelőre még fedezi a kiadásokat. Úgy persze, hogy munkanélküliként sem ülnek ölbe tett kézzel, henem idénymunkára járnak a bénái szövetkezetbe havi nyolcszáz koronáért. így is sok mindenről le kellett már mondani. Farkasné például nagy könyvvásárló volt korábban, mert nagyon szeretett olvasni, néha az egész éjszakát átolvasta. A mostani drágaságban azonban Farkasnénak már olvasási kedve sem a régi. — Vállalkozni?! — kérdezi mérgesen mintegy önmagától. — Gyári keresetből csak egyik hónapról a másikra lehet megélni, a tartalékok nem akkorák, hogy be lehetne fektetni. Tegyük kockára a családi házunkat, amelyért évekig kínlódtunk!? Most azok vállalkoznak, akik korábban már megszedték magukat. Mi egyelőre még kapunk pénzt az államtól, és beérjük azzal. Jobb lenne persze, ha segély helyett inkább munkát adna az állam. A munkanélküliség az ország jelenlegi helyzetében, úgy látszik, elkerülhetetlen, szükséges rossz. Annak, akit konkrétan érint, persze még annál is rosszabb. Megalázó, sértő és szinte elviselhetetlen a bizonytalanság, amelyet magával hoz. Negyven év alatt elszoktunk attól, hogy a saját életünk fonalát legelőször is magunknak kell kézben tartanunk. Igaz, negyven évvel ezelőtt a fonalat is kivették a kezünkből, s az eszközöket, amelyekkel újat fonhatnánk, még mindig nem kaptuk vissza. ISKI IBOLYA 6 NŐ
