Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)
1991-11-18 / 2. szám
A harmadik emeleten vagyunk. Л fal mellett ágy, szemben régi, faragott szekrény. A szoba egyetlen dísze egy lovakat ábrázoló poszter. Javúrková asszony a szétloccsant agyvelőre emlékeztető tapéta előtt ül és mesél: „Szomorú itt nekünk nagyon. Hiába, visszavágyunk arra a földre, ahol születtünk, ahol a kenyerünk javát megettük. Itt idegenek vagyunk. Kaptam egy levelet, tele volt piszkolódással. Akinek jól megy, azoknak nem számít, hogy itt vagyunk, de akiknek kevesebb van, azok haragszanak ránk, hogy élesszük előlük a kenyeret Ha nem lett volna a radioaktivitás, soha nem jöttünk volna ide!” S Javúrková asszony szeme a semmibe mered, potosabban a példás szocialista falu, Rovná szemközti panelkaiickáira. Kinn metsző szél fúj, és hideg van. „Hét méterrel vagyunk a tengerszint fölött” — jegyzi meg az öregasszony fátyolos hangon. A Teplá patak völgyében keskeny, kanyargós út vezet Sokolov felé. Hosszú ideig vad, elhagyatott tájon megy az utazó. A rengeteg erdő azonban kisvártatva véget ér — a hegy oldalában hirtelen négy paneltömb magaslik. A példás szocialista község, Rovná fekszik előttünk: ahogy azt a legmagasabb pártvezetők megálmodták. Tovább aztán már csak a sokolovi szénbányák holdbéli tája kísért. Ebmeth és a tiszta kollektivizmus Rovná a régi Ebmeth község helyén fekszik — lakosságát negyvenöt után Németországba telepítették. Kihalt, pusztuló falu volt sokáig — mígnem a hatvanas években jöttek a buldózerek, és széttúrták a meredező házfalakat, omladozó épületeket. Nagyszabású terv született meg a kommunista pártvezérek agyában: a tiszta szocializmus falujának víziója. Nemsokára az elhagyott házak romjain fölépült Rovná, a „példás község”. Az elképzelések szerint 2 500 embernek kellett volna itt élni a tiszta szocializmus szellemében és szabályai szerint. Közös étteremben étkeztek volna, közös mángorlót használtak volna, alkalmasint még a gondolataik is közösek lettek volna.. Ezzel szemben mit lát a manapság erre vetődő utazó? A hétemeletes paneltömbök egy négyzet alakú tér sarkaiban állnak — középütt gyerekek ricsajoznak, hangjukat fölerősítve verik vissza a falak. Fű, fa sehol, a több méter hosszú folyosókon szeméthegyek, cigarettacsikkek, a falakat graffitók díszítik. Átellenben az iskola épülete: a mázas kerámiaburkolat teljes egészében lepotyogott már az oldaláról. Az ebédlő ásít az ürességtől — mindössze háromszáz diák látogatja. „A legnagyobb nehézséget a kiutazási engedélyek körüli huzavonák jelentik” — mondja Rovná polgármestere, Miroslav Kffi. „Kamionjaink nemegyszer üresen tértek vissza. Közvetlenül az áttelepülés után minden felnőtt 4 500 korona egyszeri segélyt kap, a családok harmincezer korona kamatmentes kölcsönt.” Rovnába „annak idején” a köztársaság minden részéből érkeztek letelepülők. Ma a falucskának ötszáz lakosa van — az áttelepültekkel együtt hatszáz. A falut a világgal autóbusz köti össze. Az első járat reggel ötkor indul, az utolsó délután négyre van itt, Az ötödikes kisdiákok már utaznak, az iskola jó tíz kilométerre van — BEVÁNDORLÓK a PÉLDÁS FALUBAN Itt, Rovná községben — ahonnan a „példás” lakosság jó része, megunva a nagy kísérletet, elmenekült — talált otthonra az a több mint száz Malá Zubovstina-i cseh, akik százhúsz év után tértek vissza őshazájukba. Vissza az őshazába... A történet a forradalom után kezdődik: az „anyaország” ekkor ölelte először kebelére a múlt században Ukrajnába „kiszédelgett” honfitársak unokáit. A zubovstinai gyerekek akkor még csak üdülni, gyógyulni jöttek Cseh-Szlovákiába — többek között Dél-Szlovákiába, ahol annak idején a Nő is meglátogatta őket. Malá Zubovstina ugyanis Csernobil mellett fekszik, s a radioaktív sugárzás miatt szinte a teljes lakosságot ki kellett telepíteni. A Malá Zubovstina-i csehek jó része végül az őshazát, Cseh-Szlovákiát választotta. Eddig mintegy háromszázharmincan települtek át. A költözésükre és letelepítésükre mintegy 49 millió koronát különítettek el az állami költségvetésből. akárcsak az orvos. Az áttelepültek többsége segédmunkásként dolgozik a harminc kilométerre fekvő porcelángyárban. Egy hétemeletes panelház harmadik emeletén él Nagyezsda Javúrková asszony, aki hetvennégy éves. Keze az ölében, úgy mesél: Boldogult nagyapám a nagyanyámmal 1874-ben vándorolt ki Ukrajnába. Szegények voltak, és a jobb élet után mentek. Bizony, sok rossz jutott nekik osztályrészül. Először az éhség, aztán a háború, majd a kommunizmus. Sokat szenvedtünk a háború alatt. A férfiak fele elesett, a másik fele megrokkant. Az én férjem is elveszítette a lábát. Minden munka a nők nyakába szakadt. Az utóbbi időben lett csak könnyebb- amíg nem jött a sugárzás. Odahaza tanítónő voltam, a cseh nyelvet tanítottam. Két fiam volt, az egyik meghalt rákban, a másik itt lakik fölöttem. A lányomat nem engedték ki, mert a férje katonatiszt. Itt biztosan jobbak az életkörülmények — folytatja határozottan jobbak. Rengeteg ennivaló van, még ha drága is. Otthon bizony alig volt mit enni. Meleg vizünk Nő 7
