Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)
1991-11-18 / 2. szám
A felmondólevéllel a legtöbben elballagtak a munkaügyi hivatalba Merre is vannak azok a munkanélküliek?! munkanélküliek listájára. Legtöbben ugyanis a vendéglátóiparral próbálkoznak, de manapság, amikor a lakosság vásárlóereje egyre csökken, ez nem a legjobb választás. Kőművesbrigádok, kisebb szogáltató üzemek, cipészek, szabók biztosan megtalálnák a számításukat. Csak persze nem egyik napról a másikra. Aki pedig nálunk vállalkozik, mintha mindjárt gazdag is akarna lenni. Türelmük az embereknek manapság alig van. Zománcgyári pillanatképek A zománcgyár 1. számú kapuja tárvanyitva. Szabad a bejárás. A gyárudvaron sehol egy lélek, mintha rég kihalt birodalomban járnánk. Körülöttünk vasszerkezetek hevernek boldog összevisszaságban. Lom, kacat, rendetlenség mindenütt. Merre is vannak azok a munkanélküliek? Ide is jöhetne belőlük néhány, úgymond, közhasznú munkára. Végre egy ember! Traktort mos, ügyet sem vet ránk. Újabb munkaruhás férfiak csoportja. Ráérősen ballagnak végig az udvaron. A főépület mozaikképe elgondolkodtat. „Sztrájk — 1936“ olvasható a kép alatt. Hja, akkoriban még volt mozgás errefelé! S mi lesz, ha új évszám is kerül a falra?! A főleg kazánokat, kályhákat, kádakat készítő zománcgyár már a rendszerváltás előtt is veszteséggel működött. Ma a fizetésképtelen állami vállalatok közé tartozik. Az egykor háromezer embert foglalkoztató gyárból ma százával kerülnek az utcára a munkások, legtöbbször egy jó szó, egy köszönöm nélkül. Hiába a becsülettel ledolgozott évtizedek súlya, az „efféle kicsiségre" ma nincs idejük a vezetőknek. Kérdésünkre Tódor Sándornak, a bér- és munkaügyi osztály vezetőjének a szeme sem rebben: — Pillanatnyilag nem tervezünk újabb elbocsátásokat— mondja. — Sokat várunk új üzleti kapcsolataink beindulásától. Ha ez sikerül, akkor visszavesszük régi alkalmazottainkat, természetesen a szükségesség elve alapján. S hogy miféle új kapcsolatokban reménykedik a vezetőség? Az sem titok. Komoly olasz partner érdeklődött a Kovosmalt iránt. S ha az üzletből mégsem lesz semmi? Egy másik elképzelés a szovjet piac felé tervezi a terjeszkedést. (Kár, hogy erről is az a hír járja, a szovjetunióbeli vállalatok ugyancsak fizetésképtelenek — az újságíró megjegyzése). A korábbi kapcsolatok megszakadása mindenesetre arra kényszerítette a gyár vezetőségét, hogy a tervezett egymilliárd korona érték helyett mindössze annak alig több mint a felére, 650 millióra csökkentsék a termelést. A foglalkoztatottak létszámát pedig ehhez igazították. Ami persze — a „teljes foglalkoztatottság" negyvenévnyi kényelmes biztonsága után — sokkolólag hatott az érintettekre. Állítólag néhányan még az öklüket is megrázták búcsúzásképpen a gyárkapu felé. Először a munkafegyelem megszegői kerültek az elbocsátottak listájára, aztán a helyzet rosszabbodása miatt mások is. Először a vezetőség még vigasztalta az elmenőket: amint javul a helyzet, visszaveszik őket. A hosszú hónapok során azonban még a remény is elkopott. Ezért felmonszekrénysor, ülőgarnitúra, zongora. Farkasné nyugodt hangja lassan panaszkodásba hajlik.— Fúj a gyár, fúj, csak már nem nekünk — mondja keserűen az asszony, amint a gyárra terelődik a szó. Néhány héttel a huszonöt éves munkaviszony megszűnése után bizony nem könnyű kimondani ezeket a súlyos szavakat. — Valamikor elképzelhetetlennek tartottuk, hogy egyszer szélnek eresztik a zománcgyár dolgozóit. S lám, oda jutottunk. Soha nem hittem volna, hogy velem is megtörténhet ilyesmi, míg fekete-fehéren nem olvastam az elbocsátólevelemben. Képzelheti, milyen lelkiállapotban dolgoztuk végig az utolsó napokat. Abban bíztunk, hogy még megváltozhat minden, majd csak történik valami. Aztán amikor mégis el kellett jönni, egy ideig itthon Nagy László felvételei „Ide jutottunk!" dólevéllel a batyujukban a legtöbben elballagtak a munkaügyi hivatalba segélyért. Fúj a gyár, fúj, csak már nem nekünk A késő esti órákban sötétség ül a Tulipán utcán. Az ablakokból kiszűrődő kevés fénynél is jól kivehető azonban, hogy jómódú családok, szorgalmas emberek laknak errefelé. A többnyire emeletes házak szépen gondozott kertekkel, már-már parkokkal körbekerítve sorakoznak errefelé. Farkaséknál a korábban megalapozott anyagi biztonságban most ketten is munkanélküliek, az anya és a leánya. De a családfőt is ez a sors fenyegeti. A tágas szobában nem lehetett szólni hozzám, nem bírtam elviselni semmit, engem hagyjanak békén, mondtam a családnak. Nagyon összetörtem. Azzal a tudattal élni, hogy reggel fél hatkor nem csörög az óra, nem kell munkába menni!... Megalázónak tartom, hogy munkanélküli segélyre szorulok. Érdeklődtem ugyan munka után, de a képesítésemnek megfelelőt nem tudtak ajánlani. Utcát seperni mégsem megyek el. Meg hát mindenki nem lehet utcaseprő sem. Farkasné másik nagy fájdalma a munkanélküli segély összege. Hogyan lehet az, hogy ő, aki több mint húsz évet ledolgozott a gyárban, ugyanannyit kap, mint aki életben soha nem volt alkalmazásban? Ezzel Nő 5
