Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)

1991-12-23 / 5. szám

lebbent volna szét előttem. Zavaromban eldadogtam az alkalomra kiagyalt mondókámat arról a hajósról, aki a messzi távolban hagyta szülőházát, apját, anyját és emlékeit, és most, amikor az ünnepi hangulat úgy lóg a levegőben, mint a hajókürt hangja, amelyet sohasem tudatosít az ember, viszont tudja, hogy az imént szólt, és hamarosan ismét szólni fog..

• Ez a szokásod? — kérdezte a szépség.

Micsoda?- Az ilyen költői beszéd.- Nem, ez csak úgy kínálkozott.- így szoktál nekik udvarolni? Kiknek?

■ A leányoknak. Hogyan szoktál?

— Mikor hogyan... Tudod, a legtöbbjüknek sehogyan sem kell udvarolni.- Nekem sem szükséges...

— Eszemben sincs, csak az ember nem ülhet szótlanul a kiválasztottja mellett.- Mennek a dolgok udvarlás nélkül is. Nincs igazam?- Hogyne lenne.- Ha akarjuk, megy minden, mint a karikacsapás — bátorított a szépség.

fordulatok

— Ezért örülök, hogy ma téged fogtalak ki, nem pedig valamilyen nebáncsvirágot, akit hazugságokkal kell traktálni...

És ha arra támadna kedvem, nekem is tudnál udvarolni? Arra mérget vehetsz — mondtam elszántan.

— Mi lenne, ha most az egyszer nem innánk semmit, hanem elmennénk. Valahova... Ki...

— Jó. Pedig azt hittem, hogy ma megint kedvemre pezsgőzhetek — hazudtam.

Mondd, hány éve járod a tengereket?

— ...Én csak a Dunán... De egészen föl, aztán megint le... Egészen... — összeráncoltam a homlokom, s egy tömör füstgomolyt pöffentettem az arcom elé, mikor ezt mondtam.

A leány felállt, megigazította feszes, csizmába gyűrt nadrágját, úgy, hogy rajtam áram futott végig. Nem akartam elhinni, hogy egy ilyen tüneménynek mindössze ez lenne az ára. Kifelé indultunk. A szépség mellettem lépkedett, s bennem önkéntelenül is felötlött, hogy azok közül a dolgok közül, amelyek örömöt szerezhettek volna nekem, sokszor a legapróbbakra sem került pénzem vagy bátorságom, most pedig mindössze az elhatározásomon múlott, hogy velem egyetértésben itt tipeg mellettem a férfivágyak netovábbja.

— Merre tartunk? — kérdezte a szépség még mielőtt kiléptünk volna a Hét Matróz előcsarnokából.

— Választhatsz — válaszoltam.

— Biztosan volt valamilyen elképzelésed.

Ennél a kérdésnél csődöt mondott a fantáziám, s el kellett mondanom, hogy életemben jó, ha háromszor voltam hajókiránduláson, s ez minden, ami a hajókhoz fűz. De azt sem titkoltam el előtte, hogy az utóbbi időben napról napra, percről percre jobban irigyeltem a hajósokat, akik néhány külföldi holminak s az őket körüllengő romantikus légkörnek köszönhetik hódításaikat. „Eddig tartott hát a hajósélet”, gondoltam, várva a búcsúpofont vagy hogy szó nélkül faképnél hagy.

A szépség belém karolt, s azt mondta, hogy örül ennek a fordulatnak.- Talán jobb is, hogy ez derült ki — mondta.

Nem kell elmennem? — kérdeztem.

— A hajósok ilyet soha nem kérdeznek — mondta erősen hangsúlyozva a „hajósokat”.

De most már tudod, hogy nem vagyok az.

— Elmehetnénk a manzárdszobába — mondta, s szavai bevilágították azt az utat, amely egy manzárdszobán keresztül a mennyországba vezet. Egy pillanatra megtorpantam, és össze kellett szedni magam, hogy leküzdhessem lábam remegését. A lengőajtó előtt álltunk. Az újonnan érkező vendégek nyomában titkokkal teli hideg tódult be.

— Vagy talán máshová szeretnél? — kérdezte.

Nem... Csak úgy képzeltem, hogy a szálloda az a hely,

amelyben vita nélkül meg lehet egyezni.

— Már nem vagy hajós — figyelmeztetett, én pedig figyeltem átható, kellemesen telt nevetését, amely az előcsarnokból az utcára lépve elenyészett a térben.

— Persze egy manzárdszoba is barátságos lehet... Meghitt..

— mondtam.

— A manzárdszoba az emeleti mozi elnevezése. Még sohasem hallottad? — mondta.

Behunytam a szemem, mintha ezzel védekezhettem volna a csalódással szemben, amely végeredményben nem is volt olyan szörnyű, mivel némi megkönnyebbülést eredményezett. Megértettem, hogy egyetlen nekirugaszkodással nem érhetek el mindent.

— Mindegy — folytatta —, mi oda úgysem megyünk... Talán sehova... — Aztán elindult. Lassan lépdelt, talpa alatt fájdalmasan megcsikordult a hó. Magamat sajnáltam, miközben néztem, ahogy távolodik. Autók suhantak el mellettem, alig csaptak zajt. A legtöbb tetején fenyőfa himbálózott. A leány után futottam.

— Elfelejtettem megkérdezni, hogy hívnak — mondtam, mikor utolértem. A szemén és az arcán valamitől elmaszatolódott a sok festék. Egymással szemben álltunk.

— Ebben a pillanatban nem tudom, milyen nevet mondjak — mondta. — Mert volt egy kitalált nevem is... Erre az alkalomra.

Vártam, és az égvilágon semmi sem jutott az eszembe. Már a behavazott Duna-parton jártunk, anélkül, hogy szóltunk volna egymáshoz. A part mentén, néhány méteres sávban be volt fagyva a víz, beljebb kisebb-nagyobb jégtáblák úsztak. A tél palettájáról ide csupa szürke szín került. Azzal lett megfestve a víz fölé telepedett köd, a ködön alig átderengő túlsó part, de még a panaszosan kiáltozó sirályok is.

Erzsébet vagyok — mondta harmadnap a lány. Alig ismertem rá, mikor megpillantottam festék nélküli arcát. Hosszasan néztem, s most másképpen tetszett, mint az első alkalommal. Néha elnéztem a feje fölött a ködbe vesző Duna és a panaszosan kiáltozó sirályok irányába. A szürke háttérben felsejlő leányképet akaratlanul is összehasonlítottam az előttem állóval. A fantomkép lassan elhalványult.

És a kitalált neved? — kérdeztem.

Nem fontos. Az a név csak egy maskara neve volt.- És miért volt rá szükséged?

— Valami hiányzott az idei télből... Azért. Nem tudtam pontosan, hogy mi, csak azt tudtam, hogy valami csodának kell történnie velem, máskülönben megbetegszem. Ezért aztán kisminkeltem magam pillangónak, és repültem a vonzás irányába, a tűz felé.

— Nem féltél, hogy odaveszel?

— Csak most félek, mikor arra gondolok, mi lett volna velem, ha nem mentesz ki belőle.

— Nem a véletlen műve volt.

Kész csoda volt.

Nő 19