Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)
1991-12-16 / 4. szám
PILINSZKY JANOS Francia fogoly Csak azt feledném, azt a franciát, kit hajnal felé a szállásunk előtt a hátsó udvar sűrűjében láttam lopódzani, hogy szinte földbe nőtt. Körülkutatva éppen visszanézett, s hogy végre biztos rejteket talált: övé lehet a zsákmánya egészen! Akármi lesz is, nem mozdul odább. S már ette is, már falta is a répát, mit úgy lophatott rongyai alatt. Nyers marharépát evett, de a torkán még alig ért le, jött is a falat; és undorral és gyönyörrel a nyelvén az édes étel úgy találkozott, mint telhetetlen testi mámorukban a boldogok és boldogtalanok. Csak azt a testet, reszkető lapockát, a csupa bőr és csupa csont kezet; a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra és úgy adott, hogy maga is evett! Az egymás ellen keserülő szervek reménytelen és dühödt szégyenét, amint a végső összetartozást is önönmaguktól kell, hogy elvegyék! Az állatian makogó örömről a suta lábát, ahogy lemaradt, és semmisülten kuporgott a testnek vad gyönyöre és gyötrelme alatt! A pillantását, — azt feledném egyszer! Ha fulladozva is, de falt tovább, és egyre még, és mindegy már akármit, csak enni bármit, ezt-azt, önmagát! Minek folytassam? — Őrök jöttek érte; a szomszéd fogolytáborból szökött. S én bolyongok, mint akkor is a kertben, az itthoni kert árnyai között. A jegyzetembe nézek és idézem: „Csak azt feledném, azt a franciát../ S a fülemből, a szememből, a számból a heves emlék forrón rámkiált: „Éhes vagyok!” — És egyszeriben érzem a halhatatlan éhséget, amit a nyomorult már réges-rég nem érez, se földi táplálék nem csillapít. Belőlem él! És egyre éhesebben! És egyre kevesebb vagyok neki! Ki el lett volna bármi eleségen: most már a szívemet követeli. IS Nő MAGYARUL. Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erós-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok. IDEGEN NYELVEK. Kívüle vannak más nyelvek is. Ezeket jobbára ismerem. Sokat eléggé jól tudok. Néhá-YVONNE. Yvonne, fiam első francia kisasszonya, évekkel ezelőtt késő este érkezett meg. Fáradt volt, azonnal lefeküdt. Az éj közepén, a harmadik szobából, a nyitott ajtón át hallottuk, hogy álmában beszél. Ekkor hallottunk valakit először franciául beszélni álmában. Ezt mondta: „II fallait qu'il fut la.” Az a körülmény, hogy ekkor is ily gondosan alkalmazza az időegyeztetést, a föltételes módot hajlott ékezettel, melynek szemöldökszerű jelét szinte ott láttuk lebegni szobánk sötétjén, annyira megindított bennünket, hogy másnap önként felemeltük a fizetését. MŰKEDVELŐ NYELVÉSZEK. Az emberek folyton beszélnek. Mióta megszü-KOSZTOLANYI DEZSŐ Ábécé a nyon kitűnően gagyogok. Akad olyan is, melyen folyékonyan írok leveleket, cikkeket. Ezen a nyelven kedvvel csevegek, akár hónapokig is, úgy, hogy emlékeim tárából szedegetem elő szavait, s eszembe se jut, hogy csak bohóckodom. Azon a nyelven már állandóan vigyázzállásban kell maradnom, ügyelnem kell szabályokra, kivételekre. Amazon a nyelven is társalgók, de egy félóra múltán gyönge féloldali fejfájást kapok. Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak fel az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. Itt a fogalmak s azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadtak. A kés-ről tudom, hogy culler, couteau, Messer, knife, coltello, navaja. Ila azonban valaki nagyon akarná, elhitethetné velem, hogy tévedek. De a kés-ről senki se hitetheti el velem. hogy nem kés. leltek, szavak zümmögnek körülöttük. Még álmukban is azokkal bíbelődnek. Hány milliószor hallanak, ejtenek ki egyetlenegy szót egy élet során. Bölcsőjüknél, koporsójuknál az emberi hang zenéje hangzik. Ki meri azt állítani, hogy nem mindenki nyelvész, hogy nem mindenki született szakember? A TITOK EGY SZEMERJE. Olyan titoknak fogom föl a nyelvet, mint a természetet, mint tulajdon életemet. Mégis kedvem kerekedik, hogy egyes csip-csup jelenségeit szemügyre vegyem, mint ahogy olykor kísujjamat szemlélem vagy körmöm fehér vonalkáit, a titok egy-egy érzékelhető szemerjét. RABLÓGYILKOS. Ádám fiam, még négyesztendős korában, azt mondotta, hogy a rablógyilkos: a rendőr. Az, aki a rablót meggyilkolja. Ha az apagyilkos megöli az apát, a hitvesgyilkos a hitvest, akkor nyilvánvaló, hogy a rablógyilkos a rablót öli meg. Csak üggyel-bajjal tudtam ve-
