Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)
1991-10-28 / 1. szám
Д -у alkalomnak megfele/ \bi lően illik valami felemelőt mondani. Mondok: Színház. És kettő lesz belőle: Thália Színház és Jókai Színház. Ifjúkorom élménye a színházzal való közvetlen találkozás, amikor mint segédszínész bebocsájtást nyertem a művészetnek ebbe a különös és lenyűgöző otthonába, amely Веке Sándor felbukkanásával boszorkánykonyhává alakult át. Számomra tehát a színház, a szlovákiai magyar színház elválaszthatatlan Веке Sándor nevétől, aki jött, meggyőzött, elintézett, szervezett, rendezett... Volt hozzá egy láthatatlan varázspálcája. Tudom, mindenütt, mindenki előtt megnyilatkozik olykor egy-egy „varázsló”, csakhogy én épp akkor leiedzettem abban a mindent befogadni akaró korban, amikor Веке Sándor a Rómeó és Júliát rendezte. Ebben a darabban nekem egy epizódszerep jutott, s azon keresztül, a rendező kalauzolásával egy elvarázsolt világ bontakozott ki előttem. Aztán Веке Sándor hosszú időre eltűnt a hazai pályáról, majd — a legjobbkor — ismét megjelent. A legszívesebben egyetlen kérésem lett volna hozzá: Mesélj el mindent.- Úgy ítélem meg, hogy a Jókai Színház aligha létezne nélküled. A forradalom úgyszólván első kézzelfogható eredménye az volt számunkra, hogy a színháztól korábban aljas hatalmi eszközökkel „elvitatott" épületet visszajuttattuk a Magyar Területi Színház birtokába. Erről a lépésről korábban többen is úgy nyilatkoztak, hogy úgymond, egy időzített bombát kaptunk, mert az új épületek fenntartása és a színház pluszköltségei nem hidalhatok át, így a végeredmény rosszabb lesz, mintha megmaradtunk volna a megalázó, de kényelmesebb albérleti viszony mellett... Ekkor jöttél Te, s rácáfolva a sértő, szűkkeblű véleményekre, megoldottad a „megoldhatatlant". De ennek a körülírása a kérdésem általánosabb része. Mindenekelőtt arra kérlek, hogy beszélj olvasóinknak az indulásodról — A színházzal való kapcsolatom kezdetét sokan abban határozzák meg, hogy megalakítottam a kassai Thália Színházat. Én magam ezt inkább akkorra datálom, amikor átkerültem Budapestre, a főiskola rendezői szakára, ahol Nádasdi Kálmánnál végeztem 1968-ban. ÉVADNYITÁS egy kis korszaknyitással Beszélgetés Веке Sándorral, a Jókai Színház igazgatójával Azt viszont már nemcsak én mondom, hanem a korabeli sajtó is, hogy a színház életében a tényleges változást ez a rendezés eredményezte, amely felfogásában és igényességében is különbözött a megszokottól. A Rómeó és Júlia megrendezése nyomán polarizálódott a társulat. Ez egyrészt felzárkózás volt az igényesség, a rugalmasabb és művészibb, gondolattelibb alkotásmód mellé, másrészt, lévén 1968, a politikai kihívások is rájátszottak erre a polarizálódásra. Véglegessé vált tehát az elhatározásom: létrehozni a kassai magyar színházat, ahol mi sem természetesebb — komáromi társulatból verbuválódott színészek alkották az új színház magvát, kiegészülve azokkal, akiket tehetségkutató vizsga alapján vettünk fel. Elmondhatom, hogy a szervezést követően egy év kellett ahhoz, hogy jogilag rendéződjön az új színház helyzete. A Thália Színház létrejötte tehát 1969 októberére esik, ekkor került aláírás a színház alapító oklevelére! Novemberben volt az első bemutató, bár a pontosítás kedvéért elmondom, hogy maga a társulat még egy éven keresztül Komáromban dolgozott, s csak 1970-ben tudott Kassára költözni — Beszélgetésünket megelőzően a társulat tagjai közt afféle magán-közvéleménykutatást végeztem. A portástól a műszaki dolgozókon keresztül a színészekig szinte egyöntetű volt a vélemény, hogy szakmai és gazdasági szempontból is jó kezekben van a színház. — Súly alatt nő a pálma. Ezzel a mondással az életutamra 14 Nő a céloztam. Én valahogy mindig küzdelemre kényszerültem. 1976-ban például, úgy fogalmaznék, hogy elfogyott körülöttem a levegő. El kellett mennem Magyarországra, ahol teret kaptam: a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződtem, két évre. Ez a színház, méretei és színészanyaga révén is az ország élvonalába sorolható. Amennyiben akartam, tudtam dolgozni. Avatott színházi szakemberek a megmondhatói, hogy például Maeterlinck Monna Vannájái vagy Musset Lorenzaccióját megrendezni mindig nagy kihívás. Csak valóban nagyarányú színházi háttérrel, jól felszerelt nagyszínpadon lehet és érdemes színre vinni. Tudni kell, hogy a miskolci színpad nagyobb a pozsonyi Nemzeti Színház színpadánál, de még az operaszínpadnál is. Viszont szívesen elevenítem fel azt, hogy ezekhez a darabokhoz gyakran hívtam kosztümtervezőket Csehszlovákiából, így Ján Hanákot Kassáról és Bezékovát Pozsonyból. Erre azért is büszke vagyok, mert nagyon jó és szép munkákat produkáltak, sőt, a prágai fesztiválon egynémelyikkel díjat nyertünk. Ez azért lényeges, mert a kassai, mégiscsak kamara jellegű rendezéseket követően sokrétűbb rendezési lehetőséghez jutottam. Nagyobb költségvetés mellett fokozott művészi igényeket képviselő társakkal végezhettem a munkámat. Mindig elképzeléseim közt szerepeltek a nagyarányú, igen látványos rendezések. Ezt a törekvésemet sokszor a szememre is vetették, ma viszont Isten áldásának tartják, ha valaki látványteremtésre Веке Sándor rendező is képes... Miskolci éveimnek köszönhetem, hogy „megtűrödhettem" a lehetőségekben. Ez volt az előzménye annak, hogy egyszer csak, szinte váratlanul, felkértek arra, hogy vállaljam el a Kecskeméti Színház rendezői státusát, 1978-ban. Igent mondtam rá. Érthető módon közben hazakacsintottam, de látva, hogy Csehszlovákiában teljesen beszűkültek a lehetőségek, semmi reményem nem volt arra, hogy hazatérjek. Ellenben Magyarországon nekem lakást biztosítottak, a feleségemnek állást, mire a családommal együtt átköltöztem. Első dolgaim közétartozott, hogy létrehozzam a Kecskeméti Kamaraszínházat. Ottani szereplésemet illetően olyan rendezéseket mondhatok magaménak, mint Sütő András Káin és Ábel cimű darabja, Dosztojevszkij Félkegyelműje vagy Rozewicz Fehér házassága. Ezekre a mai napig is szívesen emlékszem vissza. Kifejezetten büszke vagyok azonban Károlyi Mihálynak a Rajkperről szóló darabjának rendezésére , amelyet akkor mutattam be, amikor az ilyen politikai
