Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-10-30 / 44. szám

— tonnaszámra a tereken, az akkor még tiltott helyeken, ahol ma egy-egy emléktábla őrzi a 20 éwel ezelőtti „baráti" segítség emlékét. Égtek a Vencel téren, égtek az ablakokban, s a sok eufórikus hangulatú összejövetel közben alig vettük észre, hogy égnek a sírokon is. A háziasszonyok beszerezték az adagot, hogy a megszépített, felújított vagy esetleg gazdátlan és elhanyagolt sírokon is éghessenek az örökkévalóság egyáltalán nem örökkévaló szimbólumai.

Készülgettünk — most az egyszer nem a terekre. Sokan hisszük, s boldogok, akik esetleg tudják, hogy manapság már nem a téren fontos „gyertyázni", manapság az ember önmagát rakja rendbe, önmaga szabadságával élve önmagát képezi, próbál meg teljesebb lenni, igazabb lenni; emlékezik azokra, akik valamilyenné nevelték, akiket ismert és akiket szeretett. Hogy mindez csak álom? Ugyan! Egy kis hit és jövőbe vetett bizakodás nem árthat a „polgárnak", főleg akkor, nem, ha sokáig valós, ma már csak emlékekből táplálkozó kötelékek igazolására vesz elő egy szálat a csomagból, meggyújtja, imádkozik, gondolkodik és emlékezik.

Bármilyen nehéz idő vár ránk, talán éppen ott, a temetőkben próbálunk békét teremteni magunkban. Mert az ember abban is különbözik a disznótól, hogy időről időre fölemeli fejét a vályúból és föltekint a csillagok felé. Az ő fényüket is a földre hozzák a gyertyák ..-lovásznö 2