Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-10-23 / 43. szám
Csalódást kell okoznom a kedves olvasónak, aki az idei Pozsonyi Líráról tartalmas beszámolót vár tőlem. Az unalmas mezőnyről, a nagy zenei élmények hiányáról nehéz lenne Írni, és csak szidni valamit — kényelmes, de kellemetlen ..Mert ha százötven versenyszám közül ezt a tizenkettőt tudta kiválasztani a közönség és a szakmai zsűri, akkor milyen lehetett a többi?! Hová lettek a mezőnyből a nagynak számitó nevek?” Satöbbi. A Slovkoncert rendezőirodából lett Rock-Pop-Jazz (RPJ) ügynökség emberei már a fesztivált megelőző sajtótájékoztatón fanyalogtak és mentegetőztek, a Líra idei „szomorú programjáról" beszéltek, a hazai showbusiness teljes hiányáról (nem csődbemeneteléről), aztán a sportolók nem kifejezetten szolgálatkész hozzáállásáról, akik inkább kézilabdázni akartak, mintsem bérbe adni az egyetlen pozsonyi koncertpódiumot, a Sportcsarnokot a Téglamezőn öt egész napra. (Még a Rolling Stonesnak sincs ennyi időre szüksége, hogy felépítse a maga kis színpadát!) Az idei Líra szervezési, politikai és hangulati okokból lett olyan, amilyen. Szervezéséhez (ugyanazok, akik tavaly) később láttak hozzá — a forradalom miatt... Későbbi időpontra halasztották — a választások miatt. Aztán előre megígérték. Líra többé nem lesz — hangulatuk és szakmai meggyőződésük miatt. Pedig tavaly akár világhírűvé is lehetett volna a pozsonyi popfesztivál. Persze, nem éppen zenei, inkább politikai szempontból. Joan Baez jóvoltából, akinek pozsonyi viszontagságait a külföldi hírügynökségek nem rejtették hírzárlat alá. Végül is, miért ne „nosztalgiáznék”? Az idén művészeinket nem tisztelték meg a chartások jelenléte miatt népes rendőri kísérettel, nem is kapcsolták ki egy világhírű előadóművész mikrofonját, de még az újságírónak sem kellett egyszerre két hírvariációt írnia a koncertprogramról (egy „talán nem közölhetőt" és egy asztalfiókba rejthetőt, hogy a cenzúrának meglegyen a választási lehetősége ...) A becsempészett mondatok kora lejárt, a politika viszont politika maradt, még itt, a Pozsonyi Lírán is. A győztes személyéről jóelőre döntött a szakmai zsűri (a fotósok kedvéért, hogy tudják, kire célozzanak?), a mai ünnepeltet korábban művészi hitvallása miatt félreállította az akkori hatalom . . . Igaz, Bára m m Basiková hitelt érdemlő tudással és megjelenéssel énekelt a forró bujon stb. rejtelmeiről. (A művésznő nemrég megjelent kötetéről pedig, ha minden igaz, maga Hrabal nyilatkozott elragadtatással!) Legmaradandóbb lírai élményem azonban mégis az a pár pillanat volt, amíg az ezüstlírás Lucie együttes szólógitárosa belelógatta haját a tévékamerába. Ja, igen, a harmadik helyezett Money Factor sokatmondó nevéről is eszembe juthatna egy és más. Például Ausztria, meg a pénz mint tényező ... Peter Lipa neves bluesénekes (újabban az RPJ külföldi üzletekkel foglalkozó producere) elmondása szerint odaát most mi vagyunk az „olcsó testvérek” ... A hazai könnyűzenei műfaj állítólag simán megállja a helyét külföldön, csak éppen sehol sem ismerik. A honoráriumokkal pedig különösen baj van: a nyugatiak a mieinknek nem akarnak annyit fizetni, mint a magukfajtáinak. Ha azonban mi mégis elkérjük a magunk adekvát fizetségét, akkor inkább nem is kellünk ... „Úgy látszik, kénytlenek leszünk a kevéssel is beérni, ha egyáltalán ki akarunk jutni" — véli Peter Lipa. De ki akarunk mi jutni egyáltalán? Azok alapján ugyanis, amit én az úgynevezett Művelődési és Pihenőparkban tapasztaltam, joggal feltehető az iménti kérdés. Provinciális viszonyaink és gondolkodásmódunk áldozata ismét egy külföldi művész lett: az angol Kiki Dee. Egy év alatt tehát csak a lehetőségeink változtak meg, képességeink maradtak a régiben ... Nála híresebbet (nekünk ma is csak ez számit) a Líra rendezőinek nem sikerült idecsalogatniuk, mégpedig azért, mert Pozsonyt a menő menedzserek újabban Bécs külvárosának tekinti, s egy itteni szuperkoncert (mondjuk Tina Turneré) veszélybe sodorná a „szomszéd" bevételét. Ők már csak tudják, hiszen úgy esett, hogy a Rolling Stones a darab eddig 555 előadást ért meg. Kiki Dee-t mi mégis „tizedrangú” énekesnőként könyveljük el és kész! Mi több, lemezfelvételt készít a hazai TEAM együttessel, hogy az végre kijuthasson a nagyvilágba! No, ez már nekünk igazán gyanús: ez már csak egy senki lehet, akinek a TEAM-re van szüksége nevének felfuttatásához! Aki hozzánk lehajol, automatikusan veszít renoméjából ... (Érdekes, tavaly még nem voltunk ennyire önteltek!) Csak az itt a bökkenő, hogy ha Kiki Dee nálunk nem érzi jól magát, mert egyenesen megalázzuk, már csak egyetlen szavába kerül, hogy egy Elton John ,el se akarjon hozzánk látogatni. Mert mi másnak nevezhető, ha nem botránynak, ha egy újságíró csak azt a kérdést tudja feltenni Kiki Dee-nek, hogy van-e fiúja és mi a véleménye a férfiakról. Meg azt, hogy miért a Teammael, miért nem inkább az Elánnal (!) készít Londonban felvételeket, miközben Jozo Ráz, az Elán veterán énekese ül a vendég mellett, alkalmi tolmács szerepében ... A Team szólistájának közönségmegvetö viselkedésére a felvételről sugárzandó televíziós felvételstrahovi koncertjét is csak az NDK-beli, lengyel és magyar turisták özöne mentette meg, Stevie Wonder pozsonyi koncertjére pedig a Slovkoncert egyenesen ráfizetett, a Slovan-stadion pedig „bepénzelt” rajta! Szóval, Kiki Dee meghívása miatt egyenesen szégyenkeztek a szervezők. Pedig a londoni színésznő hetvenes évekbeli, Elton Johnnal készített lemezfelvételét azért ismerte az egész világ (arról persze nem ő tehet, hogy híre éppen Pozsonyba nem jutott el), s a rockvilág legjobbjai között léphetett fel a '86-os Élősegély koncerten (ezt megintcsak a magyar és az osztrák televízió közvetítésével láthatta, aki látta). De nekünk az is semmi, hogy a Laurence Olivier-díjas művésznő a londoni West Enden a Blood Brothers (Vértestvérek) című musicalben szerepel három éve, s bői, remélem, soha nem derül fény. A vendégművészekkel szembeni tiszteletlenségről már ne is beszéljünk... A tavalyi Líra egyik legszimpatikusabb együttese, amely akkor „az eszperantó dalszövegekkel a világba" elvet vallotta, már számomra olcsó hírnévre és meggazdagodásra vágyó bandává vedlett. Igen, a közönség csoportosan vonult ki a teremből, de én mégsem a rettenetes hangerőre gyanakszom amint azt a kollégák más lapokban tették), hanem a speciális hazai viszonyokra, konkrétan az utolsó szombat éjszakai buszjáratokra. Hát valahol itt tartunk mi a nagy showbusiness útján ... HARASZTI ILDIKÓ Fotó: PRIKLER LÁSZLÓ
