Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-10-23 / 43. szám
elalszik mellette, a lány felkel, óvatosan kézbe veszi a képet, szöget és kalapácsot keres, és két mozdulattal felüti a falra. Egy darabig nézi így, aztán vissza - fekszik. Azonnal elalszik. Arca egy álommal kettévágja a valóságot. Hasonlít a képhez. Reggel a férfi felkel az ágyból. Kimegy a vécére. Mosdik, felöltözik. Kint még nem világosodik. Megköti a nyakkendőjét. Egy darabig pocakjának és vastag derekának a falra vetődő árnyékát figgyeli, behúzza a hasát, felfújja a mellét, aztán felveszi a nadrágját, felkapcsolja a nadrágtartóját, befűzi a cipőjét. Megigazítja a haját. Ismét bemegy a vécébe, a nyitott licht - hofablakon behallatszik egy rádió: ......sztrájkmozgalmak kezdődtek .. a hír többi része már nem hallatszik a lehúzott vízöblítő zúgásától. A férfi bemegy a szobába, készülődik, meglátja a falon a felszögeit ikont. Ránéz az alvóra. Leakasztja a képet, visszahelyezi a tátongó, szétnyílt újságpapír-csomagba, gondosan összeköti egy spárgával. A csomagot beteszi a táskájába. Leül az asztalhoz, és kétszer gondosan megszámolja a pénzét. Aztán elteszi a bukszájába. Felveszi a kabátját, elmegy. Az ajtócsukás zajára felébred a lány. Kitakarózik, ásít, nyújtózik. Felül, gumival összefogja hátul a haját. A kép helyére néz a falon. Felkel, a vízcsaphoz megy, megmossa a kezét, arcát, nyakát, megtörülközik. Felöltözik, és kinyitja az ablakot. Felveri a párnát, és kiteszi az ablakpárkányra. Szel magának egy karéj kenyeret, a bödönböl megkeni zsírral, megeszi, aztán a csapból iszik rá vizet. Beveszi a párnát az ablakból, beágyaz, közben még egyszer arra a pontra néz a falon, ahol a nagyszemű, szakállas férfit ábrázoló szentkép függött. Felveszi a kabátját, gondosan bezárja maga után az ajtót, aztán a kulcsot eldugja a lábtörlő alatt. Még egyszer lenyomja a kilincset, hogy rendesen bezárta-e az ajtót. Lemegy a lépcsőn, kilép az utcára. Az ébredő város első hullámait még leszorítja és kioltja a köd. A hajnali forgalom csörömpölve áramlik a folyó felöl szálló ködben. A köd alsó rétege, mint valami müfelhőzet, szabálytalan lökésekben folyik, gyűlik, terjed a szétszórt házak közé temetett bekötőúton, és alighogy eléri a kikötő felé forduló vágányt, ismét megszólal a kolomp. A vonat még lassabban közeledik, mint tegnap este, amikor ugyanezen az úton a férfihoz ment. Ugyanaz a szerelvény. Jégcsapoktól és hócsíkoktól fehér tehervonat. Csukott és nyitott tehervagonok váltják egymást, néha egy-egy tartályvagon ékelődik közbe, és a szerelvény közepén, egy teljesen nyitott platón ugyanaz a deszkákkal kitámasztott és kötelekkel lerögzített csónak jelenik meg. A köd a vonat körül cement sűrűségű. Női hang hallatszik: „Tessék." Többet nem lehet a vonattól érteni. Aztán újra: „Itt vagyok." „Hogy kerülsz ide?" A vonat lassan belefúródik a kődbe. A lány átmegy a vágányon. Mielőtt elérné a gyártelkeket szegélyező lapos, még sötét házakat, egy romos templomnál várakozik egy darabig, nem jön-e teherautó az országúton, amit lestopolhatna. Ez a környék már nem olyan csendes, mint az, amelyen végigjött. Lengő, nyíló, szétpontozódó madárrácsok köröznek a tetőzet roncsain, néha megállapodnak a hajóárbocszerüen semmibe meredő gerendákon, az áttört ívű pilléreken. Fejbe lőtt torony. Huszonöt éve elhallgatott harangok, lefordult vasfészkek. Kitakart, belső falfestések, letöredezett faragások, kapukeretek, fülkék, ablakmélyedések maradványai, gazzal, fűvel felvert padlózat, kibillent, kettérepedt kövek, hiányzó kőkockák, váratlan téglanyílások, szerteszét a falakon. A föhajó behavazva: egészen nyitva az égnek. Apró, füves dombok képződtek a csonka pilléreken. Bedeszkázott vagy befalazott oldalkapuk, beszakadt, széttépett ablakok, néhol az ólomüveg koromtól, portól színtelen töredékeivel. A lány még egyszer kimegy az országútra, de mivel egy fényszórót sem lát, elindul egy keskeny, jeges úton, amit két oldalról végig magas hóhányás szegélyez. Szaporábban lép, de vigyázva, nehogy elcsússzon. Néhány lépéssel maga előtt nagy, fekete madarat pillant meg. A lány megáll, aztán toppant a lábával, havat rúg a réti sas felé, hogy repüljön el az útról. A sas figgyeli a lányt, és nem mozdul. Amikor a lány egy lépést tesz felé, felborzolja tollát, szétnyitja a szárnyát, amellyel átéri a keskeny utat a két hóhányás között. Olyan, mintha támadna, de a szárnytartásából látszik, hogy sebesült, és nem tud repülni. A lány egész közel megy a sashoz. Havat és jeget rúg rá, próbálja elhessenteni, de a sas mindig szemközt fogadja. így forognak egymás előtt egy darabig. A sas nem változtatja a helyét, karmait egy nyommal sem teszi arrébb. A lány az egyik karját az arca elé emeli, nehogy a szemébe csapjon a felrepülő madár, aztán táskájával egy csomó havat lök rá. A sas megbillen, de viselkedése nem változik. Szárnyát és fejét beborítja a hó, de lerázza magáról. A lány hirtelen lesújt rá a táskájával. A sas összerázkódik, még mindig ugyanazon a helyen. Aztán a második, harmadik, negyedik ütésre odébbvonszolja magát, még egyszer megpróbál felrepülni, aztán újra szembefordul a lánnyal. Most már zuhognak az ütések. Utoljára, amikor a táska is kinyílik, a sas már mozdulatlanul feketéllik, egészen bele van verve a hóba. A lány egy pillanatig áll fölötte, kifújja magát, becsukja a táskáját, megigazítja a kabátját, és folytatja útját a gyári konyha felé. A konyha bejáratánál a hegesztő oidalkocsis motorkerékpárja áll, vastag ponyvával letakarva. Fényszórója még vakít, bevilágítja a konyhaépület alacsony cementfalát egész a szögesdróthálóig. „Kapcsolja mán le, kivakítja a szemem", kiáltja visszafordulva a lány, miközben a konyha kulcsát keresi a táskájában. A férfi lekapcsolja a fényszórót. „A sötétben nem találsz bele a lukba", mondja a másik hegesztő. A segédmunkások oxigén- és gázpalackokat hengergetnek egyik helyről a másikra. „Oda", irányítja őket a csoportvezető. A pufajkás, gumicsizmás férfiak, homlokukon a sötét üvegü szemüveggel, a mellüknek döntött, ember magasságú palackokkal egy pillanatra elállják a konyha bejáratát. „Oszt most mi lesz?", kérdi a lány, mikor végre a kezében van a kulcs. „Megeshetsz", mondja a lánynak válaszul az egyik munkás. „Mindenki mástól, csak tőled nem", feleli a lány, aztán a nyitott ajtóból kiáltja a vasút felöl érkező lány felé: „Ilyenek lehetnek a halott Mars-lakók, ni, mint ezek a palackok." Az öltöző vasszekrényei előtt meztelen női hátak tolongnak. Fehér köpenyek, kötények, fejkendök. „Hullik a hajam", mondja a konyhafönök. A lány letörli a rátapadt havat a táskájáról. Bemegy a konyhába. Egy nö a lefolyónyílást mossa. Egy hatalmas fazék mellett álló kövér szakácsnő megmondja neki, hogy mit csináljon. Nagy Zoltán illusztrációja nő 15
