Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-10-23 / 43. szám
Dobai Péter Hétfők és konyhák Gyári konyha hajnali előkészületei. Óriási edények, felhalmozott élelmiszerek, ládák, zsákok, káposztáshordók, répa- és krumplihalmok. Két lány alágyújtja a tűzhelyeket. „Megint hétfő van", mondja köszönés helyett egy középkorú nő a tűzhelyek nyílásához hajló lányoknak. Egy vödör vízzel felönti a konyha egyik sarkát, letérdel, felsúrolja a kövezetei. A vaskarikánál fogva kiemeli a lefolyó fedelét, kitisztítja a vasszegélyű, négyzetes nyílást. „Mániákus", mondja az egyik lány, {tálkán, hogy a térdelő ne hallja meg. „Megvetted azt a szvettert?" „Molyos volt." „A francokat." Gyülekeznek a nők. A konyhahodályt lassan elönti a gőz. A konyhalányok később kezdő turnusai érkeznek. Tolonganak az öltözőfülkében. A vasszekrényekböl fehér köpenyeket és kötényeket vesznek ki, és felveszik alsóruháikra. Vizet tesznek fel a fazekakba, forráznak, húst klopfolnak, hosszú nyelű fakanalakkal belekavamak a levesekbe, néha megkóstolják a készülő ezerszemélyes ebédet. „Mi van a hapsíddal?" „Melyik hapsinrimal?" „Azzal, akit múltkor kidikáztál az ebédlőben." „Ja. Semmi." „Nem mentél el vele?" „De." „És?" „Nyista." „Tegnap nem jött el a kiskrapci, tudod, az a kis srác, aki hógolyóval pofándobott... én meg vártam a sarkon, aztán hazamentem, ott is vártam, hátha főgyün, mert tömény unalom van minden este, de nem gyütt. A sarkon, amíg vártam, kiötöttem a nyelvemet. És nem volt kedvem behúzni, aztán kiváncsi vótam, mi lesz, ha nem húzom be egy ideig. Hazáig kiötött nyelvvel mentem. Aztán kiötött nyelvvel ütem a tévé elé, úgy vártam a kiskrapcit. Éjfélig bírtam. A nyelvem egészen kihütt. Mintha jégre nyújtottam vóna. Olyan kemény és száraz vöt, mint egy füge. Az egész szám átalakult." Egy kövér, magas nő magához inti a kiöltött nyelvéről mesélő lányt. „Mit hozzak?", kérdi a lány. „A sámlit." A lány kimegy az öltözőbe, behozza a konyhába a sámlit, leül a nagydarab nő elé, kifűzi vaskos lábain a magas szárú cipő fűzőjét, felnyúl a nő combjához, a félig nyitott fehér köpeny alá, lecsatolja a harisnyát, lehúzza, és az ölébe teszi. A konyhafönöknő hatalmas, fehér térdkalácsai, medúzaszerű, puha combjai kifénylenek a vérfoltos, összezsirozott köpeny alól. „Szép fülbevalód van, add csak ide", mondja a lánynak. Az leveszi a fülbevalóját, odaadja a főszakácsnőnek, az a fülére csípteti. Kézitükörben nézegeti, aztán visszaadja. A lány lavórt tesz a nő elé, az belelép a lavórba, szétnyitja lábujjait, köröz a bokájával, miközben kibontja és leereszti a kontyba tűzött haját. A lány kiemeli a lavórból és megtörli a föszakácsnő lábát. „Behöfferezzem 7' „Nagyon püffedt, mi?" „Eléggé." „Egész életemben álltam. Muti a lábad", mondja a lánynak, aztán ölébe veszi a lány lábát, kicsatolja a bokája alatt a nyitott orrú vászonszandált, és a körömlakk színét tanulmányozza a lábujjain. „Van nálad lakk?" „Van.” A lány kimegy az öltözőszekrényekhez, behozza a lakkot, előbb ollóval pedikürt csinál, aztán kilakkozza a nö hatalmas lábujjain a körmöket. Amíg a vérvörös lakk lassan megszárad, a nö megállás nélkül malmoz a lábujjaival, kinyitja, összezárja őket, emeli és leszorítja a lábfejét. A lány ül előtte a sámlin, nézi a vizet a lavórban. Bejön egy munkás. Kezén vastag azbesztkesztyű, arcán hegesztőszemüveg. Feltolja a homlokára a szemüveget. A lányok körülveszik, cigarettáznak, és beszélgetnek vele. Szirénabúgás. A férfi kimegy a konyhából. A konyhafönöknő felcsatolja a harisnyáját, belelép a magas szárú cipőbe. Amíg felcsavarja és feltűzi a haját, az egyik lány befűzi a cipőjét. Ebédkiosztás. Nagy merőkanalakkal mérik a tányérokba az adagokat. A kiadóablakokon át végiglátni az egész hosszú étkezőn, ahol az egymást váltó üzemrészek munkásai ebédelnek. Ebéd után a lányok visszagyűjtik az edényeket, és hozzákezdenek a mosogatáshoz. Aztán felrakják a székeket az asztalokra, és felmossák az éttermet és a konyhát. A súrolás után visszateszik a székeket a helyükre. Az asztalokra szájjal lefelé tiszta poharakat és vízzel telt kancsókat tesznek. Aztán a zuhanyozóba mennek, megmosdanak, megtörülköznek, felöltöznek. Amikor a lányok elköszönnek a konyhafőnöknötöl, az köszönés helyet azt mondja: „hullik a hajam", és bö gumicsizmájában nekivág a havas töltésútnak. A konyha bejáratához régi, hétszázötven köbcentis, oldalkocsis Zündapp kanyarodik. A hegesztő ül rajta. Az oldalkocsiban szemeteskuka nagyságú moslékosedény van elhelyezve, két lány telehordja moslékkal. „Mikorra várják?", kérdi az egyik lány. „Január vége felé ... az orvos azt mondta", feleli a munkás. „Nincs egy cigije?", kérdi a lány, miközben a moslékosvödröt az utolsó cseppig beleüriti az oldalkocsiba. „Egy szivart adhatok, ha bírja", feleli a férfi mosolyogva. A lány elfogadja a szivart, a hegesztő tüzet ad, aztán amikor a lány köhögni kezd, elveszi tőle a szivart, és ő szívja tovább. Berúgja a motort. „Mikor vág disznót?", kérdi a lány. „Na jó, gyere, adok egy bukósisakot, mert leszed a rendőr. Nincs rajta szíj, tartsd a kezeddel a fejeden." A lány felteszi a fejére a bukósisakot, felül a motorra. „Óccsa el a szivart, mert a füst mind a képembe gyün." A férfi elnyomja a szivart, és visszateszi a dobozba. „Legalább megtörnöd a libákat, az asszony orvosnál van, én meg rühellek libát tömni, bejössz egy percre?", kérdi hátrafordulva a lánytól. „Mi az, fuvardíjat szed?" „Nem, csak nincs, aki megtömje a libákat, gondoltam megteszed." „Azon ne múljon a maga boldogsága, megtörnöm őket." „Utána beviszlek a városba", mondja a férfi. „Elég, ha elvisz a munkásszállásra.” A motor átvág a vastag havon, rábillen az útra, elhúz. A többi lány gyalog nekivág a töltésútnak. Egy kiválik a csoportból, és a magas hóban, amilyen gyorsan tud, a kikötő irányába halad. Vasúti vágányhoz ér, de már nem tud átmenni rajta, kolompszó jelzi, hogy vonat jön. Tehervagonok hosszú, behavazott sora. Néhány vagon jéggé fagyott ponyvákkal van letakarva, nem tudni, mit szállít, néhány vagon üresen csikorog, nyitott tolóajtókkal, amelyeken keresztüllátni az út túlsó oldalára. Két magas marhavagon között, lapos, nyitott vagonon deszkákkal feltámasztott, kötelekkel lerögzített csónak vonul el a lány előtt. Kopott, nyári csónak, kormánylapátja balra elfordítva, mintegy abba a legutolsó irányba, amelybe még a vízen futhatott. A vonat, mint valami híradófilm, véget ér, egy piros lámpa zárja le a szerelvényt. A lány kettőzött sietséggel megy tovább. Jó darab út után bemegy egy házba, felmegy a lépcsőn, végigmegy a gangon, bekopog az ajtón. Középkorú, kövér férfi nyit neki ajtót. Arcának erőteljes vonásai ellentétben állnak nagy, puhány testével. Mosolyogva fogadja a lányt, átöleli a vállát, és egy kis konyhán át bevezeti a szobába. A lány leveszi magáról a kabátot, helyet foglal az asztalnál. A férfi egy tányéron sült halakat tesz az aztalra a lány elé, magának pedig tölt a borból, és iszik. Miután evett, a lány is megissza a maga borát. A lány megágyaz a szoba sarkában levő alacsony díványon. A férfi még iszik, aztán kiveszi a tokjából a harmonikát, leül, és eljátszik egy két dallamot. Közben a lányt nézi, aki vetkőzni kezd, aztán eloltja a villanyt és a díványhoz megy. Az éjjeliszekrényen észrevesz egy újságpapírba csomagolt, lapos tárgyat. — Ez mi? — kérdi a lány. — Ikon. — Az mi? — Szentkép. Egy ukrán uszályostól vettem bent a kikötőben. Lehet, hogy hamis, de már van rá revő. Holnap el lesz passzolva. A lány kibontja a csomagot. Kiveszi a képet, és sokáig nézi. Sötétbarna tónusú, szokványos Krisztus-kép, sovány, erős, tiszta arc. Aztán leteszi a képet, és befekszik az ágyba. A férfi elrakja a harmonikát. Levetkőzik, és ő is lefekszik. — Mit adnak érte? — A képért? Kétezret. — Annyi nekem nics — mondja egy kis szünet után a lány. Szeretkezik a férfival. Amikor a férfi nő 14
