Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-10-09 / 41. szám

san is adakozó kedvében volt. Vastagon ült a vaj a kenyéren, bőségesen csurgott le róla a méz ... A közelben meg ott sorakoztak a méhkaptárak, ott púposodott a kemence. Alig bírtam enni a kenyeret, sírhatnék voltam, mert tudtam, kenyeret eldobni nem szabad, de ha leteszem, a néni tán megharagszik ...

Aztán vadkörtét is érleltek a tanyán, padláson, széna közt, vagy a szénával teli szekérderékban. Ládákban liszt, bödönökben zsír, szalonna, sonka ... Mi is még? Fosztottunk kukoricát, és soha nem bírtam meglesni, hogyan kötik az eresz alá felkerülő csomókat belőle. Azt sem tanultam meg soha, hogy fonják a világ legszebb fonatává a fokhagymát... A sárga kukoricacsomók, a fehér hagymafonatok és a messziről pirosló paprikakoszorúk-füzérek — megannyi őszi színvarázs.

Felnőttkorom tanyáin ilyesmit már nemigen láttam.

Mintha a földből élő ember már nem akarta volna megmutatni mindazt a szépséget, hasznot, gyönyörűséget, amit a föld ad annak, aki igazán szereti. Mintha az ember, aki a tanyára szorult, maga is büntetésként élte volna életét, a tanya számkivetettséggé vált.

Fia ritkán is, vannak azért viruló tanyák. Mintha az ember kezdene megint vissza barát ülni a földhöz; mintha megint látná benne a' kenyéradót, az értéket, annyi pusztítás után mintha megint megpróbálna együttélni vele.

Mintha már nemcsak menekülők élnének a tanyákon, hanem akadnának élníakarók is.-n. gy. r.nő 13