Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-10-09 / 41. szám

Olavi Süppainen

Folyó az ablakom alatt folyik; sekély, zavaros folyó, amely tavasszal, ősszel tífuszt hoz; sok falubeli innen meri az ivóvizet, mert jó kút csak kevés helyen van. Hogy mit hord, senki se tudja; a forrása silány leheteti, mert nyáron csak térdig ért.

Utálom ezt a folyót.

A szemem megszokta a vizét meg a partját. Szeretem a nagy hullámokat, a köves szigeteket, a tekervényes erdőket. Kedvelem a mély, halbö vizeket, amelyek gazdag zsákmányt nyújtanak, az ősz esti tengerpartot, amikor erős szél fúj, és a hullámok sziporkáznak a part kövein. De ez a folyó? Úgy vélem, istenkísértés folyónak nevezni ezt a pocsolyát. A valóságban még úszni sem lehet lehet benne. Nem csak azért, mert a falubeliek meg se kísérelik, fürdésre ez alkalmatlan, és veszélyes is. Csak a gyerekek pancsolnak a part közelében meleg időben, de nekik is gyorsan elmegy tőle a kedvük. Figyeltem nagy buzgalmukat, s eszembe jutott a hűvös tengeri szél, amely a hajamat borzolta.

írogatván néha ki-kinéztem ablakomon, kivált estefelé figyeltem a változást, amikor csend borult a síkságra és kedvem támadt egy félelem nélküli sétára, hogy találkozzam valamelyik falubelivel. Az arcuk mindig halálosan komoly. A fiatalság mifelénk sajnálatosan rövid ideig tart.

Régen fiatal is voltam, hála legyen az Úrnak. Nyáresténként a dalos fiatalság összejött a hídon túl, bár ez tilos volt. Ott tudtam meg, milyen öröm az ilyen mulatság. A harmonika hízelgő hangja elhallatszott a házunkig, a szauna mellől láthattam a táncosok tarka csoportját, amely ugrált és forgott a polka ütemére. P'r órával később aztán verekedés lármája hallatszott. Akkor megszűnt a harmonikaszó, és csak a folyó halk nesze hallatszott.

Visszatérek a verekedésre. Felénk a fiatalság sokat magengedhet megának a szolid szórakozás keretében, de nem annyit, hogy ökölre menjen. Gyakran hallottam, hogy csak azért verekedtek, mert nem tudtak más szórakozást találni. Néha haragosan váltak el egymástól, de másnap már a legnagyobb barátságban voltak.

A múltkor, ballagván utamon, gondolataimba mélyedtem. Akkor egy anyóka szólított meg, hogy hallotta, én kávéval kínálom azt, aki érdekes dolgokat mesél nekem. Hamarosan hallhattam hát a rémtörténeteket; őrülteket vittek rabszíjon a várba; itt a közelben asszonyok táncoltak a folyó jegén téli éjszakákon . .. Lassanként világos lett előttem, hogy az egész falu fél a folyótól. Olyan az ő szemükben, mint a mese szörnye, amely csendesen hever, és várja az odatévedö zsákmányt.

Nyáron a rémület persze kevésbé markolászta a szíveket, de ősz közeledtével nőtt a félelem: kit visz el télen a folyó? Valamelyik télen történt, hogy egy reggelen valaki a jég alá került. És köztudomású: a folyó olykor hullát is kivetett. Tavasszal valaki eltűnt, később megtalálták a holttestét a folyó alsó szakaszán.

Az anyókák fejüket csóválták, hogy én csak nevetek meséiken, szemükben én istentelen vagyok, mert sok könyvem között nincs ott a biblia meg a szentbeszédek könyve, a falaimon meg meztelen nők képei lógnak. Ők minden szavukat hús-vér valóságnak tartották. Hogy akár esküt is tehetnének rá. Ha télen lakomban laknék, én is láthatnám. Ebben éltek, erről beszéltek, ettől féltek. Mákitaloék Jussija viszont nem félt a folyótól. Az első találkozáskor elmeháborodottnak véltem. Bevallom, véleményem nem egyezett a falubeliekéével: Ők teljesen bolondnak tartották. Külsőleg Jussi olyan volt, mint a szálka. Errefelé mindenki magas, tagbaszakadt, sötét hajú. Jussi viszont nyurga és sápadt; vörös haja természetellenesen lángol a kobakján, mint a nap a Simsiö hegy mögött. Jussi apja szinte elsüllyedt szégyenében, ha valaki ezt szóba Jiozta előtte. Mint olvasott ember, tudhatta, hogy az ilyesmit nem lehet gyógyítani. Jussi vörös hajáról semmi mondanivalója nem volt, az anyjának sem.

Jussi haját koldulása tette híressé. Minden nap az út szélén kéregetett. Gyűjtött ő mindent: pénzt, bogyót, dohányt. Neki minden jó volt, csak azt nem tudta senki, hatéves öccse hova rejti el a sok holmit. Mákitalo mama iparkodott hazacsalogatni kéregető fiát

az útról, de hiába. Nagy szégyene volt ö a családnak meg a falunak is.

Jussit senki sem látta a zsibongó, pancsoló gyerekek körében. Ő szorgalmasan kéregetett. De amikor az alkony közelgett, horgával megjelent a parton. Órák hosszat üldögélt, bár halat nem fogott. Talán nem is volt hal a folyóban. Észrevétlenül üldögélt a kövön, csak vörös haja és vizenyős szeme jelezte, ott van.

Egyszer megálltam előtte és megkérdeztem: — Szereted a halat? Ekkor Jussi megfordult, s gyermeteg tekintettel motyogta: — Nem, nem eszem halat — majd komolyan folytatta —, de egyszer majd eszem! Fogok ilyen nagy halat — s mutatta alkarját.

— Te dőre, ebben a folyóban nincs is akkora hal!

— De van — mondta Jussi nyomatékkai —, bizony van, és én fogok ekkora halat! Annak a halnak a gyomrában van egy gyűrű. Az én gyűrűm mellé teszem, összedörzsölöm, s a kívánságom teljesül. Adsz egy darab cukrot?

— Gyere el hozzám, ott kapsz.

— Megyek mindjárt — mondta Jussi óvatosan kiemelve parafa úszóját.

Bejött a házikómba, adtam neki cukrot. Jussi betette a hasán függő táskájába. Én még egyet odakínáltam neki, azt elszopogatta. Aztán Jussi belépett a szobába, kíváncsian körülnézett, s megszólalt:

— Adnál nekem egy könyvet?

— Minek az neked?

— Elrejteném.

— Miért?

— Valamiért.

Megborzadtam a gyerek vértelen hangjától.

— Jó lenne eltenni, de te nem adsz nekem mást, csak cukrot.

— Nem elég?

— Nem, adhatnál könyvet.

Ezután gyorsan elment. Néztem az ablakból, ahogy lomha léptekkel távozik az ösvényen. Nem vettem észre, hogy Jussi elmosolyodott volna: szenvtelen emberpalánta.

Megérkezett az ősz, locsogó csizmáival elkergette a gyerekeket a partról, de Jussit nem.

Esett. Az esték sötétebbek lettek,

kezdődtek az őszi szórakozások. A körorvos megvert egy embert; nagy mérgében a Kerttuláék menyecskéje kürtölte ki, mert a lányát azzal ijesztette a körorvos, hogy megoperálja. Az alszeg sudár nyírfáját tőből kivágták. Senki se tudja, ki tette, nem jöttek rá, pedig az egész alszeg büszkeségét vágták ki. Suhancok verődtek össze a sötétben, trágárságokat kiabáltak a fiatal tanítónő után. Már-már én is félni kezdtem.

Ám Jussi rendszeresen megjelent a folyó partján. Az ár az ülökövéig ért, arra kényszerítette, hogy odább húzódjék a nedves fűre. Megázott, biztos, hogy láza lesz. Ázott nadrágjában haza sem mert menni. Befejezte a horgászást, a házamba jött, hogy megszáritsa ülepét. Magamhoz vettem a fiút, mást nem kért, csak két darab cukrot.

Ha nyáron a folyó törpesége miatt csak unalmas volt, őszre ellenszenvessé vált. Nem jöttem rá, mi változott meg vizén, de furcsán magához tért. A vízszint lassanként, de alaposan megemelkedett. Egyszer még a szauna lépcsője is víz alá került, s befolyt a padlóra is. De milyen víz?! A partszegély is megtévesztő volt: néhányszor majdnem belecsúsztam a folyóba, amikor az ázott agyagra léptem.

> Találkoztam Mákitalo gazdával, beszéltem vele Jussiról, s elmondtam neki, hogy fia a folyóba csúszott, hogy majdnem elpatkolt a vörös hajú örököse.

— Ja, Jussi — merengett az apa —, de nem esett bele ...

Némi megkönnyebbülést éreztem, amikor a folyó kezdett befagyni. A gyerekek újból előkerültek, ugyan még nem korcsolyázhattak, de bőrtalpú csizmáikban csúszkálhattak. Jussi egy ideig nem mutatkozott. De amikor hó hullott a jégre s a csúszkálok eltűntek, Jussi visszatért a folyóhoz. Mozdulatlanul ült a parton, vacogott a hidegben, de ült kitartóan. Vajon mi játszódhatott le a lelkében ilyenkor? Nem sejthettem. Vízszürke szeme minden gondolatát elfedte. Látta, hogy a folyó jegén léket vágtak, odament hát és mélázva bámult a fekete vízbe.

— Ott van — mondta.

— Mi?

nő 14