Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-10-09 / 41. szám

érzés, hogy nekem semmit sem kell, vagy semmit sem lehet tennem, hogy az igyekezet fölösleges, megbéklyózna bennünket. — Hé egy nö kolostorba vonul — nem marad igazi nö. — Igen, ezt sokan mondják — bólogat Prudencie nővér. — A mi életünk állítólag unalmas, szürke élet, mert elképzelhetetlen, hogy a mindennapi világi örömök és gondok nélkül teljes életünk legyen. A feleségek és anyák ezt nem tudják megérteni. Az élet lényege a szeretet — a vágy az odaadásra. Ez vonzza a férfit a nőhöz és fordítva. A mi partnerünk Isten. Mi ezt a szeretet tökélete­sebb megnyilvánulásának tartjuk. Isten ké­pes arra, hogy eltöltsön bennünket tartós és tökéletes boldogsággal. Minden egyes ima bizalmas együttlét Istennel. Vele osztjuk meg bánatunkat és örömünket. Neki áldoz­zuk fel magunkat. Sajnálattal tölt el bennün­ket, hogy manapság azt a nőt dicsőítik, aki nem akar áldozatot hozni. Az újságokban, filmcsillagok, elegánsan öltözött dámák ké­peivel találkozunk, nem az anyával, a fele­séggel vagy a dolgozó nővel. Pedig a nö valódi értéke: jellemének nemessége, kifino­mult lelkivilága. Számunkra a ruha és a gazdagság lényegtelen. Nagyon kevésre van szükségünk az élethez. De számunkra az lehet csak az élet értékének mércéje, hogy mennyi jóságot, igazságot és szépséget tar­talmaz. S merem állítani, hogy ha ilyen szempontból vesszük a dolgot, sokkal tartal­masabb életünk van, mint sok civil asszony­nak. Mi úgy érezzük. Isten szeret bennünket. Ezért vagyunk boldogok, ezért érezzük ma­gunkat gazdagnak, s ebből a kincsből tu­dunk másoknak adni. Valamennyi ember, aki szeret s szeretve van, ugyanezt érzi, s ezen a ponton mindegy, hogy hisz-e Istenben, vagy nem. A falusi gyerekek kedves ismerősként kö­szöntik a sétáló apácákat. A legkisebbik fiúcska édesanyja meséli, hogy amikor a gyerek beteg volt, s nem mehetett ki az utcára, öklöcskéjével verte az ablakot, csak­hogy az arra haladó nővérek észrevegyék öt. Tehát a falu, ahová harmincöt évvel ezelőtt száműzték az apácákat, az otthonuk lett. S velük együtt kilencven idős anyókáé és apó­káé, akik már senkinek sem kellettek. A vincésnövérek ma már újra szabadon vállalhatják küldetésüket. Az egészségügyi és szociális intézmények nagyvonalúan kí­nálják fel újra azokat a helyeket, amelyek valamikor nekik jártak ki. Persze, a nagyvo­nalúságnak prózai oka van: kevés az ember az egészségügyben. Csakhogy apáca sincs elég. Országos viszonylatban csupán hatvan nővérre számíthat az egészségügy. Jelenleg kb. 4 000 apáca él az országban, de het­venöt százalékuk 58 éven felüli. A férfi szerze­tesrendekben hasonló a helyzet. Az apácák többsége tisztában van azzal, hogy az ezredfordulót ezen a világon már nem fogja megélni. A földi lét az elmúlt negyven év alatt sem adott nekik okot arra, hogy Istenen kívül másban bízzanak. De Isten mégiscsak meghallgatta őket. Ezért imáikban továbbra is hozzá fordulnak, ben­ne bíznak. /ÍZ F-REVUE ALAPJÁN FELDOLGOZTA — LZSU -

Next

/
Thumbnails
Contents