Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-10-09 / 41. szám
érzés, hogy nekem semmit sem kell, vagy semmit sem lehet tennem, hogy az igyekezet fölösleges, megbéklyózna bennünket. — Hé egy nö kolostorba vonul — nem marad igazi nö. — Igen, ezt sokan mondják — bólogat Prudencie nővér. — A mi életünk állítólag unalmas, szürke élet, mert elképzelhetetlen, hogy a mindennapi világi örömök és gondok nélkül teljes életünk legyen. A feleségek és anyák ezt nem tudják megérteni. Az élet lényege a szeretet — a vágy az odaadásra. Ez vonzza a férfit a nőhöz és fordítva. A mi partnerünk Isten. Mi ezt a szeretet tökéletesebb megnyilvánulásának tartjuk. Isten képes arra, hogy eltöltsön bennünket tartós és tökéletes boldogsággal. Minden egyes ima bizalmas együttlét Istennel. Vele osztjuk meg bánatunkat és örömünket. Neki áldozzuk fel magunkat. Sajnálattal tölt el bennünket, hogy manapság azt a nőt dicsőítik, aki nem akar áldozatot hozni. Az újságokban, filmcsillagok, elegánsan öltözött dámák képeivel találkozunk, nem az anyával, a feleséggel vagy a dolgozó nővel. Pedig a nö valódi értéke: jellemének nemessége, kifinomult lelkivilága. Számunkra a ruha és a gazdagság lényegtelen. Nagyon kevésre van szükségünk az élethez. De számunkra az lehet csak az élet értékének mércéje, hogy mennyi jóságot, igazságot és szépséget tartalmaz. S merem állítani, hogy ha ilyen szempontból vesszük a dolgot, sokkal tartalmasabb életünk van, mint sok civil asszonynak. Mi úgy érezzük. Isten szeret bennünket. Ezért vagyunk boldogok, ezért érezzük magunkat gazdagnak, s ebből a kincsből tudunk másoknak adni. Valamennyi ember, aki szeret s szeretve van, ugyanezt érzi, s ezen a ponton mindegy, hogy hisz-e Istenben, vagy nem. A falusi gyerekek kedves ismerősként köszöntik a sétáló apácákat. A legkisebbik fiúcska édesanyja meséli, hogy amikor a gyerek beteg volt, s nem mehetett ki az utcára, öklöcskéjével verte az ablakot, csakhogy az arra haladó nővérek észrevegyék öt. Tehát a falu, ahová harmincöt évvel ezelőtt száműzték az apácákat, az otthonuk lett. S velük együtt kilencven idős anyókáé és apókáé, akik már senkinek sem kellettek. A vincésnövérek ma már újra szabadon vállalhatják küldetésüket. Az egészségügyi és szociális intézmények nagyvonalúan kínálják fel újra azokat a helyeket, amelyek valamikor nekik jártak ki. Persze, a nagyvonalúságnak prózai oka van: kevés az ember az egészségügyben. Csakhogy apáca sincs elég. Országos viszonylatban csupán hatvan nővérre számíthat az egészségügy. Jelenleg kb. 4 000 apáca él az országban, de hetvenöt százalékuk 58 éven felüli. A férfi szerzetesrendekben hasonló a helyzet. Az apácák többsége tisztában van azzal, hogy az ezredfordulót ezen a világon már nem fogja megélni. A földi lét az elmúlt negyven év alatt sem adott nekik okot arra, hogy Istenen kívül másban bízzanak. De Isten mégiscsak meghallgatta őket. Ezért imáikban továbbra is hozzá fordulnak, benne bíznak. /ÍZ F-REVUE ALAPJÁN FELDOLGOZTA — LZSU -
