Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-10-09 / 41. szám

I

rászorulónak mindig jusson néhány kedves szó Prudencie nővér vallomása elmélkedés, hitvallás és kordokumentum is egyben.

„Édesanyám, aki a Mária nevet adta nekem, hatéves koromban meghalt. Apácák neveltek fel. Jó dolgom volt náluk, úgy éltem, mint egy üvegházi palánta, nem jutott el hozzám a háború zaja. Azután jöttek azok a szerencsétlen ötvenes évek! Akkoriban érettségiztem le az egészségügyi iskolában. A nővéreknél szerettem volna dolgozni, de ez nem adatott meg. Különben a papírjaimban mindenütt szerepelt, hogy „apácajelölt" vagyok, s ez nem könnyítette meg az életemet. A trencséni kórház nőgyógyászati osztályán kezdtem el dolgozni, de amikor érvénybe lépett az abortusztörvény, három másik kolléganőmmel — lelkiismereti okokból és mivel ez ellentmondott a hitünknek — megtagadtuk az asszisztálást ezeknél a beavatkozásoknál. Ezután az orr-fül-gégészeti osztályra kerültem, de a hatvanas években még rosszabb lett minden. A szerzetesnövéreket lépten-nyomon figyelték. A korparancs úgy szólt, hogy szocialista városokat és szocialista falvakat kell építeni, s ezekben az apácáknak nem tartottak fenn helyet. Állítólag víszszahuzó erő voltunk. Egyre kevesebb helyen dolgozhattunk, a legvégén már csak a mentálisan sérült gyerekek és a nyugdíjasok mellett. Mert ott már nem volt mit elrontanunk: Sokszor gondolkodtam azon, hogyan árthatok én, egyszerű asszony, a társadalomnak? S a válasz mindig az volt: kitartani és haladni tovább a hit útján. Amikor már ránk is vonatkoztatták a 19-es paragrafust államellenes cselekedet —, a főorvos 24

nak kolostorba, mert elhagyta őket életük nagy szerelme.

Prudencie nővér a rá jellemző vehemenciával reagál:

— Ez képtelenség — mondja. — Az ilyen lány nem soká bírná ki közöttünk. A legfontosabb követelmény a hit és annak tudatosítása, hogy egész életemben képes leszek-e cölibátusban, szegénységben és alázatban szolgálni. Azok a lányok, akik ma már félelem nélkül érkeznek, többnyire hívő katolikus családban nőttek fel. Nemegy közülük volt már szerelmes, de felismerte, hogy Isten más utat rendelt számára. Önszántukból mondanak búcsút a családnak, szüleiknek, barátaiknak, s mindennek, ami a többi fiatalnak természetes. És jól tudják, miről mondanak le. Pillanatnyi fellángolásból vagy a szülői kényszer hatására senki sem válhat apácává. Csakis saját mélységesen mély meggyőződése vezetheti közénk. Apácának lenni más, mint ha valaki titkárnő, elárusítónö vagy pincérlány. Mi mindig apácák vagyunk, a mi hivatásunknak nincsenek határai. Ez tulajdonképpen egy életmód.

— És mi az igazság abban, hogy ahol sok nő. van együtt, folyton civakodnak?

— Mi is gyarló emberek vagyunk, sok-sok hibánk van. Nem szívesen fedjük fel gyengéinket, de egy ilyen közösségben elöbb-utóbb minden kiderül. Ez elmélyült önvizsgálatra és önművelésre késztet bennünket. Alapvető dolgokban egységesek vagyunk, a kevésbé fontosakban toleránsak maradunk. Ha nézeteltérésre kerül sor, egy kedves mosoly, néhány szó, baráti kéznyújtás elsimítja az ellentétet. A civil életben minden embernek naponta több kisebb-nagyobb döntést kell

Egész éjszaka utaztak, de senki sem volt hajlandó megmondani nekik, hová, merre robog velük az autóbusz. Egyszercsak megálltak. A sofőr rájuk parancsolt, pirkadatig maradjanak ülve. Hajnalban látták csak meg, hogy egy falu közelében vannak. A házak ablakaiból kíváncsi emberek pislogtak feléjük, hisz ilyen különös éjszakai utasokkal még sosem találkoztak. Kiderült, hogy Csehország keleti részében, Skutec városkától nem messze várakoznak s egy kis falu az úticél: Predhradi.

Mindez 1955-ben történt. A sofőr letessékelte őket a buszról, majd elégedetten viszszafordult. Jó munkát végzett. A Szlovákiából száműzött, sötétkékbe öltözött Páli Szent Vince rendi apácák pedig Rychmburk várában kaptak menedéket. A vár a 12. században épült, villany, víz, bútor nem volt benne. Az apácák szalmazsákon aludtak, a törött üvegü ablakokat rongydarabkákkal fedték be, nehogy berepüljenek a baglyok.

De amikor hírét vették, hogy a-várból majd nyugdijasotthont létesítenek az illetékesek, nagyon megörültek, mert tudták, újra küldetésükhöz méltó munka vár rájuk: segíteni a gyengéket, elhagyottakat és betegeket.

Rychmburkban ma már csak két apáca él azok közül, akik harmincöt évvel ezelőtt ama emlékezetes éjszakai „járattal" érkeztek. Az évek múlásával új, fiatalabb apácák jöttek erre az isten háta mögötti helyre. Voltak köztük egészen fiatalok is. Bár legálisan egyetlen rend tagjaivá sem válhattak — ez büntetendő cselekedetnek számított —, ún. titkos nővérek lettek. Civil egészségügyi nővérekként, szakácsnőkként és konyhai alkalmazottként dolgoztak, senki sem sejthette rólunk, hogy apácák.

Húsz vincésnövér él ma Rychmburkban. Valamennyien órákon keresztül mesélhetnének arról, mi is a lemondás, hogyan lehet élni örökös üldöztetés közben úgy, hogy arcukról ne fagyjon le a vigasztaló mosoly, hogy a

órán belül kénytelen volt nekem felmondani. Húzta-halasztotta az elbocsátást, de végül meg kellett tennie, máskülönben ö is bajba került volna. Persze, munkát nem kaptunk, voltak nővérek, akik fél évig nem dolgozhattak, pedig nagyon kevés egészségügyi nővér volt akkoriban, a kórházak állandó hiánnyal küszködtek.

1969-ben a kulturális minisztérium újfent engedélyezte a rendeket. Akkor még csak nem is sejtettük, hogy egyetlen évünk lesz csupán. Dubcek-nővéreknek hívnak bennünket, mert az elmúlt 38 esztendő alatt csak az ő idejében volt apácaszentelés. Nekem is tizennyolc évi várakozás után, harmincöt eves koromban adatott meg, hogy magamra öltsem a vincés rend sötétkék ruháját, s felvehessem a Prudencie nevet."

— Mivel ez a téma hosszú ideig tabu volt, az apácák életét a mai napig rengeteg mítosz övezi. Pl. az, hogy a lányok azért vonul»' i--- ■ V... * ‘ ‘ -hoznia. Nálunk mindennek megvan a maga rendje. A problémamegoldásnak is vannak szabályai. Először dialógust folytatunk, és ha va szükség úgy hozza, a rendasszonyé az utolsó, szó. Különben ... a laikusok azt hiszik, hogy a kolostori életben a cölibátus a legnehezebb. Ez nem igaz. A legnehezebb az engedelmesség. Nem az a szabadság, ha azt teszek, amit akarok. A valódi szabadság, ha képes vagyok önszántamból elfogadni bizonyos szabályokat. Számunkra a szabadság legmagasabb mércéje, ha jót teszünk. A közösségen belül, de rajta kívül is. A tiszta lelkiismeretű ember kiegyensúlyozott, nyugodt. S nem ebben rejlik-e a boldogság?

— Igen, de nem könnyebb annak, aki hisz az eleve elrendelt sorsban? Az ilyen embernek már semmiért sem kell küzdenie ...

— Á, dehogy. Isten rengeteg lehetőséget ad az együttműködésre. Ez minden cselekedetünknél megnyilvánul. Minden életnek kell, hogy legyen értelme és tartalma. Áraz

_______________