Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-10-09 / 41. szám
f Bombák sokfélék vannak. Vannak plasztikbombák és levélbombák is. Ez utóbbiaknak az a tulajdonságuk, hogy akkor robbannak, amikor a címzett felbontja őket. Nálunk azonban az utóbbi időben vannak olyan levélbombák is, amelyek nem a címzettet robbantják fel. A címzett robbanthat velük, amikor akar. Ezek a levélbombák általában főhatósági asztalokra kerülve nyernek felbontást, azután onnan kiszivárogtatva robbantanak .. . Ilyen volt ez év elején az FMK nemzetiségi oktatásügyi tervezete ... Miniszteri asztalról csurgóit ki egészen Surányig, meg még tovább is, hogy felháborítson: mit képzelnek a magyarok, avagy: még mit nem akarnának ... S az a nagy robbanás visszhangzik azóta is. Október elsején rovom e sorokat, akkor, amikor az országban az egyre rosszabb ellátás, közbiztonság — már inkább közbizonytalanság —, olaj-sokk, kisprivatizáció, növekvő munkanélküliség teszi komorrá az arcokat, mégis a legfelfújtabb kérdés a nyelvtörvény. Október hatodikéra hirdettek meg a legharciasabb szlovákok egy országos sztrájkot annak érdekében, hogy hivatalos és államnyelv legyen Szlovákiában végre a szlovák nyelv. A parlament a kormánykoalíció nyelvtörvény-tervezetérői tárgyalt, azaz, még nem, de már kiosztotta a törvényjavaslatot. Szakszervezetünk napilapjában pedig Jergus Ferko újságíró úr máris megírta az „A halál forgatókönyve" című cikkét, melyben leszögezi; ha a kommunista párt vezető szerepét törölték az alkotmányból, miért nem törölték a 144. cikkelyt is — elvégre azt is a kommunisták találták ki! —, amely nyelvhasználati, művelődési... jogot ad a kisebbségeknek ... Felteszi a költői kérdést: meddig lesz még érvényben nálunk a kommunista totalitarizmus maradéka ... Robbantgatunk hát, robbantgatunk ... Pedig nem is olyan régen még ugyandemokratizálódó széplelkeknek meg végképp, mert ök nem tudják, mi fán terem a gyilok. Mi fán terem a levélbomba. Az a bizonyos főhatósági asztalról továbbpasszolt levélbomba. Mert törpeségünk átka, hogy még saját kisebbségi körünkön belül is vannak levélbombák. Független hetilapunk szerkesztői például — „az eszkimó sok, a fóka kevés!” — rosszallva veszik tudomásul egy levélben, hogy az összes többi magyar lap bírálja a kormány politikáját, ahelyett, hogy dicsérve népszerűsítené, s még azon véleményüknek is hangot — pontosabban betűt — adnak, hogy rajtuk kívül senki nem híve igazán a szlovák—magyar együttélésnek (csak annak a szakadár Együttélés politikai mozgalomnak)... Egy kis felbujtó levélbomba nem árt a konkurenciaharcban, főleg akkor nem, ha írója oldalán állami támogatást eredményez, a megvádoltakat meg taccsra teszi végre. Mert a mi demokratizálódó, liberális piacunk elve — a gyermekcipőben járva még — az: ölesd meg ellenségedet, s ha egyedül maradsz a piacon, te leszel a kényúr! Ez egy cápaképü törpe a változó hazai rendszer palettájáról. Méghozzá nagyvilági allűrökben pompázó, és beképzelt törpe, s mert nincs ilyen, nincs nála nevetségesebb. Nincs komikusabb, mint amikor a Gulliver-óriás tenyerébe vesző liliputi törpe azt kiabálja: enyém az ország, a hatalom ... Ellensége vagyok a cápáknak, s nem szeretnék már több, kritikát nem tűrő hatalmat. Tapasztalatnak elég volt annyi, amennyit eddig megéltem. Tudom, a demokrácia útjai kifürkészhetetlenek, és sokan azt hiszik róla, hogy a többség diktatúrája. De hát milyen többségé? Azé, mely nem tűr kritikát? Azé, amely nem az észre hallgat, hanem beéri butasággal? Azé, mely nem megmérettetni akar és sportszerű versenyben győzni, ha. nem újra csak a hatalomhoz-dörgölőzéssel? ezek a szlovák lapok hivatkoztak a Panoráma meg Duray Miklós kapcsán büszkén arra, hogy sehol a világon nincs olyan jó, olyan demokratikus, olyan haladó törvény, mint a csehszlovák alkotmány 144-ese! Demokratizálódunk, demokratizálódunk; s ez csak akkor mehet jól, ha azt, ami egy kissé — legalább írott formájában — már a demokrácia felé vezetett, most felszámoljuk? A demokrácia útjai persze kifürkészhetetlenek. Még azt is állítják róla egyesek, hogy az a többség diktatúrája. De hát milyen többségé? Azt hiszem, sok keserves és szomorú buktatón kell még átverekedvünk magunkat, ha meg akarjuk érni, hogy kissé demokratikusak legyünk. Mert hát a hiba bennünk is keresendő, magunkban. Mert izgágák köztünk is vannak. De hogy végül is hova érkezünk meg mi, majdnem hatszázezres csehszlovákiai magyarság, azt még nem tudhatom. Csak egyre többször, egyre sürgetőbben érzem annak igazát, amit útravalóul egyetemi tanárnőnk próbált bennünk meggyökereztetni: megmaradni úgy lehet, ha képesek leszünk többet adni az átlagnál. Ha emberként, önmagunkat felvállalva — és felülmúlva is olykor — egy küldetést is felvállalunk: kisebbségként is megmaradni. Mert azzal jár ez, hogy megtanuljuk a többség nyelvét, áttekintést szerzünk kultúrájáról, megismerjük és megértjük azt a népet, de megtanuljuk önmagunkat is, a kötelezőn túl is, és vállaljuk azt a többletmunkát, amivel ez jár, és amiért legfeljebb csak nyugodt, tiszta lelkiismeretet kaphatunk cserébe. Fizetséget, elismerést nem. Hiszen csak így érhető el, hogy ne legyenek kétségeink afelől, hogy azonosnak lenni önmagunkkal nem bűn. Tizenkét évvel ezelőtt egy cseh asszony mondta egyetemi hallgatóinak e gondolatokat Németh László és Ortega y Gasset kapcsán, ez elit-elmélet problémakörét vizsgálgatva ... Most meg, ahogy a levélbombák robbangatnak, egyre gyakrabban gondolok arra az aszszonyra és az ő útrabocsátó szavaira ... Meg még egy másik, gyermekkori töredékre is, mely ki tudja, miért ragadt meg emlékezetemben. „A nagy hal felfalja a kis halat..." Ez a mi éppen fejlődni indult demokráciánk meg gyakran ölti magára a cápa képét. A nagy hal felfalja a kicsit. A marxizmus szerint ezt a kapitalizmus alapelve, a gazdaságban, a piacgazdaságban. Ez az ún. állandó konkurenciaharc. A széplelküeknek, úgy látszik, azon a csatatéren nincs mit keresniök. A A nemzeti többségé a demokrácia? Kié? Ismerd meg önmagad, ismerd meg a másikat, s úgy ítélj, ez is lényeges. Nekünk, kisebbségi magyaroknak azért kellene saját történelmünket is megtanulni, hogy tudjuk, volt idő, amikor a magyarságban is túltengett a nemzeti érzés; volt idő, amikor a magyarok is lenéztek más nemzeteket, volt idő, amikor országukban szerettek volna csak magyar szót hallani... Kinőni ebből a korból: idő kérdése. Más nemzeteknél is. Számunkra meg kitartás és türelem, meg persze ama bizonyos többlet vállalásának kérdése, hogy megmaradjunk. Egyáltalán nem annak a függvénye, ki vagy mi közvetíti számunkra a hatalom elképzeléseit, utasításait, ki vagy mi világosít fel bennünket arról, kinek a szekerét kell tolnunk. Értéket, értékes országot csak szabad, gondolkodó emberek teremthetnek, akik függetlenek, képesek, megőrizni saját integritásukat. A nehéz időkben pedig azt nézik, mivef szolgálhatnak népünknek. Mert ezen van az igazi hangsúly; talán épp ezért demo a „krácia". N. GYURKOVITS RÓZA LANGSTEIN ERZSÉBET RAJZA nő 3
