Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-10-09 / 41. szám
FOTÓ: PRIKLER LÁSZLÓ Amikor a napokban a boltok ajtaján megjelent a felirat: „Alkalmazottaink sztrájkkészültségben vannak”, a vásárlók többsége csak csóválta a fejét. Akiket nem érint a kereskedelmi hálózat privatizálása, azok nem értették, mit akarhatnak elérni az üzletek alkalmazottai. Sokan meg azon háborodtak fel, hogy az amúgy is gyenge választékú és kevés bolt megint a vásárlókon tölti ki bosszúját. Aztán kiderült, az üzletek dolgozói nem a vásárlót akarták bosszantani, hanem a kormányt figyelmeztetni: a privatizálási törvény kidolgozásánál vegyék figyelembe kérésüket, és az üzletek eladásánál az alkalmazottak kapjanak előnyt. Követelésükkel alaposan felkavarták az állóvizet, mert a lakosság véleménye megoszlott. Voltak, akik úgy látták, ha a kormány eleget tesz ennek a kérésnek, minden marad a régiben, ugyanazok a tehetetlenek uralják majd továbbra is a kereskedelmet, akik eddig ignorálták a vevőket. Pedig legfőbb ideje már, hogy a boltok olyan vezetők kezébe jussanak, akiknek vérében van a kereskedelem, akiknek egyedüli óhaja a vásárlók kívánságának teljesítése. A másik csoport az alkalmazottakkal rokonszenvezett, mert úgy látták, ha az üzletek árverésre kerülnek, csak azok juthatnak hozzájuk, akiknek sok a pénzük. Mert teljes árukészlettel megvenni egy üzletet nem ezer, tízezer korona készpénzt jelent, hanem milliókat. És kinek lehet ma ennyi megtakarított pénze? Annak bizonyára nem, aki becsületes kétkezi munkával kereste meg a kenyerét. Meg azok sem gyüjthettek össze milliókat, akik naphosszat talpaltak a boltokban ... Ők örültek, ha fizetéstől fizetésig megéltek. A privatizálás során tehát megint azok kapnak lehetőséget, akik eddig is „jól éltek", jól ügyeskedtek. A boltosok ennek tudatában sztrájkkal fenyegetve követelték „jogaikat"; vagy megkapják a vásárlási előnyt az üzletek valós értékének árán, vagy megállítják az „ország vérkeringését”. Úgy látszik, a kormány ugyancsak „megijedt" a kereskedők fenyegetésétől, mert végül a hármas kormánytalálkozón lényeges engedményeket tettek, a kereskedők pedig visszavonták sztrájkkészültségüket. Szerintem ezek az engedmények ugyan csak olyan „nesze semmi fogd meg jól" alapúak, mert a lényeg: pénz beszél, kutya ugat — továbbra is marad. Az a határozat ugyanis, hogy az üzleteket árverésen adják el, nem változott. Ez pedig azt jelenti, az alkalmazott csak annyi előnyt kap, hogy az összeg felére kölcsönt vehet fel s ezt öt év alatt kell visszafizetnie. A kormány nem egyezett bele, hogy az épületek valós értékén privatizálja a kereskedelmi hálózatot, mert az nem sok pénzt hozna a konyhára. A kormánynak pedig pénzre van szüksége. Akinek van, az tehát fizessen. Az számításba sem jöhet, hogy ilyen feltételek mellett esetleg nem lesz rá vevő. Mert vevő' lesz. Ha nem hazai, akkor külföldi, akinek nem probléma egy jó üzletet jelentő ingatlan megvásárlása. A privatizálási törvénnyel kapcsolatban az utolsó szót végül majd a parlamenti képviselők mondják ki. S hogy azután ki mennyire tartja szem előtt a vásárlók érdekeit, az sok mindentől függ. Mert a kormány megígérte ugyan, hogy kötelezi az új tulajdonost: két évig nem változtathatja meg az üzlet eddigi jellegét, vagyis rosszul jövedelmező élelmiszerüzletből, tej- és kenyérboltból nem csinálhat presszót, butikot, de hát milyen magántulajdon az, ami nem szolgálja a tulajdonos érdekét?!... Az idő választ ad ezekre a kérdésekre, s lehet, hogy a piacgazdálkodás kedvezően oldja meg a problémákat. Hallottam már konkrét esetet, hogy egy kisvárosban, ahol nem volt ablaküvegező, egyszerre hatan nyitottak ilyen műhelyt. Egymás elől vették el a kuncsaftokat^ végül öten feladták a versenyt. A hatodik maradt és jól járt. Iskolapélda ez; a konkurenciaharc nem ismer kegyelmet; a gyenge belepusztul, az erős megmarad. c'sZy'Ó' nő 2
