Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-09-25 / 39. szám

FÓRUM Soha le nem zárható ügyek Az ügy lezárult. A törvény betűje szerint nincs hová fordulni már. Ám emberileg nem lehet befejezettnek te­kinteni az esetet. Mert az érintettek nem tudnak belenyugodni a döntésbe; nem tudnak megbékélni az őket ért sérelemmel. Mi a történetet mások ta­nulságára írjuk le. A levelet Kómár Erzsébet írta Perbe­­téröl. Elkeseredésében, tehetetlenségé­ben. Érzi, tudja, hogy igazuk van, de a törvény emberei csak a paragrafusokat nézik, az érzések kimaradnak belőle. Pedig azokat is elemezni kellene. Kómár Imre leányanya gyermekeként jött a világra. Tizenkét éves koráig anyja egyedül nevelte a saját házában. Ekkor férjhez ment Hauszlaitner Károly le gényemberhez, aki hozzájuk költözött Közös gyerekük nem született, Imrét a legnagyobb megértésben nevelték fel. A ház, amelyben laktak, Imre anyjának a nevén szerepelt. Imre negyvenkét éves koráig a szülőkkel lakott, ekkor vette feleségül a harminchat éves Er zsébetet s költözött hozzá. — A férjem szüleivel nagyon jól megértettük egymást — mondja Kómár Erzsébet —, az anyósom folyton azt akarta, költözzünk hozzájuk, de nekem ekkor már elkészült a saját házam, úgy döntöttünk, mégiscsak jobb lesz külön lakni. Két évre rá meghalt az anyósom Az apósom ekkor 74 éves volt, jó em bér nagyon, csakhát maga körül nem sok mindent tudott megcsinálni. Taka rítottam, főztem rá, mindennap eljött hozzánk, velünk volt, de nem akart ide költözni. Azt mondta; jobb, ha megvan neki a maga fészke. Pedig nekem köny­­nyebb lett volna, ha egy fedél alatt lakunk, mert így folyton szaladni kellett hozzá, ami nagyon sok időmbe és fá­radságomba került. Dehát szerettem az öregurat, azt akartam, hogy jól érezze magát, mindenben legyen meg az aka­rata. Még a kisfiúnkat is róla neveztük el, pedig a rokonaim szóvá tették: ilyen divatjamúlt nevet adni a gyereknek, mint a Károly!... De az após nagyon várta a fiú unokát, gondoltam, örömet szerzek neki. Amikor meghalt az anyós, a hagyatéki tárgyaláson az após azt mondta a férjemnek, ő szeretné, ha a fél ház az ő nevére lenne írva. A férjem szó nélkül beleegyezett, gondolván, le­gyen csak meg az öregnek a biztonsági érzése, halála után úgyis ő örökli. Mikor nagy boldogan elújságolta nekem ezt az após, csak annyit mondtam neki: „Megegyeztek, mint testvér a testvér­rel, de nem úgy, mint apa a fiával." Mire ö megdöbbenve nézett rám: „Hát nem jól csináltam? Hiszen az egész falu tudja, hogy ti vagytok az egyedüli hoz­zátartozóim, akik gondoskodtak rólam, mindenki bizonyíthatja, hogy rátok kell maradjon mindenem!" Okos ember volt a papa, meg jószívű is, mégis nagy bajt csinált. Mert nem elég a szó, a hivatal­ban a papír beszél! Hauszlaitner Károly — a papa — 1986 végén váratlanul megbetegedett. Erzsébet asszony csaknem negyvené­vesen ekkor szülte a második fiát. Két kisgyermek, kemény tél, és a falu másik végén a beteg papa. Azt hiszem, nem kell részleteznem, mennyi gondot, ide­gességet jelentett ez a családban. — A papának ekkor már nagyon ko­moly érelmeszesedése volt. Kiment a WC-re és elfelejtette, miért ment ki. Abban a nagy hidegben nem hagyhat­tam otthon egyedül. A gyerekek miatt pedig nem lehettem mindig mellette. A komáromi kórházba nem akarták be­venni, végül átköltöztettük magunkhoz. Állapota egyre rosszabbodott. Egy hé­tig haldoklott. Ott ültem mellette; saj­náltam nagyon szegényt. Fogta a keze­met és csak a száját mozdította. így köszönte meg, hogy mellette vagyok. Könnyű szívvel halt meg, nem sejthette milyen gondokat hagy ránk ... A hagyatéki tárgyaláson "kiderült. hogy Hauszlaitner Károlynak még él két leánytestvére, aki a törvény értelmében örököse bátyjának. Az egyik rögtön le­mondott örökségéről, de a másik igényt tartott rá. — Bözse nénivel addig jól megvol­tunk. Leány maradt, a testvérén kívül senki hozzátartozója nincs. A papával nem jöttek ki, ha nagy ritkán találkoz­tak, mindig alaposan kiveszekedték magukat. Csodálkozott is nagyon, ami­Könözsi István felvétele kor megtudta, hogy Károly után örököl. Előbb azt mondta, minek lenne neki ez a ház, Komáromban kényelmeseb­ben élhet a panellakásban, de aztán meggondolta magát: bejelentette, hogy igényt tart az örökségre. így a bíróság neki ítélte a fél házat, ami a papa nevén volt. A férjem, aki jámbor, jó ember, meg csak nézett értetlenül. Hogy örö­kölheti egy idegen az anyja házát?... Mindenki tudja, hogy az a ház az anyjáé volt, még a mai napig is ott van a ruhája, a bútora benne, mégha a mos­tohaapjára íródott is a fele. És a papát is mi gondoztuk, hozzánk tartozott, a fiának tartotta a férjemet. Hogy örököl­het hát mégis a testvér? ... Egyszerű falusi emberek vagyunk, a törvényhez nem értünk. Azóta pedig folyton a bíró­ságot járjuk... Már gyomorgörcsöt ka­pok, ha megáll a postás a házunk előtt. A gyerekek meg azt kérdezik: mi rosz­­szat csinált az apu, hogy olyan sokszor hívják a bíróságra. Rámegy a férjem teljes szabadsága, az idegrendszere, már teljesen ennek a betege. Mert Bö­zse néni ügyvédet fogadott, aki elren­dezte, hogy a ház felét — hatvanezer koronát — ki kell neki fizetnünk. Azt senki sem kérdezi, miért és miből ? ... Mondtuk Bözse néninek, ha akarja, lak­jon a házban. Nekünk pillanatnyilag nincs rá szükségünk, de öregségünkre jól jöhet. Vagy ha nertY nekünk, a gyere­keknek. De ö pénzt akar. Maholnap nyolcvanéves, senkije nincs, miért akar­ja hát olyan nagyon a pénzünket? Én nagyon szeretem az öregeket, az apó­somnak is ez volt a szerencséje. A Bözse nénivel is mindig jól kijöttünk, nem volt egy névnap, hogy a férjemet ne küldtem volna el hozzá egy csokor virággal. Hogy tud most hozzánk ilyen lenni, nem tudom megérteni. A sírba nem viheti magával azt a pénzt... Erzsébet asszonyból ömlik a keserű­ség. A bíróság még azt sem vette figyelembe, hogy évekig gondozta a papát, pedig ezt a nemzeti bizottság is igazolta. És a falu népe is az ő oldalu­kon áll. Ezt magam is tapasztaltam, mert akiktől Perbetén érdeklődtem a Kómár család iránt, azok mind igazol­ták az elmondottakat és csodálkoztak a törvényhozás igazságtalansága miatt. Vagyis az egyszerű emberek erkölcsi érzéke szerint is Kómáréknak kellett volna örökölniök a mostohaapa után. Csakhát... más az erkölcsi megíté­lés és más a törvény. Kómáréknak vég­rendeletet kellett volna íratniuk a papá­val. Csakhát... — Hányszor mondta a papa: rátok marad mindenem. Ha kértük volna a végrendelet megírását, még azt hiszi, sürgetjük a halálát... Mi meg a világért sem akartuk megbántani. Hát most így jártunk... Együttérzek Kómárékkal és igazat adok nekik. Ha a hagyatéki tárgyaláson meghallgatják őket, ha mérlegelik a té­nyeket (két és fél évig bizonyíthatóan Kómárék gondoskodtak a papáról), ak­kor másképpen is lehetett volna dönte­ni. De a komáromi bíróságon rutinmun­kát végeztek. A törvényt ugyan nem szegték meg, de megfeledkeztek az emberről. Bözse néni ügyvédje is ebből indulhatott ki, mondván: a törvény az törvény, az nem ismer emberséget, be­csületet, lelkiismeretet. Mi is legfeljebb csak erkölcsi elégté­telt szolgáltathatunk Kómáréknak ezzel az írással, törvényes igazságot soha. Sajnos... H. Zsebik Sarolta nő 16

Next

/
Thumbnails
Contents