Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-23 / 4. szám
Emlékképek Romániából Hogy tollat ragadtam, annak oka a felgyorsult élet Európában, a sok-sok változás, mely nem kerülhette el Romániát sem. Kavarognak bennem az emlékek, mindaz a hihetetlen nyomorúság, szenvedés, döbbenetes emlék, melyeket megéltünk romániai útjaink alkalmával. A tengerpart egy része már régen ismert volt előttünk, amikor elhatároztuk, hogy bejárjuk Erdélyt, amit lehet megismerünk a „tiszta forrásból". A magyar ajkú lakosság itt még őszintén, tisztán őrzi népi hagyományait, művészetét és életvitelét. Mindez 1987-ben történt, minekelőtte a világ már tudomást szerzett a román nép tízezres lázadásáról Brassóban az élelmiszerhiány miatt és az emberi jogok tiszteletben tartásáért. Az előre feltérképezett helyzet alapján tele bizonytalansággal, szorongással, sok-sok étellel, benzinnel, egy tucat előre felírt címmel indultunk el Románia magyarlakta vidéke felé. Az olvasó kezébe most nem szabályos útinapló kerül, hanem csapongó, zaklatott gondolataimból egy csokor, melyeket a tapasztalás hiányában nem biztos, hogy elhittem volna másoknak. Így más . .. sokkal szörnyűbb. Azt tudtuk, hogy Romániában élő embernek külföldivel tilos szóba állni. Mégis akadtak, akik a veszélyt vállalva mindezt megszegték, segítettek nekünk és örültek, hogy híreket viszünk egy 6zebb, boldogabb világról. Teljesen ismeretlenül tértünk be Egeres faluban egy házhoz, ahol nagy szeretettel fogadtak bennünket a következő szavakkal; — Sajnos, az ennivaló számunkra is kiszabott (15 dkg kenyér jár egy napra), de szaladok megfejni a tehenet. Egy kevés friss tej bizonyára jólesik a fárasztó út után. Ez a fogadtatás általános volt utunk során. Mivel élelmiszer valóban nincs sem az üzletekben, sem a házaknál, Így végtelenül megható volt az a segítőkészség, mely a nincsböl is adni tud az idegennek. Hogy a falvakban éjszaka sötét van, az ottani embernek nem feltűnő, de nekünk szörnyű gondot okozott. Még olyan nagyvárosban is, mint Kolozsvár, éjszaka az útjelzőtáblát kézi elemlámpával kellett megnéznünk, nehogy eltévedjünk. A benzinkút ritka, s ami van, leggyakrabban az is zárva. A következő meg párszáz kilométerrel távolabb található. Ezért csakis pót üzemanyaggal lehet hosszabb útra vállalkozni. Ha netán mégis kifogy az üzemanyagtartály, nem lehet pótolni, mert a helybeli lakos egy hónapra csak 100—150km-nyi távolságra elegendő benzint kap. Az autóját pedig a dátumtól és autójának rendszámától függően vagy a páros vagy a páratlan napokon használhatja. így történt az is, hogy ismerőseinknek egy nappal tovább kellett Széken, a lagziban maradniuk, mert a keltezés és az autó rendszáma nem egyezett. Számunkra természetes, hogy gyerekeink anyanyelvükön tanulhatnak — nem úgy Romániában. Alig van magyar tanítási nyelvű iskola. Sőt, a sovinizmus hatására még a tanulók sem egyenrangúak. A magyar gyerek szinte esélytelen a továbbtanulásra. Legfeljebb szakmát tanulhat, de azt is csak abban az esetben, ha „jó iskolakörzetben" született. Ugyanis tiltott dolog települését elhagyni, és más városba költözni, akár csak átmenetileg is. Gyakorlatilag csak az tanulhat tovább, aki román anyanyelvű, és olyan városban él, ahol középiskola és főiskola van. Csíkszeredái óvónő ismerősünk mesélte: — A lakásunkban semmilyen magyar vonatkozású kompromittáló könyvet, hanglemezt, újságot nem tarthatok, mert börtönbüntetés jár érte. Nemegyszer átkutatták lakásunkat, míg nem tartózkodtunk otthon, A felsorolt dolgok számunkra szerencsére ismeretlenek. És ez még nem minden abból a sok döbbenetes élményből, ami erdélyi utunkra emlékeztet. Reménykedjünk, hogy az ott élő emberek számára is elérkezett a pillanat, mikor mindez már csak a múlté. Az, hogy felébredt szörnyűséges „álmából" a román nép is, és hogy elnyerte méltó büntetését, aki a lídércálmok ihletője volt, bennem sok-sok gondolatot hoz felszínre. Talán most már bizhatunk abban, hogy ezt a csodálatos természeti adottságú tájat — ahol a Gyilkos-tó, a Szent Anna- tó van —, a népművészet ritka, talán a világon egyedülálló tisztaságát megőrző néphagyományt a jövőben már félelem nélküli utakon ismerhetik meg más országokban élő emberek is. GYÖKERES MÁRIA FOTÓ: GYÖKERES GYÖRGY December 23. volt. Minden családban búgtuk a porszívók, peregtek a habverők; közben szólt a televízió, a rádió, de nem karácsonyi énekeket és verseket hallgattunk. A hírközlő eszközök egész nap a véres romániai eseményekről adlak képet. Ezen a napon kora délután hangzott el először a diákok felhívása: „Aki tud. segítsen Ronviniának! Élelmiszerrel. pénzadományokkal. Este 10 óráig szedik az adományokat!" Nem hallottam a felhívást, mert éppen u tortát vontam be csokoládémázzal. A kezemben megreszketett az edény és csomó keletkezett, amikor a férjem elmondta az üzenetet. Sebtében átnéztem élelmiszerkészletünket. és szidtam azt. aki eltörölte a kamra fogalmát konyháink mellől. A kis szekrényben csak a legszükségesebbeket tudtam összeszedni: néhány doboz szardíniát, pástétomot, babapiskótát, tejport, gyermekkását. Kislányom Mikulás-csomagja még félig ép. Felvillannak emlékezetemben a mezítlábas roméin gyerekek, akik szaladnak a Balt- Orient Expressz után és visító hangon könyörögnek: „Gumi bon-bon! Csokoládé/” Az asztalra vetődik pillantásom: talán nem fogunk éhezni, ha az idén nem lesz rajta mézeskalács és szárazsütemény, és máris mindent egy dobozba szórok. Összeszedünk egv kevés pénzt is (lám, nem is gondoltam volna, hogy még ez is sikerül karácsony előtt!). Éppen elkészülünk, amikor csengetnek: a sógornőmék állnak az ajtóban egy megpakolt táskával. A legszebb karácsonyi ajándék van benne — élelmiszer az éhezőknek, a sebesülteknek, a harcolóknak. Estére elcsitul a Karácsonyi készülődés. Kilenc órakor indulunk. Szeretném látni, mennyi minden gyűlt össze. A műszaki főiskola épülete tele fiatal emberrel. Mindenki serényen dolgozik. Egyjiú és egy lány elveszi tőlünk a két táskát és szétrakják a tartalmát. A pénzt zárt dobozba teszik. Az egyik diák végigvezet a tágas csarnokon. Hatalmas zsákokba öntik a kint Összegyűjtőn élelmiszert. Minden szervezetlen folyik. Gyümölcs. édesség, tejpor, sűrített tej, szárított tésztafélék, konzervek és ki tudná még Jelsoraim, hányféle felirat. Egy zacskóban diót látok, valaki még leveszöldséget és szaloncukrot is hozott, sőt a téliszalámit sem sajnálta. A diák elmotulja. hogy eddig már 10 teli kamion élelmiszert vittek az állonuísra. A szállítmány vonattal indul tíz diák kíséretében. Mondom neki, ha itt volt egész nap. biztosan nem hallotta, hogy a magyar segítőkre lőttek. Mintha nem is hallaná, beszél tovább. Elmondja, hogy valamennyinket meglepték a zsolnaiak, akik a kora délután elhangzott felhívás óta megpakoltak egy nagy autót és időben ideértek vele. Hogy .orvosok jöttek gyógyszerrel és fecskendőkkel. Volt, aki ruhát is hozott. Erre egyébként nincs szükség, mert azzal el vannak látva, és a pénz egy részéből hálózsákokat vesznek. Aztán elvezet oda. ahol hárman a pénzt számolják. Félmillió gyűlt eddig össze, még svájci frank, dollár és schilling is akadt. A diáklány meghatottan meséli, hogy egy férfi borítékot nyomott a kezükbe. Csak amikor elment, vették szemügyre a tartalmát: 10 000 korona volt benne! Kijeié menet egy elsösforma kislányt pillantok meg: kezében hajasbabát szorongat. és könnyes szemmel győzködi a diákokat, hogy vegyék el és küldjék el egy román gyereknek valamelyik kórházba. Néhány óra múlva megérkeznek hozzánk az első borzalmas képtudósilások. Tizenhárom éves gyerekek harcolnak, kis gyerekeket ölnek halomra a székük. Karácsony este, amikor felgyúlnak a fények a mi díszes karácsonyfánkon, nem tudok szívből örülni a drága ajándékoknak . . . (pleva) A legszebb ajándék nő 16
