Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-23 / 4. szám
Haldoklóit az anyám. Miután hazaküldtek a kórházból, egy ideig jártak hozzánk az ismerősök, a szomszédasszonyok, és ápolgatták. De végül senki sem birta elviselni a szagot, csak én. Még nem voltam tizennégy éves. Június volt, szokatlanul meleg nyár. Az anyám ült az ágyon, gumipámán, takaró nélkül, és csak ült. Fiatal volt, öreg? Nem emlékszem — nem volt már kora. Arcáról fekete cafatokban rágta le a húst a halál. Csak a szeme tágult és sötétedett, tágult és sötétedett napról napra, végül nem maradt az arcából más, csak két iszonyú szem. Iszonyú volt a szeme, mert olyan titkokra meredt, amiket én nem láthattam. Szorongva figyeltem: hol jársz, édesanyám? Miféle szavannáin a szenvedésnek? Néha rám nézett, s ilyenkor úgy éreztem, kiégeti a bőrömet a pillantása. Nappal is, éjjel is, óránként lemostam a combján rothadó sebet, aztán tejet, gyümölcsöt, pálinkát hordtam neki végtelen mennyiségben. Még fagylaltot is, mert forró volt a nyár. Már mindenkinek tartoztunk a telepen. Nem kérdezte meg senki, mikor adom meg és miből. De én mindenkinek megmondtam: GALGÓCZI ERZSÉBET — Julcsa néni, az idén elvégzem az általánost, elmegyek a konzervgyárba dolgozni, s megadom a tartozásunkat. Felírok mindent, meg el sem felejtem. — Eredj csak, Annuska — morogták, s eldugták a szemüket. Rohantam haza a gyümölccsel, tejjel az anyámhoz. Nem szólt semmit, csak mintha még sötétebben égett volna a szeme. S én heves szemrehányást tettem magamnak, hogy olyan sokáig magára hagytam. Egyedül teljesen tehetetlen volt már. De én mindent megtettem, hogy meggyógyuljon, mindent, ami tellett tőlem, talán még annál is többet. Ha mai eszemmel visszagondolok, tudnom kellett, hogy nem gyógyul meg. Tudnom kellett abból, ahogyan bánt vele az orvos, ahogyan rám néztek az ismerősök, s ahogyan rám nézett — ő. De én ösztönösen elutasítottam ezt a bizonyosságot. — Az egészen kicsi gyerek, ha elszakítják az anyjától, úgy védekezik a fájdalom ellen, hogy elfelejti az anyját. Én is elfeledkeztem a halálról. Hittem, hogy az anyám meggyógyul, meg kell gyógyulnia — mert az anyámon kívül nem volt senkim. Az apám — ha ugyan megérdemli ezt a nevet — másfél éve elhagyott bennünket, azóta nem tudtunk róla semmit. Csavargóit valahol az országban, de az is lehet, hogy börtönben ült. Részeges, izgága, kegyetlen ember volt, míg velünk élt, piszkavassal szokta verni az anyámat. Alighanem a rákját is egy-két vadabb ütés okozhatta. Amikor ketten maradtunk, egy ideig majdnem boldogan — mindenesetre békében éltünk az anyámmal. Aztán ő megbetegedett. De majd meggyógyul, és újra boldogan és békében fogunk élni. Csak ne szenvedne annyit! A körzeti orvos — szőke fiatalember volt, nemrég került a telepre az egyetemről — majdnem mindennap beszaladt hozzánk. Nem csinált semmit, csak megnézte az anyámat, esetleg felírt még egy gyógyszert, s elmagyarázta, hogyan adagoljam, aztán elment. Egyszer, amikor kikisértem, összeszedtem a bátorságomat. — Doktor úr... mért kell neki ennyit szenvedni? Hirtelen megállt, két kezébe fogta az arcomat. — Hát neked, kislányom? Hát neked? — majdnem kiabált a felindultságtói. — Neked mért kell ennyit szenvedned? — Legyintett s kisietett a kapun. Még az utcán is dühösen hadonászott a kezével. Csodálkozva néztem utána: én nem éreztem, hogy szenvedek. Nekem csak az anyám szenvedése fájt. Igaz, elszédültem néha vizhúzás közben, és az is előfordult, hogy olyan fáradt voltam, éjjel nem ébredtem fel az első szóra. De ez nem szenvedés volt, hanem szégyen, hogy — félórára is — fontosabb volt az alvás, mint az anyám. Egy nap eljött hozzánk Ilonka néni, az osztályfőnököm, de a küszöbön megállította a szag. Kimentem utána az udvarra. A ház sarkánál állt, egyik kezével a lugasba kapaszkodva. Ahogy elébe álltam, mosolyogni igyekezett, de láttam, hogy mindene remeg. — Elhoztam a bizonyítványodat — mondta szomorúan. S nekem egyszerre eszembe jutott, hogy hónapok óta nem voltam iskolában. Megijedtem. Mégsem mehetek a konzervgyárba dolgozni? Meg kell ismételnem a nyolcadikat? — A félévi jegyeidet irtuk bele. S kinyitotta az év végi bizonyítványt, s láttam, hogy tiszta kitűnő. Csodálkoztam. — De hát nem is vizsgáztam ... — Vizsgázol te mindennap, gyermekem. S gondoltuk — folytatta a tanító néni —, ezt a félévet úgyis be fogod pótolni a gimnáziumban . .. — Gimnázium ...? — Igen ... A kollégiumot is elintézzük. Ne félj, kislányom, nem feledkezünk meg rólad. Megsimogatta a hajamat, és elment. Annyira váratlanul ért a dolog, hogy csak később jutott eszembe, s már nem szaladhattam utána, hogy én nem akarok gimnáziumba menni! Kollégiumba se. Az anyámmal akarok maradni. És dolgozni akarok, hogy neki többé ne kelljen... és hogy letörlesszük az adóságainkat. S erről eszembe jutott, hogy megint nincs pénzünk — s rohantam kölcsönkérni az ismerősökhöz. — Liszka néni. elvégeztem az általánost, s ha az anyám meggyógyul, bemegyek a konzervgyárba, s megadom... megadom ... Aznap éjjel nem ébredtem fel. Hiába szólongatott, könyörgött, rimánkodott az anyám, nem tudott felébreszteni. Mai eszemmel visszagondolva, nem csodálkozom ezen, halálosan kimerült lehettem már. S fejlődő, rosszul táplált szervezetem úgy tiltakozott az újabb megpróbáltatás ellen, hogy egyszerűen nem vett tudomást a külvilágról. Olyan mély álomba rántott, ahova az anyám jajgatása sem jutott már el. Mai eszemmel megértem ezt... De akkor rettenetesen szégyelltem magamat. Önző, hálátlan kutyának tartottam magam, aki annyi áldozatot sem tud meghozni az anyjáért, hogy éjjel óránként felébrendjen. Erősen elhatároztam, hogy ez többé nem fordul elő. De akkor már nappal is szédelegtem a fáradtságtól. És éjjel megint nem ébredtem fel az első szóra. Az anyám is rosszabbul lehetett: nem volt, még át sem ölelt teljesen az álom — neki egy örökkévalóság. Ahol olyan kin van, mint az övé, ott megszűnnek a földi törvények. Beadtam neki a gyógyszereket, ahogy az orvos utasított. Lemostam a sebét, visszafeküdtem. S én azt hittem, még el sem aludtam, amikor felriadtam az átkozódására. Olyan szelíden szokott kelteni mindig: Annuska. kislányom ... mióta rimánkodhat eredménytelenül, ha most ezt kiabálja: ezért szültelek, te átok? Gyűlöltem már magamat. Inkább nem fekszem vissza. Soha többé nem fekszem ágyba, de miattam ne szenvedjen. S mire észrevettem volna, elaludtam a sámlin. — Olyan vagy. mint az apád — mondta anyám, s úgy éreztem, kiégeti a bőrömet a pillantása. — Te is hagysz megdögleni. Elövettem a fiókból egy tekercs spárgát, s lemértem a kettőnk ágya közti távolságot. A spárgával kimentem a kertbe. Csöndes, fülledt éjszaka volt, mégis az volt az érzésem, hideg, gonosz szemmel merednek rám a csillagok. A kertünk végén folyt az összekötő csatorna, partján fiatal, nyúlánk fűzfák, tavaly duggattuk őket az anyámmal. A spárgával lemértem egy alkalmas fácskát, kivágtam, megtisztítottam a tevétektől meg az oldalhajtásoktól. Kipróbáltam a kert bokrain: erős vessző volt, hajlékony, sohogó, csak úgy borotválta a leveleket, kívánni sem lehetett volna jobbat. Bevittem a vesszőt, s az anyám kezébe adtam. — Édesanyám, ha nem ébredek fel a kiáltására, üssön ezzel a vesszővel az arcomra. Jó erősen, amilyen erősen csak bir. Addig üsse az arcomat, amíg fel nem ébredek. Jó? Az anyám rám nézett, kibírhatatlan pillantással. — Kislányom — suttogta —, kislányom. — Ha nem ébredek fel, addig üsse az arcomat, mig tele nem lesz véres csíkkal. Ne törődjön vele, hogy fáj. Annyira úgysem fáj, mint magának. S megnyugodva lefeküdtem. De a veszszőre már nem volt szükség. r Meztelen még a táj Meztelen még a táj, varjú-gombjait elkergette rég. Rügyes. zöld égről álmodik s leveles levegőről. Malacként visít a szél a késeken, az éles köveken. Meztelen még a táj. Holnap felöltözik. Kap holt-bajuszt, sok levélruhát, napfény-állatokat. Meztelen még a táj. Zöldszínű, sugaras tavaszról álmodik. Esti fények Az ég bezárt. Hazamentek a felhő-árusok. A fenti rácsok mit üzennek a mozdulatlan esti szemnek ? Szúrós lámpák: fénykaktuszok menetelnek az ég alatt. Elkezdődött a csinnadratta. Az autó-karaván halad. A békés apró porszemek kis csillagokként izzanak, aztán a könnyű, susogó kerekek alá szállónak, s nézik, hogy fönt milyen nagyok testvéreik, a csillagok. V___________________________ nő 14
