Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-08-14 / 33. szám
alagút, csak a gyertyák pislákoló fénye világítja meg. A bejárat falán egy mosolygó gyermekarc reliefle látható. Bent, a félhomályban egy hang sorolja végnélkül, országok szerint a kis áldozatok nevét. Rettenetes volt... Volt még egy dolog, ami elgondolkoztatott, az arab negyedekben játszó gyerekek zöme puskákkal, játékfegyverekkel játszott. A zsidó városrészben egyetlen gyerek kezében sem láttam ilyen játékot. A Jeruzsálemről készült ismertetések általában a múlt emlékeit idézik: a hatalmas kupoláin templomokat, a siratófalat. Miiven a modern városrész? Gyönyörű, nagyon tiszta és rendezett, nem olyan betontenger, mint nálunk. Az egyik résztvevő, egy szlovákiai férfi elsírta magát, amikor végigjárta a várost és környékét. 1948-ban járt már Izraelben, akkor még mocsár és pusztaság volt mindenütt, rengeteget kellett dolgoznia, maláriát kapott, nem bírta a munkát és hazatért. Azt mondta, sosem gondolta volna, hogy egyszer ilyen lesz ez az ország. Akik létrehozták, embertelenül nehéz körülmények között dolgoztak, szinte a semmiből teremtettek mindent. Gyümölcsösöket telepítettek a sivatagba, virágzó gazdaságokat, kerteket. S mindebben nagy szerepet játszott a Cseh-Szlovákiából érkezett zsidóság. Václav Havel Haim Herzog államelnök társaságában Egy izraeli folk- ► lóregyüttes táncosnője A megnyitó ünnepségen éneklő Ankor Gyermekkórus Simon Wiesenthal (Katarina Krajcoviőová felvételei) Észleltél valamilyen mentalitásbeli különbséget az itteni és az izraeli zsidók között? Biztosan létezik ilyen különbség, de azt hiszem, korántsem olyan nagy, mint az itteniek és a nyugatiak között. Az izraeliek rendkívül szívélyesek, de az amerikaiak és az Angliában élők gyakran keltettek bennem olyan érzést, hogy nem nagyon értenek meg bennünket. Igaz, hogy Amerikában az embereket általában nem érdekli annyira, ki kicsoda. Emlékszem, amikor 1968 decemberében Amerikában jártam, pontosan meg lehetett tudni, melyik házban lakik zsidó család. Akkor volt ugyanis a nyolc napig tartó Channukah ünnepe, és a zsidók lakta házak ablakában ott állt a menóra, a hétágú gyertyatartó, égő gyertyákkal. És ez ott senkit sem zavart. S nem biztos, hogy hithü, ortodox emberek éltek az igy kivilágított ablakok mögött, hisz karácsonyfát sem csak hithü keresztények állítanak. Ez egy szép zsidó hagyomány, a Channukah, amit mi, sajnos, nem ismertünk, mert nem volt alkalmunk megismerni. És ez most valahogy hiányzik. Én is csak egy véletlen folytán szereztem tudomást a származásomról. Négyéves voltam, amikor a legjobb barátnőmmel valami csacskaságon összevesztem és ö azt mondta nekem: „te büdös zsidó". Én akkor nem a „zsidó" miatt kapartam ki majdnem a szemét, hisz azt sem tudtam, mi az, hanem azért, mert büdösnek nevezett. Később, az iskolában már alaposan megtanulhattam, mit jelent, mert akadtak olyan szülők, akik megtiltották a gyerekeküknek, hogy velem barátkozzon. Én ezzel kapcsolatban csak azt tudom mondani, amit a híres cseh színész, Ján Werich mondott: „Az emberiség legnagyobb ellensége a butaság. És a butaságból született az antiszemitizmus... az antiszemitizmus az emberi szerencsétlenség egyik legfőbb oka. És nem azért, mert árt a zsidóknak, hanem azért, mert lehetőséget ad az ostobáknak, a gonosz butáknak, a tisztességtelen és hitvány gyáváknak, hogy megszabaduljanak a kisebbrendűségi érzésüktől. Attól a kisebbrendűségi érzéstől, amely megérdemelt és amelytől sosem tudnak megszabadulni." Tevékenyen bekapcsolódtál a Szlovákiai Zsidó Egyházközségek Központi Szövetségének munkáiéba. Mi- Iven úiabb akció rendezésére készültök? Hadd ne mondjak előre semmit. Mindenesetre szeretnénk egy újabb Tolerancia-koncertet, de ... Sokszor elfog a kétség; érdemes-e, van-e értelme? Nagyon lehangolt, sőt megdöbbentett, amikor meghallottam, hogy Bánovce nad Bebravouban emléktáblát lepleztek le Tiso nevével az egykori tanítóképző épületének falán. Másrészt megvigasztalt és bizakodással töltött el az a tény, hogy ez ellen nagyon sok szlovák tiltakozott. Örültem, hogy nem kellett csalódnom a szlovákságban. Rengetegen vannak ugyanis, akik objektiven látják a dolgokat és teljes mértékben tudatosítják, hogy annak, aki megengedte a zsidókkal történt szörnyűségeket, nem jár emléktábla. Ezt bizonyítja az is, hogy már le is került az épület faláról. Mert hiába cikkeznek arról, hogy történelmileg újra kell értékelni azt a korszakot; a 70 ezer zsidó halála történelmi tény, azt semmiféle revízió nem másíthatja meg, nem teheti meg nem történtté. Nemrég Becsben alkalmad volt ta- Iátkozni Simon Wiesenthallal... Ezt a találkozót a brit és a francia Izrael Fórum szervezte. Simon Wiesenthal hajlott kora ellenére lenyűgöző egyéniség. Prágában építészmérnöknek tanult, de valójában sohasem foglalkozhatott választott hivatásával, mert egész életét arra tette fel, hogy segítsen a náci tömeggyilkosok kézrekerítésében. Ezen a találkozáson is felázinre kerültek a „keletiek" és a „nyugatiak" közötti mentalitásbeli különbségek. Mi még tiszteljük a tekintélyeket, a nagy személyiségeket. Az egyik angliai részvevő többször szakította félbe Wiesenthal előadását azzal, hogy térjen már a lényegre. Számunkra ez a fajta fesztelenség ugyancsak szokatlan. Mondd, te miben hiszel? Én? Az emberekben. Az emberekben hiszek. VOJTEK KATALIN nő 9
