Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-23 / 4. szám
Hazánk egy rég várt „forradalom" heteit, hónapjait éli. Egy új, emberibb társadalom reményében dolgozunk és tevékenykedünk. Amikor a múltat térképezzük és a jövőt alakítjuk, gondolnunk kell a társadalom mindahány rétegére, csoportjára, akik a maguk sajátos szempontjai szerint ugyanezt végzik. Nem hagyhatjuk ki a sorból a katolikus egyházat sem, mely itt Szlovákiában — számottevő erőt képvisel. Hogyan élt ez idáig egy falusi plébános, s miként látja egyháza jövőjét — ezekről a kérdésekről beszélgettünk Zsidó János bősi plébánossal. A megbocsátás szellemében — Arra kérem, plébános úr, tekintsük át azt az egy évtizedet, amióta itt tevékenykedik Bősön. 1979-ben került ide. Milyen voft akkor és mennyit változott azóta a helyzet ? — Lényegében én a legsötétebb években kerültem ide, a hatvannyolcat követő retorziók kellős közepén. Az egyház a teljes visszaszorítottság állapotában élt, az állam egyetlen célt látott: likvidálni az egyházat, leszámolni vele. Már maga az idekerülésem is kalandos volt, mert a püspök ugyan idehelyezett, a járás viszont nem akart fogadni. Tudták bizonyára, hogy nem járok a békemozgalomba, s a magyar papok többsége bizony eljárt. Egyrészt ugye, görnyedvén a kettős teher alatt — tehát, hogy papok és ráadásul magyarok — nem mertek nem elmenni; másrészt abban bíztak, ha támogatják a mozgalmat, nálunk is bekövetkezik egy enyhülés, mint a kádári Magyarországon. Nemegy pap azért járt el, mert békességet akart magának és gyülekezetének. Szóval, jópár hétig húzódott a kinevezésem ügye, a járási egyházügyi titkár nemegyszer a tudomásomra hozta, hogy ök engem ide nem óhajtanak. Végül mégis idejöttem. Egyházügyi szempontból ezek voltak a legkeservesebb évek. Az első két-három évben állandó konfliktusaim voltak, ahányszor meghívó jött a békemozgalomba, győzködtek, menjek el, fenyegetőztek; ha pedig nem mentem el, azért vontak felelősségre. Sokasodtak a problémáim az iskolai hittan miatt is, följelentettek, hogy agitálok ... — Tudna konkrét eseteket említeni? — Az iskolákban elsősorban a szülőkre fejtettek ki nyomást, hogy ne írassák be hittanra a gyerekeiket, hisz ezzel tönkreteszik a jövőjüket, nem tanulhatnak majd tovább stb. Nézze, mint már szóltam is róla, az állam mindenen rajta tartotta a kezét, a kinevezéseket vele kellett egyeztetni stb.; ha csak a szomszéd faluba. Nyékvárkonyra akartam átmenni gyóntatni, ahhoz is külön engedély kellett. Mivel minden lehetőséget elvettek tőlünk, a katolikus papok számára nem maradt más, mint a templomban való valamiféle helytállás. Ami a személyemet illeti, három-négy év elteltével azért enyhült a helyzet, az egyházügyi titkár látta — ha nem járok is a békemozgalomba —, tiszta lapokkal játszom. Igyekeztem emberivé tenni az egyház szolgáltatásait, igyekeztem rádöbbenteni az embereket, hogy értük vagyunk, bármikor jöhetnek, bármilyen problémával. Rendkívül jó kapcsolatom alakult ki az erőműnél dolgozó lengyelekkel, ök segédkeztek a templom helyreállításánál is. — Kicsit még maradjunk a lengyeleknél! Köztudomású, hogy az ottani katolikus egyház milyen határozottan képviseli a saját és hívei érdekeit. . . — Véleményem szerint a szláv népek mély vallásossága genetikai eredetű. Majd mindegyik szláv népben, kivételek talán a csehek, nagyon mélyen él a hit. A lengyel nép rengeteget szenvedett a történelme során, de egyetlen diktátor, párt sem tudta egységét megosztani. Az egyházuk sem zilálódott annyira szét, mint a szomszédos szocialista pártállamoké. A magyar ember ugyan hívőnek mondja magát, de templomba már nem jár el olyan szívesen. Itt a faluban tízszázalékos a vasárnapi miselátogatottság, de természetesen ennél sokkal többen igénylik az egyház szolgálatait. Én a magam módján mindig igyekeztem a nemzeti öntudatot is növelni és „nevelni"; Szent László nevenapján vagy Nagyasszonyunk ünnepén magyaros lelkületű prédikációkat tartok. Rengeteg ugyanis a faluban az olyan fiatal, aki már se ide, se oda nem tartozik. A gyerekek egyharmadát szlovák iskolába íratják a szülők, hogy „könnyebben boldoguljanak", s néha bizony a hittanórán nem találok olyan nyelvre, amelyiken kommunikálni tudnék velük. Azért aztán jobbára magyarul magyarázzuk, azt mégis jobban értik, hisz az anyanyelvűk. Tízéves lelkipásztorkodásom alatt most van az első olyan tanítványom, aki „egynyelvű" szlovák. Elbizonytalanodott a nép nagyon ... — Hogyan látja a családok és családközösségek helyzetét itt a Csallóközben? — Fél kezemen meg tudom számolni, hány háromgyerekes család van a faluban. Pedig az egyház minél több gyereket szeretne ... Az igazi melegség hiányzik a családjainkból. Az anya munkába jár, nemcsak fizikailag, lelkileg is képtelen a családot összetartani; a közép- és fiatalabb generáció pedig hajtja magát, dolgozik látástól vakulásig, fóliázik, építkezik. Az a véleményem, hogy az anyáknak meg kellene adni a választás lehetőségét, olyan társadalmi kiimát kellene kialakítanunk, hogy legalább míg a kicsik el nem kezdik az iskolát, otthon maradhassanak. De ennek a kérdésnek szélesebb társadalmi öszszefüggései is vannak. — Hogyan látja a Csehszlovákia magyar katolikus egyház jövőjét, illetve az ország jövőjét? — Az egyház nagyon nehéz helyzetben van. A plébániák egyharmada üres, a másik harmadában hatvan éven felüliek az atyák. Az egyház kiszorult a társadalom vérkeringéséből. '68-ban kicsit javult a helyzet, én még az akkori hullámverésbe beleestem, harminc-harmincketten voltunk a szemináriumban, köztük én egyedüli magyar; de az utánunk következő évfolyamok már csak húszan-huszonketten voltak. Véleményem szerint legalább húsz év szükséges ahhoz, hogy a háború előtti állapotokat elérjük. Az egyházat itt negyven évig ellenségként kezelték. A hatalom teljesen megbomlasztotta a sorainkat, aminek következtében egységes kiállásról szó sem lehetett. Az emberek választhattak: vagy a vallást gyakorolják, vagy nyugodtan élnek, esetleg kettős tudattal. A nyomás csak az utolsó két évben enyhült, ekkor hallottuk először, hogy nemcsak harcolni kell ellenünk, párbeszédet is lehet esetleg velünk folytatni. — S mi a helyzet most ? — Lényegében még semmi sem változott, csak a hangsúlyok tolódtak el. A régi törvények, rendelkezések még mindig életben vannak, s ezekhez kell magunkat még mindig tartani — mint azt nemrég az egyházügyi titkár egyik egyeztető megbeszélésünkön megjegyezte. A legtöbb pap még mindig fél, főleg az idősebb generáció, a történelmi tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a nagy föllélegzések után még nagyobb retorziók következtek. Kell egy kis idő, míg valóban elhiszik, hogy igaz, ami történik. — December elsején életében először beszélt Szerdahelyen tízezres tömeg előtt. Milyen érzések kavarognak Önben? — A békességről és megbocsátásról tjeszéltem. Hogy ezekben az időkben az egység a legfontosabb. Az egyház senkivel se akar leszámolni, senkit se akar megbüntetni, egyszerűen egy jobb, tisztességesebb társadalmat szeretne. Hisz a tízparancsolat is azt mondja: Szeresd felebarátodat, mint temagadat! S mint egyház mi semmi mást nem akarunk, mint fölajánlani a szolgálatainkat azoknak, akik igényt tartanak rá. S ha harcolunk valamiért, akkor egyedül a békéért és a megnyugvásért. — Köszönjük a beszélgetést! NAGYVENDÉGI ÉVA nő 5
