Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-24 / 30. szám
Szóval mint mondtam, nekem a futball volt a mindenem. De nem úgy volt ám, mint ma, hogy alig lehet összeszedni az embereket a tréningre! Én az edzés napján már a hajnali üzletnyitáskor arra gondoltam, hogy de jó lesz egyet focizni! Hajtottuk is magunkat, ameddig bírtuk. Szerintem az akkori csapat a galántai futballtörténelem második legjobb csapata volt. Bájnokságot is nyertünk. Az volt életem legjobb időszaka. De elkezdődött a mozgósítás. Az erdélyi bevonulás előtt én Dél-Komáromba rukkoltam be. A kaszárnyaudvaron futballoztunk, egyszercsak kaptam egy stószt, elestem és kifordult a térdem. Kocsival vittek Komáromba a kórházba. Ott megmondta az orvos, hogy semmit sem tud vele csinálni. Tokszalagszakadás, porcleválás, sok ilyet mondott. Adott egy papírt, és elküldték haza. Hát igy maradtam itthon Erdélyből, és a futballozásnak is befellegzett. Amikor kitört a háború, újra berukkoltam. Oroszországban voltam, a briatszki vasútbiztositásnál. Szerencsére csak tizenhat hónapig. Szerencsém volt bizony. Mert hányán nem jöttek haza soha többet ... Hazaérkezésem után Diószegen dolgoztam a konzervgyárban. Ez akkor hadiüzem volt. Amikor közeledtek az oroszok, a konzervgyárban fölmondták nekünk. Tíz-tizenkét nap múlva értek ide az oroszok. Az volt életem legborzalmasabb éjszakája. Égtek a házak. Mindenhonnan sikítozás hallatszott, mert az állati, hogy mit csináltak a nőkkel. A menyasszonyom meg egy kilométer távolságban! Azt hittem, megőrülök. Kimenni nem lehetett, csak másnap, akkor elmentem hozzájuk és elhoztam öt magamhoz. De amíg az oroszok itt voltak, aránylag csönd volt. Féltek tőlük a szlovákok, igy minket sem mertek bántani. Hanem amikor azok elmentek, jött a felfordulás. Kihirdették, hogy kitelepítenek bennünket Magyarországra. Kivonult a szlovák hadsereg, körülvette az éppen kitelepítendő falut. Magyarországi autók hordták ki az embereket az állomásra, javarészt olyanokat, akik földet, házat hagytak maguk után. Az állomáson bevagonirozták őket. 200 ezer embert telepítettek igy ki. Amikor ennek vége lett, jött a deportálás. A szegényebbeket, akiket nem telepítettek ki, azoknak a házát most vette körül a katonaság. Felhányták őket az itteni teherautókra, csak kevés poggyászt vihettek magukkal, a többit itt kellett hagyni, és télvíz idején fűtetlen marhavagonokban Cseh- és Morvaországba szállították őket. Éppen Kajal község volt körülzárva, amikor a magyar hatóságoknak sikerült megállítani ezt az embertelen akciót. Egy alkalommal én is tanúja voltam a deportálásnak. A fölsöszeli-deáki útkereszteződésben láttam egy autót. A sofőr mellett harminc év körüli zokogó asszony ült kendőbe bugyolált kisbabával a karjában. Szakadt a hó. Odamentem az állomásra. A vasúti hídról le lehetett látni a rakodóra. Hát azt sosem Ezért hátr emberek, kérdezzétek meg a lelki ismereteteket! Üdvözlettel: Nagy Márta, Léva Tisztek szerkesztőség! Lehet, hogy nem jót látom a dolgokat és sokan nem értenek egyet velem, de szerintem nem az a kérdés, hogy helyes-e az abortusz vagy sem. Én láttam a Néma sikolyt, de nem emiatt nem lennék képes arra. hogy adott esetben megszabhassam a terhességemet. Szerintem egy film nem befolyásolhatja a döntési, esetleg gondolkodóba ejthet Természetes, hogy mindenki maga dönti el, hogy vállal-e gyereket és mennyit, de úgy gondolom, erről nem akkor kei! dönteni, mikor a nő már felejtem el, amit láttam. A sok kétségbeesett embert, ahogy tuszkolták be őket a vagonokba. Egy ismerősöm, aki később visszajött, elmesélte, hogy amikor megérkeztek, kiszállították őket, jött a nagygazda vagy az intéző, megnézkélte a szerencsétleneket, azután pénzt nyomott a szállító felügyelő markába, és vitte a rabszolgákat dolgozni. A deportálandók listáján én is rajta voltam, mert nem reszlovakizáltam. A reszlovakizáció különben úgy ment végbe, hogy behivattak bennünket a községházára — már nem emlékszem, hogy idézéssel-e vagy hirdették —, hogy bejelentsük, milyen nemzetiségűnek tartjuk magunkat. Ha valaki azt mondta, hogy magyar, azt addig gyötörték, nyúzták, míg be nem látta, hogy jobb, ha szlováknak vallja magát. El voltam képedve. Amikor bementem a községházára, apám is jelen volt, mert ö községi kézbesítőként dolgozott. Én azt mondtam, magyar vagyok, erre ő megszólalt, hogy Írják be nyugodtan, hogy szlovák. Nagyon fölmérgedtem. Ne szóljon bele, én már nagykorú vagyok, csak annak írhatnak be, amit én mondok, kiáltottam rá. Két pozsonyi férfi is volt ott. Azon morfondíroztak, hogy olyan rendes embernek, mint az apám — mert ő reszlovakizált —, hogyan lehet ilyen elvetemült-fia. Értsék meg, hogy én nem akarok más lenni, csak magyar, mondtam nekik, mire ők, jól van, akkor ki lesz telepítve. Az egyik községi alkalmazott egy bazini nő volt. Mondtam neki, hogy annak Írjon be, aminek születésemkor írtak. Boldogan indult az anyakönyvek felé. Mikor született, kérdezte tőlem, aztán amikor megmondtam, rá ráförmedt, hogy hisz akkor még monarchia volt. Na és, mondtam erre én, a monarchiában nem az lehetett mindenki, ami lenni akart? A két pozsonyi röhögött, az asszony meg mérgesen odavágta, megfizet még maga ezért! Hát meg is fizettem, mert egy napon jött értem a rendőr, bevitt a községházára, ahol bevágtak a községi alkalmazottak közé. Persze nem anyakönyvvezetőnek, hanem az útkarbantartókhoz. Árokásás és szeméthordás volt a feladatom, pedig megvolt a jó szakmám. És állandóan rettegtem, hogy mikor visznek el bennünket. A legidősebb fiam akkor volt egyéves. Képzelheti, mit éreztem. Kegyetlen idők voltak ezek. Megszűnt a magyar iskola Galántán. de tudtommal máshol is, nem engedélyezték a magyar nyelvű istentiszteleteket, a magyar nyelvű feliratokat. Nemegyszer tanúja voltam annak, hogy ha valaki magyarul beszélt az utcán, bizony ráorditottak, hogy hagyja abban. Hogy manapság hogyan élek? Fáj az a rossz lábam, nem járok ki, csak templomba. Egész nap rejtvényt fejtek, néha olvasok. Azelőtt magam vásároltam a könyveket, most a gyerekektől kapok karácsonyra, évfordulókra. Négy gyerekünk van, rendes gyerekek. Meg hat unokám. Ök már a hatodik nemzedék, akik galántaiak. Ha látná őket... Büszke vagyok rájuk." Lejegyezte: LAMPL ZSUZSANNA terhes. Ma már a fogamzásgátlás több hatásos módszere át! a rendelkezésűnkre, mindenki kiválaszthatja a maga és házastársa számára legmegfelelőbbet. így aztán nem következik be a nem kívánt terhesség és nem keii felvetni az abortusz kérdését. Én ebben látom a megoldást, és az abortusz, ellen vagyok, mert akárhogy nézzük is a dolgokat az egy-két hónapos magzat is él és élni akar, ezért ezt hetyteien megakadályozni. Természetesen, bizonyos okoknál fogva, ha a terhesség az anyára nézve veszélyes tehet vagy a magzatnál fejlődési rendellenességet tapasztalnak, az abortusz szükséges. Futó Mária, Gafártta Postámban egy kedves hangú képeslapot is találtam. Húsvéti üdvözletét küldött nekem a Nő több olvasója nevében, aki irta. Kellemes ünnepet, sok kölnivizet kívánt, és e lapban megjelenő, illetve ez időben éppen elmaradó „figyelgetéseimet" reklamálta. Sajnos, a lap érkezése idején kis műtétet végeztek a szememen, és így „hálás olvasóim" figyelmességét csak elkésve köszönhetem meg. Nagyon jólesett, hogy hiányolják olykor epés észrevételeimet, de most kárpótlásul közlöm velük, hogy már újra látok, sőt nemcsak látok, hanem újra figyelgetek is. Mindig felfedezek valamit, ha máshol nem, akkor a színes képernyőmön. Ott olyasmiket is látok, amiket ifjúságom idején elmulasztottam, miután akkor még nem létezett televízió. Sajnos, a négyszögletes üveglap olyasmiket is mutogat, amiben — lehet, koromnál fogva — nem lelem gyönyörűségem. A szexjelenetekről beszélek. Szavamra mondom — nem vagyok sem prűd, sem maradi, kétszer voltam férjnél. Olyasmit is megengedtem magamnak — igaz, hogy csak egy partnerrel és szerelemből —, ami akkoriban jólnevelt fiatal lányok részére tilos volt. De amit manapság a szerelem nevében, szexjelenetekben müveinek, ilyesmiről fogalmam sem volt. Mégsem érzem úgy, mintha valamitől megfosztott volna az élet. Az élet megtanított a szerelemre, de amit mostanában a négyszögletes üveglapon művelnek a szerelem nevében, az már ízléstelen. Amit ott művelnek, az már közügy, míg az igazi szerelem magánügy, és nem kívánkozik nyilvánosság elé. Még akkor sem, ha a pornó létjogosultságot nyert társadalmunkban. Ha legalább eloltanák eme felvételeknél a jupiterlámpákat... Hát, kedves olvasóim, akik figyelgetéseimet reklamálták, mostanában ilyesmivel töltöm az időmet, remélve, hogy eme jelenetek miatt nem lesz szükségem újabb szemlencse-átültetésre. Még szerencse, hogy a tévében néha gólokat is rúgnak meg politizálnak is. Szeretem a lelkesedő, felvonuló tömegeket is. Persze csak akkor, ha nem „bunyóznak" ... És üdvözlöm kedves ismeretlen mindnyájukat. nő 7
