Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-07-10 / 28. szám

r

UJ hazát nem hirtelen fölindulásból választ az ember, de még az is megtörténhet, hogy az ilyen jellegű kérdésre sohasem tud választ adni, különösen akkor, ha a kérdésfelvető, lelkiismereti problémákat sorol (család, szülőföld, anyanyelv, nemzeti kultúra), amelyeket körülírhat bonyolult körmondatokban, de amelyek valójában „mindössze" anynyit jelentenek, mint Radnóti versében az a bizonyos kő. S ha már kövekről szólok — lehet, hogy tévedek —, úgy gondolom, sziklaszilárd elhatározás kellett ahhoz még alig több, mint fél évvel ezelőtt is, hogy az ember becsomagolja néhány személyes holmiját, és fölszámolva összekínlódott vagyonkáját (könyvtár, öröklakás, drága, de típusbútor), minden fillér nélkül, bárminemű anyagi vagy szellemi támogatás nélkül, egy szál magában, vagy két gyerekkel a „tarsolyában" elinduljon új életet, emberhez méltó lehetőséget keresni. Azt sem tudhatjuk, kit miért irányított a sorsa éppen oda, ahol megállt, letelepedett. Akkor a vasfüggönyön túl az egész világ a korlátlan lehetőségek országa volt. S hogy ott, ahol letelepedett, valóban megtalálta-e a korlátlan lehetőségek országát, sem tudhatjuk biztosan, legföljebb remélhetjük, mert nem hiszem hogy mindenki csak és kizárólag rossz sorsot kívánt volna a kintmaradóknak. (Vagy mégis; s most általában úgy gondolják, ha már elmentek, legalább anyagilag támogassák az itt maradottakat?) Azt tudom, nem mindenki azért ment ki, hogy meggazdagodjék. S ha volt is ilyesmi szándéka, amögött az munkált, hogy legyen pénze egyszer nemzetét, nemzeti kisebbségét, nemzeti kultúráját szolgálni. Tudom azt is, most

bárki megvádolhat — elfogult vagyok. Miért ne lennék? Svédországban és Svájcban járva tapasztaltam, hogy az ott élő magyarok egy részének nemcsak az fontos, hogy az olasz tengerparton nyaraljon és az Alpokban síeljen, ezt még egy munkanélküli is megteheti, s az már csak természetes, hogy mindenki a saját kocsiján közlekedik, vendéglőben étkezik (nyaraláskor és teleléskor, nem a dolgos hétköznapokon), ráadásul ha úri kedve úgy tartja, kétféleképpen nyaral — két hétig napozik, fürdik, két hétig a műemlékeket, múzeumokat csodálja. A svédországi magyarok egyesülete minden évben legalább két magyarországi, illetve erdélyi előadót hív meg, hogy tájékoztassák őket a kulturális politikáról, pontosabban a művelődés jelenlegi állásáról.

S hogy mit tesz egy Svájcba szakadt pl. szlovákisi magyar? Ha történetesen néprajzkutató szeretett volna lenni annak idején, de nem kapott rá fizetéssel járó, tisztes megélhetést nyújtó lehetőséget, s mint néprajzos elsősorban amatőrként tengette az életét, mi sem természetesebb, mint az, hogy most. miután lejárt a munkaideje, a magyar népi kultúrát terjeszti — lehetőleg Svájcszerte, de ha módja van rá, „kitolja" a határokat, és megpróbálja a többi környező ország lakóit is „megfertőzni".

Mi, itt Kelet-Közép-Európában azt szoktuk meg, hogy minél tömegesebb egy akció, annál jobb. Ennek is megvolt a logikája, meglehet a létjogosultsága, de nem ez az egyetlen megoldás kultúránk terjesztésére, népszerűsítésére. Olykor-olykor fájó szívvel vettük tudomásul, mennyi energiát

V.

fektet egy két ember a színjátszómozgalomba, a néptáncmozgalomba, s hiába örültünk, hogy mennyi és milyen jó szinjátszócsoportunk, népitánccsoportunk van, ha esetenként csak egymásnak és a zsűrinek mutatják be, ki-mit-tud. Valahogy egész életünk amolyan amatőr életmód. Nemcsak magunknak kellene népi táncot járni, színházat játszani, hanem meg kellene keresni annak a lehetőségét is, hogyan szereztetünk tudomást magunkról más nemzetekkel, nehogy abba a szerencsétlen helyzetbe kerüljünk, mint azok a nemzetek, amelyek az egész világot hibáztatják — önmagukon kívül — azért, mert sehol sem ismerik, sehol sem veszik felnőttszámba őket.

Rengeteg — főleg erdélyi — népdal szól arról, miért ne menjünk idegen földre. Arról viszont nem szól senki és semmi, hogy ha már egyszer valaki messze földre ment, mitévő legyen életével. Mindenkinek magának kell kitalálnia, hogy élhet úgy, hogy saját szemébe mindig bátran nézzen.

Sebők Géza és Sebők-Varga Mária 1982 augusztusában kezdett új életet — Svájcban. Három évvel később szervezték az első pünkösdi néptánctábort, ahol svájci magyaroknak és németeknek tanítottak magyar néjrtáncot. Miért — hogyan — erről vall Sebők-Varga Mária.

— 1985 májusában Svájcban turnézott a Muzsikás együttes, és egy hétvégére nem volt műsoruk. Csősz Rózsa, a turné szervezője megkért, „hozzak össze" valamit. Két hét leforgása alatt kibéreltünk egy házat, körbetelefonáltunk 45—50 embert — így lett az első pünkösdi tábor Oberrickenbachban; Géza gömöri dudatáncokat és ipolymenti táncokat tanított; Csoóri Sándor, a Muzsikás tagja el is mondta akkor, hogy hiába próbált Magyarországon dudanótára táncot tanítani, senkinek sem sikerült, Svájcba kellett eljönnie, hogy kiderüljön, lehet. Akkor még nem gondoltunk rá, hogy ennek folytatása lesz, de úgy látszik, az emberek jól érezték magukat, mert a tábor végén mindenki azt kérdezte, jövőre hol találkozunk, melyik zenekart hívjuk meg. Ezek után azt terveztük, állandó Muzsikás Tábort szervezünk, de a következő évben bajok voltak a meghívólevéllel, a magyarországi ügyintézéssel, a bürokratikus folyamatok nem a mi érdekeinket szolgálták. Megvolt a helyszín — Eigenthal —, Bíró Ferenc és Bíró Júlia tanított, az utolsó pillanatban sikerült meghívni a kölni Cinege együttest. Ekkor már 60—70-en jöttünk össze. Vértesi Miklós barátunk, aki a luzerni Tanzkreisbe jár, a svájciaknak is szétosztotta a meghívókat, közülük is eljöttek 10—15-en. Akkor vetődött föl az a probléma, hogy a svájciak nem tudják olyan gyorsan megtanulni a magyar néptáncokat, mint a magyarok, akik közül sokan a zürichi, berni, bázeli, magyar táncegyüttesbe járnak. Ott osztottuk először két csoportra a társaságot, azóta is igyekszünk két párt meghívni, az egyik a kezdőkkel, a másik a haladókkal foglalkozik. A harmadik alkalommal már nemcsak magyar, hanem német nyelvű meghívókat is írtam. Vértesitől kaptunk egy listát az összes svájci Tanzkreis címével, föladtunk egy hirdetést a helyi Tanzinform című újságba. Hát igy lettünk mostanra 120-an ...

Természetesen nemcsak táncolni tanulnak a résztvevők. Volt már koncertünk hangszerbemutatóval, diavetítéssel egybekötött előadás a magyar népi épitészetröl, viseletekröl. Az együttesek általában lemezeket is hoznak magukkal, s ezeket a svájciak elég tisztes példányban megveszik, nem zavarja őket, hogy magyar nyelven énekelnek rajta, élvezik a zenét. Sőt, Sára Ferivel, Berecz Andrással már a svájci németek is énekelték a magyar népdalokat. Tavaly videofelvételeket készítettünk, ebből is rendeltek néhányan. Elteszik emlékbe, no meg fölvesszük a tánctanitás folya-